Csendes válságok. Margit Kaffka

jól öltözködöl te; a cipőd kifogástalan, a kalapod is remek, és mondd, hány kesztyű kell neked egy évben? Ezekben a ruhákban tetszettél meg a szegény fiúnak, pedig az urad vette.

      – Pfuj! És te most azt hiszed, Terka, hogy igazságos vagy? Hát tehetek én róla, hogy így van elrendezve, és nem vagyok független a pénzétől? Ki tanított engem, hogy a magam ura legyek? Azt hiszed, olyan okos voltam én menyasszonykoromban, mint te a huszonnégy éveddel? De hisz most reggeltől estig dolgozom, keresem a munkát, a buta, együgyű, lélekölő munkát és hát, Istenem, ha elmennék tőle, és házvezetőnőt kellene tartania, sokkal több pénzébe kerülne, és mégsem gondozná úgy a gyermekeit.

      – A gyermekeit?

      – Tudom, az enyémek is, ó, nagyon is jól tudom. Ha ők nem volnának Terka, ezt – kell, hogy elhidd – csak ők tartottak vissza. Ne hidd, hogy becses nekem valami egyéb. Hisz öltözködni valahogy kell és hogy jól, az talán ösztönszerű. Úgy csinálom, mint az alvajárók, mint a járást vagy lélegzést. De hisz nekem úgysem kell az ő pénzéből semmi, hisz ami az éhség ellen kell, az olyan kevés.

      – A gyerekek! – ismételte kérlelhetetlenül a leány,

      – Igen, hát a gyerekek. Ez a legnagyobb bűne. Akartam én, hogy engem ő hozzá ilyen kapocs fűzzön? Tudod, akkor alighogy kijöttem az intézetből, nem gondolkoztam én ilyeneken, de tudom, hogy nem kívántam anya lenni. Nem is értem rá még kívánni, és kénytelen, tudatlanul az lettem. Természetellenes lehet ez, de őszinte vagyok. Azt a sok minden nyomorúságot, ami azzal jár, talán zúgolódás nélkül viselem, ha az élet várt volna addig, míg magamtól is kívánom, hogy gyermekem legyen.

      – Elkövetkezett volna bizonnyal. Hisz te jó anya vagy, Hedvig. Miért beszélsz így?

      – Igen, attól a perctől kezdve, hogy a kislányom él. Ez más dolog, hasonlít a csodához. Egy pillanat megváltoztatott, te tudod, hogy most imádom mind a kettőt.

      – Igen, ezt nem értem éppen. Hisz második gyermeked is van.

      – Hát ezt nem értheted egészen. Akkor még el tudta hitetni velem az uram, hogy portékája vagyok, és az ő akarata olyan, mint valami természeti törvény. Megdönthetetlen. De te azt nem tudod, a kisfiam arcán milyen rajongó babonával kerestem az ő vonásait, a másik emberéit, aki a kezem sem szoríthatta meg, csak az arcképét néztem örökké azokban az időkben, és egyre rágondoltam. És most több vagyok a gyermekeimnek, mint anyjuk, hisz mindent feláldoztam nekik – őt is. Az én boldogságom, az nem számít, hanem az ő élete, most meg fog halni.

      – Hátha családi betegség volt, és úgyis kitört volna?

      – De mielőtt csak egyszer is boldog lehetett volna. Hisz te tudod, hogy éveken át ez az egy dolog gyötörte, mint engem, és míg felém vonta minden isteni és földi erő, távol maradt. Micsoda lelki feszültség lehetett az! Lehetséges volna, hogy nem ettől bomlott meg?…

      Megint hallgattak soká. Ott kinn, az üzletben a vidám arcú néni harmatozta, permetezte az elkeseredetten pompázó téli virágokat, a fújtató zaja, a parányi vízcseppek zizegése újra meg újra áthallatszott, Terka, a virágosbolt úrnője, szólalt meg előbb.

      – Legjobb lenne, mindenképp a legjobb most már, ha gyorsan bevégezné szegény. Ha úgyis menthetetlen. Miért haldokoljon még évekig is talán? Majd azután telnek a napok, hosszú idők, lassan elkezdesz ébredezni, minden tompul idővel, és olyan természetes, hogy közeledni fogsz a gyermekeid apjához. Ez legalább valami megoldás.

      – Nem lehet. Inkább meghalni.

      – De egészséges vagy mégis, élni fogsz; mondjuk, harminc vagy negyven esztendeig még. Milyen nagyon kevés ahhoz képest ez a két és fél esztendő, amióta meg van háborítva az életed, ha még viseled

      is a nyomást egy ideig. Évtizedek fognak jönni, amikor egyéb lesz a gondod: a fiad jövője, a lányod házassága, az urad betegsége, a magadé, fogsz te még mosolyogni is ezen.

      Alig vette észre, hogy az asszony sírni kezdett – előbb halkan, kicsi rándulásokkal —, végre hosszú, mélyről fakadó nagy zokogással. A leány hagyta. Felállt halk, megkönnyebbült sóhajjal, és végigjárta egypárszor a kis szobát. Aztán megállt előtte.

      – Vagy hát, próbáljunk meg valamit. Ha késő is, talán nyugodtabb leszel, hogy mégis tettünk valamit. Én bemegyek hozzá a szanatóriumba, a nagyanyámmal. Őt ismerik, tudják, hogy közeli rokonai vagyunk, beengednek. Tudom, hogy bizonyos órákat kivéve eszénél van – beszélni fogok vele. Megmondom, hogy csak gyógyuljon meg, minden úgy lesz, ahogy ő akarja, elváltok, hozzámégy, csak gyógyuljon meg. A doktor urak már sokszor tévedtek, és ki tudja, a heves lelki rázkódás nem fordítja-e jóra a baját. Ártani nem árthat – elmegyek.

      Az asszony szinte dermedten állt előtte. Prémgallérja kámzsáját feltűrte volt már, és a sötét szőrme erős, hatásos árnyékkal emelte ki halvány, érdekes fejét, kerekre nyílt szemét, szép formájú, fehér állát. Időbe került, míg megértette, elhitte, amit hallott, ám a másik percben rémült, ideges rezzenéssel nyúlt a kilincshez, mintha visszatartani akarná.

      – Ne menj, Terka – nem akarom. Ma mindjárt – ilyen hirtelen? Hisz az nem lehet! Nem érne semmit – hisz ő meghal, nincs mentség – és az egész úgysem sikerülhetne. Ha meggyógyulhatna is – az nem lehet, hogy én boldog lehessek —, a két gyerek miatt is egyre búsulnék – aztán mennyi beszéd! És az ő családja! Ha meggyógyulna, én szívesen szenvednék tovább – hisz nem lehet már sok hátra. De azért ne menj most – félek —, ha felizgatnók és rosszabbul lenne! Nem lehet!

      Reszkető, lázas idegességgel siklott bele a simára bélelt, finom köpenyébe; kisírt szeme száraz volt, de a szája még remegett, amikor köszönt. Az ajtóból visszahajolt, és halkan, szinte magának vagy egy távollevő valakinek suttogta kérő, engesztelő, bíztató, küszködő szóval:

      – Hiszen – holnapig gondolkozom ezen. Talán jó lesz úgy, ahogy mondod, Terka. Holnap.

      1904

      Levelek a zárdából

      Szeptember 10.

      Anyucim! Drága, egyetlen gyönyörű szép angyal mamám! Jaj be szeretlek!

      Azért írom most ezt a levelet ceruzával, mert ez nem rendes levél. Ezt nem fogom odatenni a kedves nővér asztalára, hogy kikacagjon mindenki, hanem egy bejáró lány fogja a postára adni. És ez olyan nagy titok, hogy ezért borzasztóan kikapnék, ha megtudnák – de teveled nem csinálhatnak semmi rosszat a nővérek, ugye, anyucim, drágám?

      És azért írom olyan hamar ezt a levelet, mikor tíz perc szünet van, és mindenki azt hiszi, hogy elemzést írok – mert a tegnapi levél nem számít. Tudod, az úgy van – minden páros vasárnap levélíró-vasárnap és minden páratlan bibliaolvasó. Akkor a kedves Innocenc nővér felmegy a pódiumra, és olyanokat olvas nekünk, amilyeneket az ember alig tud érteni, hogy “a sátán vizetlen helyeken jár”, meg hogy “aki ezt beveheti, vegye be”. És akkor mindig néz a kedves nővér, hogy mi figyelünk-e vagy mozgunk – és aki mozog, az kikap nagyon – amiért nem vágyik a legméltóságosabb oltári szentségre. Mikor pedig levélíró-vasárnap van, akkor kiosztják a tintásüvegeket, és mind a két asztal növendék, a kicsik is meg a nagyok is levelet írnak. De azt nem szabad leragasztani, hanem az asztalra tenni, hogy a kedves nővér mind átolvassa, és ő címezi meg. Aki pedig valami csacsit ír, azét felolvassák, és mind nevetnek rajta. Én még csak hétéves vagyok, és a harmadik kisosztályba járok, azért énmellém mindig egy nagy leányt ültetnek, hogy nézze, mikor levelet írok; – ő mondja meg, hogy mit kell írni, és ha paca van, akkor újra kezdjük. Én mellettem Fáber Lujza kisasszony van mindig, ő is fésül, de nagyon húzza a hajamat, és