Csendes válságok. Margit Kaffka

mert Löwi Erzsinek muszáj adni, amiért elviszi a levelet. És itt úgy van, hogy három figuraképet adunk egy színes szentképért – és öt olyan szentkép ér egy csipkés szélűt, egy selymes kép pedig három csipkésnél is többet számít, ha az ember cserélni akar, mert azon selyemből van préselve a szenteknek a ruhájuk. A kedves nővértől szokott képet kapni, aki jó, és én kevésszer kapok, pedig Löwi Erzsinek mindig kell adni, ha levelet visz. Habár Löwi zsidó, azért mégis jó leány, és nem fog elárulni, mert akkor ő is bajba kerülne.

      És olyan levonókép is jó lesz, amit úgy hínak, hogy: matric.

      És csókollak ezerszer, sokszor, milliószor és nagyon szeretlek, imádlak. A te

      Lillikéd

      Szeptember 18.

      Drága egyetlen anyucim, boldogságom!

      Olyan jó nekem, ha így írom, ahogy te mondtad, mikor tífuszban voltam, te pedig hazajöttél a színházból, és megcsókoltál. Mikor levélíró-vasárnap volt, akkor én mondtam Fáber Lujza kisasszonynak, hogy én téged csak aranyos anyucimnak hívlak otthon. De ő azt felelte, hogy az csacsiság és tiszteletlenség, és úgy kellett írni: “Szeretve tisztelt, kedves mama!” Pedig, ugye nem szereted így?

      Drága kis mamám! Én olyan sokat gondolok rád – mikor csendes foglalkozás van, meg este is, az ágyban mindig rád gondolok, amíg nem alszom. Még a misén is, a templomban, Mert van egy szentkép az oltáron, de nem a nagyoltáron, hanem oldalt – és az éppen úgy néz a szemével, ahogy te. Mikor esti ima van, lelkiismeret-vizsgálás, és minden gyerek csendben a képére szorítja a kezét, akkor is csak te vagy eszembe – pedig ez nem szabad, akkor arra kellene gondolni, amit felolvas a kedves nővér egy könyvből, hogy: “Nem hazudtam-e? Elöljáróimról nem beszéltem-e rosszat?”

      Mindig csak sírok, amikor rád gondolok, és nagyon bánom, hogy rossz voltam most legutoljára is. Tudod, amikor te itt voltál egy napra, és kivittél engem a vendéglőbe, ahol a szobád volt – akkor nagyon megszomorítottalak. Te akkor vettél nekem egy zsinórt, hogy a nyakamba akaszthassam a Szűzanya medálomat – de a zsinór fekete volt, pedig azon nem szabad viselni, csak kék zsinóron, mert a kék a Szűzanya kedves színe. Én nem akartam a medált ráfűzni, hanem sírtam, és nem mentem az öledbe, hogy megcsókolj. Én azt nagyon, nagyon szívemből megbántam, drága, egyetlen anyucim – mindjárt este, mikor visszahoztál a zárdába. Te azt mondtad a nővérnek, hogy én nem is örültem neked, és hogy elszokik a gyerek az anyjától – pedig az nem igaz. Te nem tudod – én egész nap azt beszéltem a többieknek, hogy ma bejön a mamám, és néztem az órát, hogy jössz-e már. Mikor a lépcsőn mentem, az elfogadó szobába, nagyon dobogott a szívem – de nem mertem a nyakadba ugrani, mikor megláttalak, mert azt mondta volna soror Delfin, aki ott állt, hogy: “Jaj be szeles!” És itt, mamám, ha valami sororral beszél az ember, akkor le kell nézni a földre, úgy piszkálni a kötője szélét az embernek – másképp azt mondják: “Freches Ding!”

      De én azért belül a szívemben nagyon, nagyon örültem neked, drága egyetlenem, és most százszor is megcsókolom egy nap a kis medált, ami a te zsinórodon van. Úgy csináltam, hogy kék pamuttal kötöztem rá a Szűzanyát – így most ő sem fog haragudni. Egyszer el akart szakadni a zsinór, de én nagyon sírtam, mert azt hittem, hogy az fáj neked. Meg akarom mutatni, ha még eljössz megint, hogy mégis jó zsinór, és vigyáztam rá. Martin Ella akkor összevarrta nekem.

      Most nem lehet többet írni, mert erre nézett a kedves nővér – de ha te itt volnál, én csak azért is a nyakadba borulnék, és nem bánnék semmit. Én lennék akkor a legboldogabb az egész világon.

      Lillike

      Október 25.

      Drága Anyucim!

      Már régen nem írhattam neked, mert Löwi Erzsi kanyaróban volt, másnak pedig félek levelet adni, hogy elárul. Mi, bennlakók, együvé járunk tanulni a városi lányokkal, akiknek itt lakik a mamájuk – de a többi városiak olyan árulkodósak – mindjárt felállnak, és azt mondják: “Kedves nővér, Lilli cukrot eszik – Lilli játszik; nem figyel!” – És ha megharagusznak, azt írják egy cédulára, hogy: “Köszönöm a barátságot!” – azontúl nem akarnak tegeződni, és visszaveszik a bábruhát, amit adtak. De Löwi Erzsi nagyon csendes lány, nem szól senkinek semmit, hanem a padban mindig a szentképeit számlálja, amik három színeset érnek. És mindig jól tudja a leckét, és csupa szeplő – a keze is.

      De, tudod, anyuci – mi csak addig vagyunk a városiakkal, amíg tanulásóra van – akkor ők hazamennek, mi pedig a nappali terembe. Ott nincs semmi más bútor, se dívány, se tükör – csak két nagyon hosszú asztal székekkel és pódium – a falon pedig őrangyal-kép és kereszt. Itt nincs olyan sok legyező, virágtartó meg vánkos, mint nekünk volt otthon a szalonban. A nappalinak a közepén nagy hely üresség van, és oda szoktunk térdepelni, mikor imádkozunk. Akkor minden kislány egy papirost tesz a lába alá, hogy a subicktól be ne kenődjék a padló, mert itt csak egyszer súrolnak egy évben, de azért borzasztó tiszta, a pádimentom. Minket pedig tavaszig soha nem visznek le a kertbe, hogy be ne hozzuk a sárt meg a hót. Mindig bent ülünk, és tanuljuk a leckét, vagy soror Delfin felad kötni minden órában tízszer körül – aki azt meg nem csinálja, annak a hátára tűzik büntetésből a kötést. Nekem még nem tűzték, de olyan büntetést már kaptam, hogy a székhez hozzákötöttek egy zsinórral, mert minden percben az órához mentem megnézni, hogy kész lesz-e tízszer körül. Itt mindenkinek a helyén kell maradni csendesen, mert mi volna, ha mind az ötven gyerek felugrálna? Én most úgy csinálok, hogy mesét mondok magam – magamnak, hogy ne legyen olyan rossz kötni – de azt a mesét én csak úgy kitalálom.

      Kedves, drága mamám! Tegnap az íróvasárnapi levélben megköszöntem neked a befőttet, amit küldtél és írtam, hogy jólesett – de most mégis megírom, hogy abból én csak nagyon picit kaptam. Amiért olyan sokat küldtél, hát kiosztották, minden gyereknek egy kis tányérral. Csakhogy én akkor nem tudtam a francia szókat, ami úgy kezdődött, hogy “le hibou, le hotel” – és minden szó stumme hával —, azért azt mondták, hogy nem kapok uzsonnát – a tányérom pedig fel volt fordítva a refektóriumban. Én nagyon sírtam, de nem a befőttért, mert az úgyis elfogy, hanem azért sírtam, hogy te biztosan nagyon örülve pakoltad, és gondoltad: milyen jó lesz szegény Lillinek! A lányok azért adtak nekem a szájamba, mindegyik egy kis kanállal, mikor kiment a soror. Azért köszönöm, kedves anyucim.

      Lillike

      November 12.

      Drága, jó kismamám!

      Nagyon szépen kérlek, írd meg nekem egész biztosan, hogy mi volt az én szegény apukám, aki az égben van. De ne úgy írd, hogy én kérdeztem, csak mintha eszedbe jutott volna. Mert én itt egyszer mondtam, hogy királyi ügyész volt, és akkor mind elkezdtek nevetni – a foltozó soror pedig a ruhatárban kicsúfolt, és hajlongott nekem, hogy “Méltóságos királykisasszony!” – Ugye, a soror nem tudhatja, hogy mi az: királyi ügyész – mert az ő apja suszter volt. A húga mondta, aki velünk tanul, és ő is apáca lesz, mert otthon úgyis szántani kellene neki a falun. Ő sváb leány, és itt sok sváb van, akiknek a mamájok nem visel kalapot, hanem keszkenőt, és egész paraszt. De azért azt mondta a ruhatáros soror húga, hogy ő sok pénzt fog hozni a zárdának, mert az ő apjának van. Ugye, anyuskám, az én apusomnak is sok pénze volt?

      Én egész jól emlékszem még mindenre, hisz hatéves voltam, amikor meghalt. Ha behunyom a szemem, akkor egész jól látom a mi nagy kertünket, ahol egy hűvös lóca volt a bodzafák alatt, és a palánknál egy napos lóca. Cecilre is emlékszem, aki német lány volt nálunk, és mindig kért, hogy ne legyünk rosszak, mert akkor ő kikap. Cecil sánta lábú volt – emlékszel? —, és mindig elkezdett egy mesét, hogy “da kamen sie in ein steinernes Zimmer” – de én akkor féltem, és nem hagytam, hogy tovább mondja. Most