Csendes válságok. Margit Kaffka

aludni este, és a sötétben mindig látok olyan fejeket. Úgy emlékszem, hogy mikor tífuszban kezdtem lenni, akkor is láttam ilyeneket. De én most nem akarok beteg lenni, mert te nem vagy itt – és ha meghalnék, rögtön elkárhoznék. Inkább jövőre. A doktor úr valami miatt nem jöhetett szombaton, és azt mondta soror Innocenc, hogy nekem is várni kell egy hétig. Pedig most már igazán fáj valamim, vagyis a fejem nagyon sokszor fáj – de az nagyon, nagyon rossz, és nincs, aki megsimogasson, mint te azelőtt —, mert szólni nem merek. Nagyon vágyom rád, egyetlen mamám.

      Lillike

      Április 20.

      Kedves mamám!

      Jaj, most csak nagyon hamar írhatok neked, mert mindjárt vége lesz a magyar órának, és akkor engem a betegszobába visznek. A magyar óra most nagyon rendetlen, és sem a városiak, sem a bennlakók nem figyelnek oda, még a nővér sem, mert ez az utolsó óra húsvéti vakáció előtt. Sok lányt most is hazavisznek, és a városiaknak tíz napig nem kell iskolába jönni. Én most sem mehetek haza, de azután már csak egy időszak jön, és vizsgakor meglátlak téged.

      Kár, hogy épp húsvétra kell a betegszobába menni, pedig akkor a bennlakók is a kertbe mennek, és fagylalt van az uzsonnára. Martin Ella azt mondta, hogy ő nem eszi meg a Szűzanya tiszteletére – de én nem is kapok belőle, mert a betegben leszek. Most, mikor tíz perc szünet volt, akkor hívtak engem az elfogadószobába a doktor úrhoz. Ő pedig jól megnézett, kinyitotta a szájamat és a szememet – és akkor egy csomó sok könny lepotyogott a szememből, pedig én nem akartam, és az nem is sírás miatt volt. Aztán olyan hosszú mérőt dugott a hónom alá, mint otthon, és azt mondta: “Jaj, hát most is láza van!” – Elkezdett kérdezgetni mindenfélét, de én nem szóltam, mert meg voltam ijedve. A végén azt mondta: “Hamar ágyba vele, majd délután eljövök és megnézem!”

      Most takarítják a betegszobát, és viszik fel az ágyneműmet. Addig azt mondta soror Innocenc, hogy üljek be az órára csendesen, de ne csináljak semmit. De én nem tudok semmit sem csinálni, hanem borzasztó sebesen írok neked, hogy a karom is fáj – mert még most ezt elviszi Löwi Erzsi. A betegszobából nem írhatok neked. Igaz, hogy ott nem rossz lenni, mert nem szidják az embert, és pecsenyét kap vacsorára, nem élesztős tésztát – reggel sem köménylevest, hanem kávét —, és ott csak kétszer imádkozik az ember a nővérrel – reggel meg este. Én azért ott is mindig fogok az ágyban imádkozni érted és apusért – csak néha azért félek az imádkozástól, mert nem tudok olyan gyorsan odafigyelni minden szóra, ahogy mondják —, és az akkor nagy bűn.

      Még nagyon, nagyon sokat akarnék írni, de már háromnegyed van, és meg is kell címezni. Csak azt írom, hogy nagyon, de igazán szívből szeretlek téged és Kövesdy bácsit is, de legjobban az igazi apámat, aki az égben van. Ne haragudj rám, amiért néha rossz voltam – mert most soká nem írhatok. De te azért írjál nekem, mert már egy hónapja sem írtál, és azt hiszem, hogy beteg vagy. Ha a betegben is olyan csúnya fejeket látok, akkor megcsókolom a te leveledet, és az olyan jó lesz, mint amikor te fölibem hajoltál a tífuszban, és mellettem ültél. Akkor jobb volt beteg lenni.

      Ma olyan szépen beszéltek hozzám a nővérek, és soror Innocenc úgy mondta: “Lillike fiam!” Talán ők sem tartanak már engem rossznak. Csak te ne ijedj meg rajtam, édes, jó kis anyám, mert ez nem olyan nagy betegség, és igyekezni fogok hamar meggyógyulni, hogy ne szomorítsalak, és írhassak neked. Látod, ugye, a tífusz is elmúlt. Kezedet, szájadat és a gyönyörű szép sárga hajadat százmilliószor is csókolja a te hűséges kis lányod,

      Lillike

      Április 24.

      Kövesdy Lászlóné úrnőnek

      Nagyságos asszonyom!

      Nagyon leverő hírt kell közölnöm Nagyságoddal. Leánykája, a szegény kis Lilly veszedelmesen beteg, nagymérvű agyhártyagyulladása van. Három napja fekszik már, de ma este volt csak a diagnózis megállapítható. Szomorú kötelességem, hogy az édesanyát a komoly veszedelemre előkészítsem – de egyúttal nagyon kérem, hogy ha csak körülményei engedik, látogassa meg a kis beteget —, hisz ez saját megnyugvására is lesz. Azt hiszem, valamennyien mulasztást követtünk el vele szemben, hogy őt az éppen nem higiénikus intézeti élet veszedelmének kitettük – mert kezdettől fogva gyönge, vérszegény, szellemileg túlfejlett és ideges gyermek volt. Nekem azonban a nővérek sohasem mutatták őt, mert sejtelmük sem volt a felsorolt bajokról. Lázas beszédében egyre a mamát emlegeti – ha csak lehet —, jöjjön el, nagyságos asszonyom. Mély tisztelettel

      Dr. Füry Dénes

      Május 10.

      Kövesdy László úrnak

      Igen tisztelt uram!

      Becses levelét vettem, és természetesen méltányolnom kellett a fontos körülményt, hogy kedves felesége őnagysága alig egy hete adott életet legkisebb gyermekének, és így, az ön mostohaleányát, a mi szegény kis halottunkat betegségében meg nem látogathatta. Talán nem is lett volna az egyébre jó, mint a saját megnyugtatására, mert a kisleány az utolsó három napon egyre agonizált. Ma éjjel – mint táviratban értesítettem – kiszenvedett. Az ápoló nővér állítása szerint az utolsó percekben eszénél volt, és azt kérdezte a sorortól, hogy nem fog-e ő elkárhozni. A jó nővér megnyugtatta, mert hiszen – mint mondja – feladták rá eszméletlenül is az utolsó kenetet. Erre egészen megnyugodott – elhalt édesapját, anyját és mostohaapját is emlegette. Éjfél után három órakor adta ki szegényke a lelkét. Édesanyjával természetesen csak pár hét múlva lehet közölni a szomorú hírt – s akkor is csak a legnagyobb vigyázattal. Ismeretlenül is őszinte részvéttel maradtam

      Dr. Füry Dénes

      a katolikus nőképző intézet orvosa

      1905

      Így beszélt az asszony

      Menni vágyom – csak mindig menni —, de te azt nem értheted.

      Hogy hova – édes Istenem —, azt most még nem tudom, és nem is akarom tudni —, de semmi olyan helyre, ahova te elvihetnél engem. Ne is gondolkozz! Mire behoznák a bőröndöket, mire megcsinálnád a tervet és a költségvetést, akkorra már el is menne a kedvem. Megtárgyalnák a szomszédok és a cselédség – nem, ahogy én szeretném, úgy nem történhetik soha – igazán soha.

      De ha egyszer nekieredhetnék a világnak, csak úgy, ahogy vagyok, tíz perc múlva az állomásnál lenni, málhák és búcsúzások nélkül, és hogy senki se kérdezze: miért? Aztán vinne, vinne a vasút, és én még mindig nem tudnám, hol fogok megállapodni. Érezném, hogy a szárnyaim nincsenek ólomból, könnyű, szabad, erős volnék, és világosan látnám, hogy mit kell tennem.

      Talán a városokba mennék. Széles, gázfényes utcákon futnék keresztül-kasul, nedves aszfalton, párás, babonás, gyilkos levegőben. Most este van, és ott a lázasan sárga, boszorkányos ívlámpák alatt ismeretlen arcok tűnnek elő, és újra elmerülnek, mint kusza árnyékok. Koldusok, gesztenyesütők, rikkancsok, hordárok, nagy eleven színházak körül zajos, várakozásteli élet – ezt kívánom. Egy csöpp akarok lenni valamelyik hullám hátán, emelődni, esni – a mélységből újra a felszínre erőlködni —, tükrözni a fényt.

      Színházak – tapsok. Félálomban olyan sokszor hallom, amint felviharzik, egyre szélesül, tombol, és újra elhal körültem a sok ezer, százezer apró hang, diadalmas hangja a sikernek. Én nem tudom, de úgy álmodom néha, mintha csillogón, gyönyörűn, hunyt szemmel és mámorosan én állanék közöttük a millió lámpa fényében, és a tömegek ujjongó pillantása úgy hullna rám, úgy férkőzne a testembe, mint hajszálfinom, édes, puha nyilak zápora. És én fellélegzem, és beszívom a csodálkozás illatát, attól nőni kezdek még-még magasabbra.

      Lehet,