A magunk szerelme: Versek. Ady Endre

      A magunk szerelme: Versek

      Móricz Zsigmondnak a rímtelen versek nagy magyar poétájának s a gyönyörű bőségek hősének ne legyen kellemetlen ez a könyv.

Buda, 1913.Ady Endre.

      Bántott, döfölt folyton a Pénz is

      S szép humanitások játsztak velem,

      De lelkemből más sohsem érdekelte

      Fölszánt poéta-ceruzámat,

      Csupán Politika és Szerelem.

      S úgy számítottam rég ki végem:

      Gyülöletim hogy eléggé nagyok?

      Egy akadt nőstényért elég botorság

      Inulhat el még inaimból?

      Hahogyha nem, már mindent itt hagyok.

      Tudok-e még nádor-választó

      Kisúr-ősimmel szólni makacsul

      S tudok-e még asszony után rohanni

      Szavakon és gyüléseken tul

      Vágyva-robogva, keresztül-kasul?

      Néha megingok s szégyen-hülten

      Havasnak, vénnek érzem a fejem

      S azt hiszem, hogy minden vivát a másé

      S hogy idegen tőlem régóta

      Balog nádor-úr s bolond szerelem.

      De jönnek remete kanokként

      Ős sűrűkből ki szerelmek, dühök:

      Új talmi nádort megölni is tudnék,

      Kivánom őrülten a csókot

      S csatában, hitben, tűzben vénülök.

      A VISSZAHOZOTT ZÁSZLÓ

      Kincs Gyula bátyámnak (akinek már az sem árthat, hogy Ady Endre nevű volt-diákja nagyon szereti) hoztam vissza ezt a zászlót.

      A VESZÉLYEK ISTENE

Reinitz Bélának küldöm

      Diadalnak diadal-gyászútján

      Üdvözöllek, veszélyek Istene,

      Tarka Isten, kit Düh méhe fogant,

      Gőgöknek gőgje, nagy Gőg, az enyém.

      Künn csatázván, hajh, nevettelek sokszor,

      Nyert csatáinknak bal osztályosát,

      Balga kötések balgult frigyesét,

      De ma már sejtem isteni erőd.

      Ha ki fölkapott vércse-lecsapáskor

      S vitt gyöngéd kézzel zúgba kedvesen

      Vagy Égre-dobón nyílként hajított,

      Te voltál mindig, ős, bennemi Gőg.

      Ős, bennemi Gőg, pogány ön-szerelmem,

      Vércsíkos fényű, intő rendelés,

      Ki kergés helyett hős célba tekint,

      Ki nem magáért gőgöli magát.

      Ki magát ritkán szereti magáért,

      Vagy ha magáért, méltán és nagyon,

      Vagy bármiképpen, mindig görcsösen

      Avagy bárkit is, de mindig szeret.

      Kinek parancsul így parancsolódott,

      De kinek nincsen más Istene, nincs,

      S más hajtója telt, nagy sorsa felé,

      Mint hős, kijátszott énje, Gőg-ura.

      Tetszett sorsomnak amarra fordulni,

      Honnan jól látszik minden, ami van,

      Minden, ami volt s minden, ami vár

      S künnről megjöttek a belső csaták.

      Óh, belső csaták diadal-gyászútja,

      Óh, nagy győzés a legbőszebb felen,

      Óh, rendelés, te legforróbb Titok,

      Gőgöknek gőgje, nagy Gőg: az enyém.

      A MEGUNT CSATAZAJ

      Mi hősködésbe dühített

      S lánggal falatott még tavaly,

      Múlik naiv, riasztó kedvem

      S majdnem altat a csatazaj.

      Beszélik, hogy élnek ma is,

      Kit itt vagy ott temettem el

      S nem volt záró a diadalmam

      S korai a győztes kehely.

      És minden hír úgy duruzsol

      Fülembe, mint bolond dana:

      Nincs nekem már mi aggodalmast,

      Méltót, haragvót mondana.

      Nincs más, csak amit akarok

      S csak kegyem adhat életet

      S beszédből is csak az jut hozzám,

      Mit vígan én beszélhetek.

      Mit helyeslek, csak az igaz

      S amit kedvelek, az a jó,

      Dajkamese-vagyon a másé

      S csak az én birtokom való.

      Mitsem vett el tőlem a Sors

      S minden érdemest meghozott,

      Megtelvén buzgó áhitattal

      Szent Magamhoz imádkozok.

      ÚJ VIRÁGOS IFJÚSÁGGAL

      Általvetőm virág málházza,

      Lábaim ugrós kedvűek,

      Kedves súllyal hullott reám

      Életemnek késett áldása.

      Mosolygó, nagy szememben reszket

      Sok-sok boldog látnivaló,

      Sok telő kedv és áhítat,

      Hogy mindent-mindent újrakezdek.

      Ni, mennyi van még a világon,

      Örömre-szántak és jövők,

      Hopp, hívnak-várnak az útak:

      Be szép vagy, én új ifjúságom.

      Be hazudtam vén teltségemmel,

      Be jó az édes habzsolás,

      Be sűrű jószág a csoda,

      Be jó ember a derült ember.

      Kék hegyeken, zöldelő fákon

      Ámulat s ígéret rezeg

      S újfajta, szelid mámorok

      Bizseregnek át a világon.

      Olyan édes fáradt az este

      S mozgatók a fény-reggelek

      S oly boldog az eltévedés

      Kis boldogságokat keresve.

      Víg a sírdomb, tarkák a völgyek,

      Ihaj, be sok a tréfa-szó,

      Tájék, kötődés, nóta, nő:

      Meg nem állom, hogy ne fütyöljek.

      A VISSZAHOZOTT ZÁSZLÓ

      Esős, bántó, ködös volt Május,

      E fagyba-botló, léha hónap

      S rossz lelkű pötty-városi uccán

      Sárban