Csendes válságok. Margit Kaffka

esti ruhát, mely szorosan simul a vállamhoz, az alakomhoz, és ragyogó gyémántok kedvéért szabadon hagyja a nyakam. Igen, meg kellene próbálnom ezt is. Csak parancsolni és gondolkozni, mint ahogy a liliomok csak virulnak és illatoznak, és nem kell járniok semmi után. Illatos, meleg fürdőkből szállni ki reggel – pompás lovakat hajtani, remekművű serlegből inni egypár csöppet, de tisztát, lángolót —, karcsú vázákból pompás délszaki virágok illatát szívni, puha, finom, gyönyörű kelmékbe takaródzni, és két kézzel adni, osztani mindenkinek, aki kér.

      Tudom, hogy fáradt lennék ezektől. Vajon meg lehetne-e újhodni még? A gyönyörök teljességével, a vágyaim betöltésével elfogyna-é tőlem egészen az élet?

      Nem szabadna elfogyni. Mielőtt késő nem volna, mosolyogva kellene elszórni magamtól mindent, mindent, ami, már-már a vágytalanság küszöbéig emelt. És elindulnék mezítláb, darócban és fedetlen, hamus fővel. Szürke, ormós falú, bezárt kolostor ajtaján kopognék bebocsátást kérve. Aztán becsapódna mögöttem a rostélykapu, és ottmaradnék a kísérteties folyosók, penészes kripták, sötét cellák, tömjénes, kőrózsás szentélyek belsejében. A templomban én gyújtogatnám a gyertyákat, és halott virágokkal teleszórnám az oltárt, én kötözném, én mosnám ki a legundokabb sebeket, kínzó szeges övet viselnék, és kemény diszciplínát kérnék mindennap. Az öröm kimerül – de azt hiszem, a fájdalomban mindennap új gyönyörűséget lehet találni. Vad, túlvilági tobzódás lehet az, odadobni nyomorult féregtestünket minden gyötrelemnek, mindennek, ami fájdalmas és rút. Ez a test nem vagyok én, elbánok vele – különb vagyok —, ez a legnagyobb, legszentebb gőg. És azt hiszem, az élet teljessége csak úgy volna az enyim, ha ezzel végződhetne, porig alázkodni, letiporva fetrengeni, hogy a hit rögeszméjével szabadítóképp köszönthessem a halált. Mert a halál másképp iszonyatos, helyrehozhatatlan és kifürkészhetetlen…

      Így beszélt az asszony.

      Mikor pedig elhallgatott, és a férfi szivarja is kialudt a félhomályos szobában, a tűz pislogó, izzó parazsa mellett: hosszú, idegenszerű, mintegy kifosztott némaság szállt le közéjük. Lassan hunyni kezdett a parázs.

      – Nem gyújtunk lámpát – csacsikám? – kérdezte hangosan a férfi.

      1905

      A veszedelem

      A lakás külső csengettyűje röviden, alig érintve zizzent, azután megint előkelő, komoly csönd támadt a szőnyeges lépcsőházban. Az ajtó előtt két fiatal, sietségtől pirosas leány mosolygott egymásra, és amíg várakoztak, a lihegésük párája fényes ködként surrant el a villanylámpa íve előtt.

      Az egyik fekete volt, nyúlánk, szabályos arcú, vékony szájú, a mozgása szögletesen bájos, olyan sajátságosan tiszta és különös szépség; mint egy fiú, egy gyönyörű római puer. A másik szőke és kicsiny, fitos, csúfondáros képű, asszonymód kerek csípőkkel, gömbölyű, parasztosan kemény, apró kézzel. A ravasz, csöpp szájában tejfehér rizskásafogak villogtak, és a hangja gyöngén csilingelt, amikor látszólag szorongva megszólalt.

      – Te, Klára! De nem fognak engem kidobni innét?

      – Csacsi! – hangzott a válasz röviden és komolyan. – Szeretném, ha nem affektálnál.

      A barna leány később mégis hozzátette:

      – Te a társnőm vagy, és velem jössz a nagynénémhez, ő pedig jól tudja, hogy az internátusból csak párosával engedik ki az embert, ha a kedves rokonai nem jönnek érte.

      – Klára! – okvetetlenkedett a másik – nézd, talán ne is kérnénk most színházjegyet. Olyan furcsa az…

      – No, hallod! Hát ez mi? Nem te örültél legjobban a színháznak. Azt mondtad, hogy ma valami különösnek és érdekesnek kell történni veled.

      – Igen, olyan furcsát érzek egész nap. Valami nagyon merész és bolond dolgot szeretnék csinálni, valahogy tojástáncot járni az olyasmik fölött, amik “nem szokás”-ok és “nem szabad”-ok, de azért szép és diszkrét, előkelő táncot. Csak közelébe jutni a veszedelmesnek, de nem érinteni…

      – Őrült filozopter – mennyit beszél! Látszik, hogy sohase voltál a Tűzoltó utcai hullaházban, és nem láttad a nagy húsosfazekakat, amikben összegubbaszkodott vénasszonyokat főz egy csúf, ripacsos szolga. A pince tele van a szapulás gőzével, és az ember lába megcsúszik a kiloccsant agyvelőkben.

      – Jaj, te, csodálom, hogy még ember vagy!

      – Még csak leszek! No, hát kérünk a nénitől színházjegyet! Ne búsulj, a művésznőknek ingyen jár az, és úgyis a házitanítót meg a frizért boldogítja vele. Azután elmegyünk ketten, kísérő nélkül a színházba, már ez magában is elég különös. És visszajövet gyalog megyünk, éjszaka lesz, senki sem fogja tudni, hogy mifélék vagyunk, bejárunk sok utcát… Az igazgatónőnek jelentettem, hogy a rokonok fognak gardírozni.

      – Talán ma látunk valamit abból, hogy milyen ez a város éjszaka. Jaj, úgy szeretnék valahová bemenni, de úgy, hogy minket ne vegyen észre senki, ne szóljanak hozzánk, és mi csak nézzünk.

      – Fiam, azt nem lehetne megcsinálni: hidd el, besározódnék az ember egy kicsit. És te finnyás vagy. Azután meg én se tudom, hogy miképpen kezdenék hozzá az ilyesmihez.

      – Hát csak menjünk a színházba. De Terézia néninek mondd meg, hogy…

      – Hogyisne mondanám! Hogy a kollégám szerelmes belé, mert látta a “Kék tiará”-ban játszani, és most eljött, hogy piros pongyolában is kezet csókoljon neki. Akkor bizonyosan kidobna mind a kettőnket. Biztosítlak, hogy a néni egy kicsit sem modern, és émelyeg a gyomra minden sapphói megnyilatkozástól.

      – Jaaj, Klára! – szörnyülködött a kicsi.

      – No hát! Hanem ezek tán alusznak mind!

      Most ő nyomta meg a csengőt, keményen, tartósan, és az egész úgy szólt a keze alatt, mint ahogy általában a csengők szoktak. Újra halk tereferébe kezdtek.

      – Talán nincs is itthon! – mondta a szőke.

      – Hát az bizony baj volna… Akkor fuccs a színház. Mert azt el is felejtettem mondani, hogy nekem csak nyolcvan krajcár pénzem van.

      – Nekem annyi sincs. Akkor visszamegyünk az internátusba, legalább nem lesz semmi bajunk. Hátha megtudnák és kidobnának.

      – Örökké attól a kidobástól szepegsz. Akkor is megélnénk… Járnánk a menzába enni, és órákat adnánk.

      – Tudom is én, talán nem is mernénk úgy élni… Nem hallasz semmit?

      – Az ördögbe, a házvezetőnő akkor is itthon van. Újra csengetünk!

      – Házvezetőnőt is tartanak?

      – Kell. A néni ura, a szegény báró, csak nem dajkálhatja a négy kicsit.

      – Hány cseléd van azonkívül?

      – Az inassal három. Egy kicsit lomposan megy náluk minden, és az lop, aki akar. Te is lopj fényképet majd, azt úgyis ingyen csinálják Terézia néninek. Majd lopok neked a “Kék tiará”-ból.

      – Mennyi fizetése van őméltóságának?

      – A színháznál nyolcezer, de az majd mind ruhára kell. De valamije van az urának is még; az adósságból kilátszik a berentei földek egy csücske. Különben a bárónak most valami nagyon elegáns, lustálkodó hivatala is van a Sport Clubnál.

      – Milyen ember?

      – Én még csak vagy kétszer