Csillagom. Azaria Headly

ction>

      Tartalom

       Impresszum 2

       1. 3

       2. 13

       3. 23

       4. 30

       5. 39

       6. 46

       7. 52

       8. 63

       9. 72

       10. 79

       11. 87

       12. 93

       13. 108

       14. 115

       15. 125

       16. 134

       17. 145

       18. 157

       19. 162

       20. 174

       21. 182

       22. 187

       23. 194

      Impresszum

      Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.

      © 2022 novum publishing

      ISBN Könyv: 978-3-99107-908-8

      ISBN e-book: 978-3-99107-909-5

      Lektor: Sósné Karácsonyi Mária

      Borítókép: StockSnap | pixabay.com

      Borítóterv, layout & szedés: novum publishing

       www.novumpublishing.hu

      1.

      Megvan az az érzés, amikor a gyász annyira beköltözik a mindennapjaidba, hogy már észre sem veszed, mégis satuban a tüdőd, és úgy igazán, felszabadultan nem vettél levegőt már évek óta? Na, én aznap már három és fél éve nem vettem észre.

      A mai nap pont úgy indult, mint az összes többi hétköznap. Megtartottam az óráimat, kávéztam, beszélgettem, még nevettem is. Senki sem tudta, hogy munkaidő után hová tartok és miért. Ez így van rendben. Mikor már az utcán jártam, azért a lábam remegni kezdett, de haladtam szigorú tempóban a célom felé. Kezemben a fekete sporttáskám, benne a holmim – mintha a bitófára váró vinné a saját fejének a kosarat.

      Ilyen gondolataim voltak még akkor is, mikor végre bekanyarodtam az utca sarkán, aminek végén a sárga épület várt. Kikerültem pár járókelőt, elhaladtam egy étterem terasza mellett, és felnéztem, hogy sorra vegyem az ott ülő embereket. A kora májusi szél az arcomba fújt, és mire sikerült azt a béna, göndör tincsemet kifésülni a szememből, majdnem nekiütköztem az utolsó asztalnak. Reflexmosoly és „bocsi” az ott ülőnek.

      Egy férfinak.

      Egy hűha férfinak.

      Álltam ott az asztal előtt, tiszta idiótát csinálva magamból, és nem emlékszem, végül tényleg bocsánatot kértem-e, vagy még mindig csak akartam, mire sikerült annyira összeszednem magam, hogy oldalra lépve elsiessek. Ehhez el kellett haladnom mellette. Nem is baj, addig legalább még lopva megnézhetem magamnak.

      Magas, kisportoltan izmos felsőtestén fehér ing szürke nyakkendővel, de nem is ez fogott meg, hanem azon a durván jóképű arcán felbukkanó kisfiúsan huncut mosoly. Barna szeme csak úgy csillogott tőle, gesztenyebarna, hullámos, lazán rendezett hajába pedig kedvem lett volna beletúrni. Aztán, mint mikor elvágják a filmet, csodálásomnak keze vetett véget a táskámon. Úgy vette el tőlem, mintha az övé lenne, és egy pillanat múlva már mellettem állt.

      Vagyis nem mellettem; felettem. Basszus. Zavarodottan összehúztam a szemöldököm.

      – ­­­Majd én viszem­­­­­­­­­­­­­­ – szólalt meg lazán, még mindig mosolyogva.

      Jézusom, hangja is van! Gyerünk, Lilien, mi a szarért tanultál ennyi éven keresztül, ha most meg sem tudsz szólalni?

      – Nem, dehogy! – kaptam a táskám felé, de ő azonnal félre is rántotta, mosolya pedig még szélesebb lett.

      Úristen, mennyire jóképű! Levegő, oké, igen, levegő kell. Minden további próbálkozás nélkül fordultam el és indultam tovább. Nem viccelt, tényleg jött utánam. Inkább vigye a táskámat, csak többet ne kelljen megszólalnom mellette.

      – Hová megyünk? – kérdezte lazán, tartva velem a tempót.

      – Két külön irányba – vetettem oda szárazon, amikor bekapcsolt bennem a szokásos védekező mechanizmusom.

      Ne bízz senkiben, még akkor sem, ha maga álmaid férfija áll melletted! Elém lépett, kényszerítve ezzel a megállásra, elismerő félmosolyra húzta a száját, majd kinyújtotta felém a jobb kezét. Gyönyörű keze van. Izmos, napbarnított, erős… Nekem elég lenne csak a keze az egész pasiból, hogy egy életre eljátszadozzak vele. Vajon mennyit tudhat ez a kéz a gazdájával együtt? Olyan ideges voltam, mint az első napomon az egyetem nagyelőadójában. Akkor sikerült felülkerekednem rajta. Nézzük, most is sikerül-e! Határozottan tettem a jobbom a férfiéba, és a combjaim között érzett erős lüktetés jelezte, hogy bőrünk összeért. Az erős, férfias kézfogásától majdnem felnyögtem gyönyörömben, de aztán kapcsoltam: arra vár, hogy bemutatkozzak.

      – Lilien James – kerekedett felül a jómodor.

      – Lilien – ízlelgette a nevem.

      A hangjától a meleg napsütés ellenére az egész testemet kirázta a hideg, aljas módon elárulva engem ezzel. A mindig higgadt, nyomás alatt is nyugodt reakcióim most felmondták a szolgálatot.

      – Örülök, hogy megismerhetem, Lilien! – szánt meg a férfi. – Gabriel Woods – mutatkozott be ő is.

      Hát, akkor ennyi. Életemben először gerjedek be úgy férfira, hogy nem kell magam győzködni: jó lesz ez, Lilien, előbb vagy utóbb, csak adj neki lehetőséget. Nem, itt nem volt szükség ilyesmire. Ha