Egri csillagok. Gardonyi Geza

hogy estig itt pihenjek? – kérdezte a víz után szakadó, jóízű sóhajtással.

      – De el sem eresztelek egynéhány napig! Hova gondolsz!

      – Köszönöm. Nincs most farsang. Este továbbmegyünk. Hanem a vasingemet szeretném letenni. Kutya meleg ez ilyen időben, ha csupa lyukból varrták is.

      Míg Dobó a szobában vetkeződött, beérkezett a kapun a zarándok is.

      – Te a baráttól jössz! – szólalt rá Cecey, a fejét fölemelve.

      – Attól – felelte bámulva a zarándok. – Honnan tetszik tudni?

      – Nem boszorkányságból, elhiheted. A szakállad borzzsírtól fehér, azt az első szempillantással megösmertem.

      – Igaz – felelte az ember.

      – Ebből látom, hogy messziről jössz hozzám.

      – Az is igaz.

      – Nekem pedig messze földről nemigen izenget más, csak a sajóládi gvárdián,[1] aki atyámfia.

      – Dejszen nem gvárdián az már régen, hanem a király barátja.

      – Azt is tudom, üsse meg a mennykő a gazdájával együtt. Hogy hívnak?

      – Varsányi Imrének.

      – Hány esztendős vagy?

      – Harminc.

      – No, hát lássuk: mi hírt hoztál?

      A zarándok leült a földre, és a csuhája bélését bontogatta.

      – Istentelen melegség van erre – dünnyögött jókedvűen. – Oszt annyi a török, mint a légy.

      – A barátnak köszönhetjük, meg a királyodnak. No, hova a pokolba varrtad úgy azt a levelet?

      Varsányi elővonta végre a kis, vörös pecsétes levelet, és átadta.

      – Adjatok enni-innivalót ennek az embernek, meg szállást is – szólt Cecey a feleségének.

      És feltörte a pecsétet. Kibontotta a levelet.

      – Az – szólt a levélbe belehunyorítva —, a barát írása. Tiszta, mint a nyomtatás, de igen apró. Én ugyan el nem olvasom.

      A zarándok beljebb ült a diófának az árnyékában.

      – Bizonyosan jót írt pedig – mondotta. – Mert nem noszított, hogy siessek. Mikor nagy pöcsétes levelet küld, mindig sietnem kell. Ez csak olyan kis pöcsétes; nem ország dolga.

      S hogy ily bölcsen megkülönböztette a leveleket, elégedett arccal húzott egyet az eléje tett boros fazékból.

      Az asszony is a kezébe vette a levelet. Nézte alul, felül, s nézte a széttöredezett pecsétet. A zarándokhoz fordult:

      – Egészséges a Gyuri bácsi?

      A zarándok sajtot evett. Nagyot nyelt.

      – Nem beteg az soha.

      Egy bikafejű, vállas és erős, vén pap fordult be a kapun. A jövevény felállott, és kezet akart neki csókolni.

      – Pápista vagy, vagy újhitű? – kérdezte a pap.

      És mellközépig érő fehér szakállát simogatta, hogy a zarándok kezet ne csókolhasson.

      – Pápista vagyok – felelte a zarándok.

      A pap akkor elfogadta a kézcsókot.

      Bementek a szobába. Ott a pap az ablakhoz állott, és magyarul olvasta a deák levelet:

      – Kedves sógorom…

      Különös, tompa hangja volt a papnak. A mássalhangzókat csak sejteni lehetett a beszédében. De azért akik megszokták, értették a beszédét.

      Folytatta:

      – és kedves Juliska! Istentől jó egészséget és zavartalan életet kívánok mindnyájatoknak. Továbbá arról értesültem, hogy ott a ti vidékteken napról napra dúl hol Móré, hol a török, és hogy már csak a földhöz tapadt jobbágyság marad meg a helyén: aki teheti, fut, ki a Felvidékre, ki pediglen által a némethez. Hát ti, ha még életben vagytok, szerelmesim, és ha még ott vagytok Keresztesen, ti is mentsétek magatokat. Beszéltem őfelségével, hogy térítse meg a károtokat.

      – Ne olvasd tovább – pattant fel Cecey —, ebnek kell eb kegyelme!

      – Csöndesen, kedvesem – csillapította az asszony. – György okos, György tudja, hogy mi Zápolyától nem fogadunk el semmit: hallgassa végig kegyelmed a levelet.

      A pap összeráncolta bozontos szemöldökét, és tovább olvasott:

      – A király ugyan nem adhatja vissza Sásodot, de van egy falu Nagyvárad közelében…

      – Hagyd abba, hagyd abba, Bálint! – szólt Cecey a haragtól kitüzesedve.

      – Már más következik – felelt a pap.

      És olvasott tovább:

      – De ha már úgy beléd csontosodott volna az iránta való gyűlölség…

      – Belém, belém – kiáltotta az asztalra csapva Cecey —, sem ezen, sem a másvilágon! Vagy ha ottan, hát ott is csak fegyverrel!

      A pap tovább olvasott:

      – Itt Budán az én kis házam üresen áll, és mi nemsokára Nagyváradra költözünk. Csak egy íjgyártó lakik benne az alsóházban. A felházi három szoba üres.

      – Nem kell! – kiáltott Cecey fölkelve. – A Zápolya pénzén vetted, barát! Dűljön össze, ha belemegyek!

      – Tudod is te, hogy azon vette! – szólt a pap bosszúsan. – Hátha örökség?

      De Cecey már nem hallgatott rájuk. Dühösen kiektett-baktatott a szobából, és végigkopogott a tornácon.

      A zarándok ott falatozott a tornác végén, a diófa alatt. Megállott előtte haragos peckesen.

      – Mondd meg a barátnak, hogy tisztelem: amit írt, annyi, mintha nem írt volna semmit se.

      – Hát nem viszek levelet?

      – Nem.

      Azzal tovább-baktatott, ki a szérűre. Föl és alá topogott a napon. Olykor jobbra-balra csapkodott a botjával a levegőben, és haragosan mormogta:

      – A fejem még nem fa!

      A parasztok buzgóbban nyírták a birkát.

      A kutyák is távolabb húzódtak. Még a ház is mintha lejjebb csúszott volna a parton.

      Az asszony a pappal a tornácon állott. A pap a vállát vonogatta.

      – És ha nem örökség is – mondotta —, munkájából való szerzeménye a barátnak. Annak adja, akinek akarja. Hát Péternek adja. Akkor aztán Cecey-ház, és nem parancsol benne a király se.

      Dobó kilépett a szobából. Az asszony bemutatta őt a papnak. Cecey is visszatért, és ráhörkent a papra:

      – Te pap, te megfordultál! Te még utóbb beszegődsz Jánoshoz zászlótartónak.

      – Te meg vénségedre leteszed a magyar nevet! – mordult vissza a pap.

      – Te beállsz hóhérnak! – rikácsolt Cecey

      – Te meg németnek! – bőszült fel a pap.

      – Hóhér!

      – Német!

      – Sintér!

      – Hazaáruló!

      A

1

Nagyobb ferences vagy kapucinus rendház főnöke. (latin)