Csillagom. Azaria Headly

összezavarodva botorkáltam haza. A nappali kanapéjára dobtam a spottáskát, és arcomat a tenyereimbe temetve mellé roskadtam. Egyfelől átkoztam a helyzetet, amiért éppen ma tudtam összefutni ezzel a félistennel, másfelől viszont tekinthetem égi jelnek az időzítést. Ha hinnék még ilyesmiben. Nem, Gabriel szavai bizonytalanítottak el. Azt kérte, ne menjek be, én pedig fontolóra vettem, hiszen azonnal kérhettem volna új időpontot, mégsem tettem. Miért? Bosszantott, de közben jól is éreztem magam vele. Ez zavart össze.

      Eltelt a délután, és én csak ültem kint a kertben. Végül is miért ne? Megnézem holnap ezt az új melót, még az is lehet, hogy tetszeni fog. Elvégre már kivettem a szabadnapot, és bárhol jobb lesz, mint itthon agyalni egyedül egész nap.

      Reggel fáradtan, de összeszedetten léptem be a Woods-székházba, és az eligazítás után a tetőszint gombját nyomtam meg a lift panelen. Odafent egy magas, vékony férfi fogadott.

      – Lilien! Végre személyesen is találkozunk! – nyújtott kezet nekem Gabriel személyi asszisztense.

      – Szia, Taylor! – ismertem fel a hangot. – Meglep, hogy nincs hét fejem, és nem okádok tüzet, igaz? – ugratom azonnal.

      Elég sokat zaklattam a környezetvédelmi konferencia miatt. Volt, hogy naponta rácsörögtem, mégis mindig fogadta a hívást.

      Woods vállalata az egész építészeti szektort felbolygatta a nyugati parton. Mindössze pár év leforgása alatt váltak egyeduralkodóvá a piacon. Az ökológiai lábnyom csökkentésére tett számos intézkedésük pedig példátlan. Be akartam venni őket az egyetemi kutatásokba is, de Taylornál messzebb sosem jutottam.

      No, de jelenleg van ennél nagyobb bajom is. Mindenesetre örülök, hogy Taylor nem akarja leharapni a fejem, sőt, annak is, hogy egyáltalán szóba áll velem a telefonbeszélgetéseink után. Olyan görcsben volt a gyomrom, hogy azt hittem, hányni fogok, míg felértem hozzá a huszadik emeletre, és ez még most sem lett jobb.

      – Rámenős vagy, és ez nem egy rossz tulajdonság – intézte el egy vállrándítás kíséretében. – Nem hoztál véletlenül másolatot a diplomáidról és nyelvvizsgáidról? – kérdezte a férfi mosolyogva.

      – De, igen.

      Átadtam neki az elég vaskosra sikerült mappát.

      – Szuper! – vette át tőlem a pakkot, majd belépett egy kis helyiségbe. – Szép mennyiségű publikáció! – füttyentette el magát. – Önéletrajzot is hoztál! Remek! – mondta kedvesen, míg beleolvasott a papírokba.

      – Szia, Lilien! – lépett mellém Gabriel a semmiből. Összerezzentem tőle. – Gyere velem, kérlek!

      Más volt, mint tegnap. Háromrészes szürke öltönyben állt mellettem, és nagyon távolinak tűnt. Szeme nem mosolygott, nem is csillogott.

      – Félsz tőlem? – kérdezte minden érzelem nélkül.

      – Kellene? – kérdeztem vissza.

      – Nem harapok – mondta kicsit lazábban, és egy mosoly bujkált a szeme sarkában. – Menjünk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és már indult is a folyosón a liftek felé.

      Még intettem Taylornak, aki szomorú mosollyal köszönt el tőlem. Basszus, nem túl jó jel.

      – Hová megyünk? – kérdeztem, amikor a lifthez értünk.

      – Kimegyünk terepre, megmutatom a környéken folyó összes építkezésünket – mondta komolyan. – Késő estére érünk vissza – tette hozzá egyszerűen. – Remélem, mára nem volt semmilyen, a tegnapihoz hasonló programod! – fordult felém a liftben.

      Nem válaszoltam neki. Hiba volt ma eljönnöm. A tegnapi heves reakcióim mit sem változtak. Ideges voltam, mert előre tudtam, hogy így lesz. Képtelen leszek kibírni vele kettesben egy egész napot.

      – Tudom, jókor kérem, de szeretnélek tegezni – mondta, amikor kiszálltunk a mélygarázsban. – Persze, ha neked nem gond.

      – Nem gond – mondtam csendben, míg beszálltam Gabriel mellé a fehér Tesla terepjáróba.

      – Hová lett a feleselés?– mosolyodott el, mikor felém fordult, de válasz nélkül hagytam. Gabriel nagyot sóhajtott, miközben kihajtott a garázsból.

      – Éhes vagy? – fordult felém.

      – Nem tudnék most enni – mondtam, nézve magam mellett az elsuhanó épületeket.

      – Kávét? – próbálkozott.

      – Ki szeretnél engesztelni a tegnap történtek miatt? – fordultam felé, de kár volt.

      Egy pillanatig sem bírom ezzel a férfival összezárva ezen a szűk helyen.

      – Ez attól függ, hogy haragszol-e még rám? – mosolygott, miközben ráhajtott az autópályára.

      Már attól is gyorsult a légzésem, hogy néztem, ahogy vezet.

      – Magamra haragszom – mondtam csendesen.

      – Három órát fogunk utazni, mire északon felérünk az első építkezésig, addig akár el is mondhatnád, hogy mi a gond.

      – Másokat is személyesen szoktál kivinni, amikor felveszed őket? – kérdeztem, de nem néztem rá.

      – Néhányukat igen – mondta komolyan. – Csatlakoztasd a telefonom, kérlek! – adta a kezembe a mobilját, és az ujjaink egy pillanatra összeértek.

      – Akkor add a hüvelykujjad! – nevettem fel halkan, és elé tartottam az eszközt, hogy fel tudja oldani.

      Majd az autó rendszerétől kértem egy kódot hozzá, amit beírtam a mobilba.

      – Válassz zenét! – mondta Gabriel.

      – Lehet, hogy most kiugrom az autóból, és ellopom az összes adatodat róla! – emeltem fel a telefont incselkedve.

      – Mit szeretnél tudni róla? – nevetett fel Gabriel.

      – Először is azt, hogy milyen alkalmazásaid vannak rajta – töprengtem. – Aztán megnézném a fotóidat – nevettem kicsit feloldódva.

      – Akkor nyisd meg a fotóalbumot! – közölte félvállról.

      – Persze!

      Beléptem a zenék a közé, és döbbenten néztem fel Gabrielre.

      – Benne hagytam magamról az aktfotóimat? – vigyorgott felém.

      – Te rockot hallgatsz? – néztem rá lemeredve, és elővettem a saját telefonom, hogy megmutassam neki: a lejátszási listánk körülbelül hatvan százalékban egyezik.

      – Válassz! – mosolygott Gabriel, de szó nélkül hagyta a kis bemutatómat.

      Emotionless. Tökéletes.

      – Aranyos – mosolygott Gabriel. – Én lennék?

      – Hogy gyönyörű vagy-e, amikor alszol? – nevettem fel hangosan, mire belőle is kitört a nevetés.

      – Nézd meg a fotóimat! – nézett át hozzám a túloldalra. – Nagyot fogsz csalódni.

      – Nem szoktad megörökíteni életed nagy pillanatait? – döbbentem meg rajta, és félve léptem bele az albumba.

      Üzleti tervek tömkelege, a menyasszonya által küldött és mentett szelfik különböző butikokból, az építkezéseken készített pillanatképek. Ennyi. „Disgusting now I see” szólt a dal a hangszóróból. Kirázott a hideg tőle.

      – Nem én vagyok – suttogta Gabriel.

      –