Csendes válságok. Margit Kaffka

és ezt kényelmesnek találták.

      – Ne hordjon maga fekete ruhát – mondotta Magda. – Csak a szürke áll jól.

      – Miért süti a haját? – kérdezte másszor Péter. – Szebb így, ha magától borzas.

      Tanították járni a Babát, aztán meséltek neki – általa egymásnak – bolond, zavaros meséket. Egyik kezdte – a másik folytatta és így tovább.

      Még tavasz volt mindig – de már az érettség májusa.

      Minden úgy magától jött. Egy este, hogy beszabadultak együtt valami félhomályos szobába, és az utcára néztek – Péter minden ok nélkül az ajkához emelte a leány kezét. Magda beszélt valamit – fátyolos, könnyű hangon, zavaros bolondságokat, amiknek a fele se igaz – éppen a fordítottját annak, ami talán igaz lehetne – de nem bizonyos. Közben engedte a kezét.

      Így volt ez sokszor azután.

      Egyszer még felrettent a leány. Sápadtan kérdezte:

      – Hányan voltak – akiknek éppen ezt mondta, tette?

      A másik percben megbánta – és beleremegett a gondolatba: ha a másik most felkacag, és valami profán szellemességet mond?

      Péter eleresztette – nem —, eldobta magától a leány kezét – hogy fájón ütődött az ablakdeszkához. Durván, komoly, nagy haraggal tette, hogy a másik percben, ajka egy síró rándulására könyörögve kérlelje, hosszan, sokáig. Izácska meg az ura – csodálatos – mostanában már nem engedték őket egyedül haza. Hogy bosszantották volna máskor az ilyen “gyámkodások” a leányt – és milyen hálás volt érte most. Azért is, hogy olyan szánó gyöngédséggel néztek most reájuk – őrá —, mint a beteljesült végzetekre szokás.

      – Mi lesz most ezekkel? – kérdezte Izát szemrehányóan az ura.

      – A vége szomorú lesz, az bizonyos – súgta vissza az asszony.

      – Maga a hibás!

      – Ejh! A leány  m o s t  boldog – és nem felér ez sok egyébbel? És előbb-utóbb történnie kellett valaminek vele, olyan gőgös volt és olyan tapasztalatlan.

      A fiatalok szó nélkül mentek előre. A leány ütemes lépteiben most valami melankolikus megadás volt. Valahogy könnyűnek, mindegynek érezte magát. Olyanformát gondolt, hogy ő most ráfeküszik egy hullám hátára – emelje, ejtse. Milyen könnyű ez! És milyen nehéz lenne viaskodni, elfáradni, elgyötrődni a gondolkodásban.

      Otthon nem kereste elő a könyveit. Kihajolt az ablakon, és hosszan nézte az éjszakát, a selyemfényű nagy vizet lenn, a sötétlő hidakat, és odaát a nagy, néma hegyek ormát. Mintha a lét összes misztériuma támadt volna rá – egyszerre, hirtelen. Új szempontokat látott meg, új utakat és lehetőségeket – és minden, amit eddig az élete válságos fordulópontjának hitt, most elveszítette a jelentőségét. Eddig nem létezett dolgok egyszerre létezőkké váltak, és ő volt az – ő maga, aki fölfedezte magának az életet.

      Behunyta a szemét, sóhajtott, és az a határozott érzése volt, hogy ez a sóhaj egy most a sima szellők leheletével, amik ott suhognak az arca körül. Egy az egész mindenség, és az ő ébredő ereje zsibong a fák nedveiben, lüktet a fehér fellegek omlásában, amik nyugtalanul sereglenek udvarlására a holdnak.

      Hirtelen könnyű szédület szállt rá – az önkívületlenség egy perce, aztán heves, gyors láz öntötte el a homlokát. Betette az ablakot, és reszketve bújt a párnái közé.

      A lelke mélyén csodás megnyugvás volt mégis. Mint aki meghajol végre egy törvény előtt, amely ellen halálos fáradtságig viaskodott. Mint aki felismeri, hogy egynémely dolognak úgy a legszebb, legédesebb történnie, ahogy mind a többi emberrel szokott. Ahogy magától jön.

      Fülébe hangzott a Péter szava: “Édes kislányom, te – édes!” Ezt vajon mondta-e már valakinek így? A sok asszonynak – minden asszonynak? Nem! Ezt csak az ő számára találta ki – ő teremtette meg. Hányszor fogja még hallani ezt – vagy mást?

      De mi lesz a vége? – ötlött fel még egyszer az értelem kíméletlensége.

      Eszébe rebbent, hogy e tenger kincset elveszítheti egyszer – ahogy megtalálta. Az új, csodás érzés nélkül tudna-e már élni? Családja történetére gondolt – nagy tragédiáira az asszonyok végzetes, egyetlen szerelmének. Meglepő biztonsággal érezte, hogy az ő színjátéka most elkezdődött. S ha lejátszódik gyorsan – egy nyár – egy év —, mi marad azután? Könnyedén, póz nélkül, természetszerűen gondolt a halálra.

      Ejh – majd ráérek akkor! De addig – mi minden jöhet, mennyi titkos szép dolog. Ez lesz az igazság, az élet – skarlátpiros, ultramarin —, nagy, erős színek. És markánsul – erősen igaz lesz a boldogtalanság is. Al fresko!

      Már összezavarodtak a gondolatai. Mosolygott – elaludt.

      Odalenn az éjszakában, a sötét hidak és világos utcák közt még járt keresztül-kasul egy ember. Gondolkozott. Mint aki először próbálja  i g a z á n  – olyan lázas akarással tördelte apró szilánkokra az érzéseit —, olyan kíméletlenül világított be a saját lelke sokrétű kulisszái közé.

      Tehát szeretem! Mint ahogy mindig szoktam, valahányszor hosszú idő óta nem szerettem már. Ahogy a többieket szoktam – egynéhány ilyenforma jó és szép kis leányt —, akik fel szokták váltani az emlékezetemben a szilaj, a tüzes asszonyokat.

      Megundorodott egy percre önmagától.

      Pfuj! Magdának igaza van. Kár volt nekem ide jönni – a kultúrába —, elromlani, beteggé lenni. Ott, a földeken, embernek maradni lett volna jó – szántani, vetni —, sokat vadászni, sokat gondolkozni és feleséget venni. Hátha éppen nekem termett ez a leány – ez a harmatos lelkű, igaz leány. Ha otromba elméletek helyett inkább az édesanyja őrizte volna meg nekem. De így?

      Mit fogok vele tenni? Holnap vagy holnapután már megcsókolom – aztán sokat fogok beszélni neki, hipnotizáló, nagy hazugságokat, amíg belehomályosul a szép, kérdező szeme. Gyönyörködni fogok a vergődésében – a magam gyakorlott könnyedségében. Fog-e teremni énnekem is vagy egynéhány percre hivő, édes gyönyörűséget az egész dolog?

      És mi lesz a vége? – riadt fel nagy messziről a lélek vádja.

      Ejh! Megtanítom egy kicsit élni, és boldognak lenni – amennyire lehet. Vigyázni fogok rá nagyon, és ha elhagyom, nem engedek rosszat beszélni róla. Iza húgom miatt bajos lesz így is.

      És gondolatban szinte megfogalmazta már az utolsó levelet is amit  a k k o r  fog írni —, a szép frázisaival, tévelygő, nyomorult mentségeivel.

      1903

      Látogatás

      A lefüggönyözött betegszoba félhomályában hirtelen megállott a lány. Kívülről jött, a napvilágos utcákról, az emberhangos üde tavaszból, ahol kacagó asszonyok járják a korzót, kocsik robognak, és ibolyavirág kékellik mindenfelől. És ez a lüktető, kívánatos élet szinte még ott suhogott a puha, sötét ruhája redőiben, és a kalapja fátyoláról is szétáradt valami hűvös, üde lehelet.

      Egy percig, amíg szeme a sötétséghez szokott, könnyű zavarral nézett körül, aztán megtalálta a beteg fekvőhelyét, és tétovázás nélkül, nyugodtan közeledett. A kezét nyújtotta:

      – A néninek hoztam egy borleves recipét – ő küldött be ide magához. Akkor hát nem illetlenség, ugye? Jó napot!

      A hangja telten, biztosan csengett – minden mozdulata csupa derűs