A Meg Nem Engedett. Owen Jones

mint pár évvel az után. Din szó nélkül elfogadta ezt a népi “bölcseletet”, édesanyja aggodalma ellenére.

      Ő is dolgozott az iskola előtt és után is, egész életében. Valószínűleg keményebben is mint a bátyja, még ha ezt ő nem is lesz soha képes belátni, mivel a lányok gyakorlatilag rabszolgák voltak mindenhol a vidéken.

      Akárhogy is Dinnek volt fantáziája. Romantikus összefonódásokról álmodott, amikben a szeretője Bangkokba repíti, ahol doktor lesz, ő maga pedig a barátnőivel fog vásárolni naphosszat. A hormonjai őt is nyugtalanították, de a helyi kultúra megtiltotta számára, hogy engedjen nekik, sőt még saját magának sem engedhetett. Az apja, bátyja, de még az anyja is valószínűleg elverte volna, ha csak annyin is kapná, hogy egy családon kívüli fiúra mosolyog.

      Ezt is tudta, és el is fogadta minden szó nélkül.

      Az volt a terve, hogy azonnal férjet keres. Egy terv, amiben édesanyja már korábban segítségét ajánlotta, mivel a Lee lányok tudták, hogy minél hamarabb véghez viszik ezt a tervet, annál jobb. Már csak a család bármekkora mértékű szégyenének elkerülése érdekében is.

      Egyszóval a Lee család egy jellegzetes helyi család volt, és ezzel ki is voltak békülve. Életük a helyi szokásoknak megfelelően és a helyénvaló, alapos rend szabta mederben folyt. Még ha a két gyerek dédelgetett is álmokat a nagyvárosba való szökésről. Ennek csak annyi híja volt, hogy törekvéseik a hegyi nép évszázados neveléséből fakadt. Ez tartotta csak vissza őket és ez volt a kormány szerencséje is, máskülönben a fiatalok már régen eltűntek volna a vidékről Bangkokba, onnan pedig külföldre, mint Tajvan és Omán, ahol jobb volt a fizetés. Akárhogy is, a rideg főnemesi nyomás alól való szabadulás csábító volt.

      Sok fiatal lány ugyan megtette az utat Bangkokba, némelyük talált is jó munkát, de sokuk a nagyobb városok szexiparában végezte, ahonnan csak néhányan jutottak át a határon, vagy Ázsián kívülre. Elég sok rémtörténet járta ahhoz, hogy elriasszák a fiatal lányokat ennek az útnak a megtételétől és dolgozzanak, mint Din és édesanyja.

      Lee úr szerette az életét és még jobban a családját, bár ez az otthon határain kívülről nemigazán látszott. Nem akarta elveszíteni őket holmi betegség miatt, ami lehet, hogy még legény korában kezdett kialakulni benne.

      Öreg Lee úr (még ha tudta is, hogy a faluban néhány taknyos kölyök csak öreg kecske Leenek hívja is) fiatal korában idealista volt. Iskolája után harcolni jelentkezett Észak-Vietnámba. Közvetlenül a laoszi határon éltek, szóval nem volt messze tőlük. Tudta, hogy az amerikaiak bombázzák Észak-Vietnámot és Laoszt, ki akarta venni a részét ennek a megállításában.

      Csatlakozott a kommunista ügyhöz és Vietnámba ment katonai kiképzésre, ahol fogadták is amilyen hamar csak tudták. A kiképzésen sok hozzá hasonló fiú volt. Félkínaiak megelégelve, hogy idegen hatalmak avatkoznak honfitársaik jövőjébe. Nem fért a fejébe, hogy az amerikaiakat, akik több ezer kilométerre élnek onnan, mi a francot érdekli, hogy a világnak ezen a kis szegletén, ahol ő él, épp ki van hatalmon. Őt sosem érdekelte melyik elnököt választották.

      Akárhogyan is, a sors akaratából soha nem volt esélye egyetlen éles lövést sem leadni, mivel a legelső napján, miközben a kiképzőtáborból a harctérre szállították, egy amerikai bomba repeszei komolyan megsebesítették. Elég csúnya és fájdalmas sebesülést kapott, de nem életveszélyeset. Ahhoz azonban mégis elég volt, hogy a kórház elhagyása után, katonai szolgálatra alkalmatlan minősítést kapjon és leszereljék. A legnagyobb repesz a bal combját érte, de néhány kicsi a hasát is megszórta, amiről most úgy gondolta talán ez lehet az oka ennek a rossz közérzetnek. Ezekből a hegekből indult a pletyka, hogy meglőtték.

      Csúnya sántítással és elég végkielégítéssel tért haza ahhoz, hogy egy kis tanyát tudjon venni magának. De mivel a lába rossz volt, kecskenyájat tartott, azokat tenyésztette, eladásra. Visszatérése után, lába egy éven belül olyan jól lett, amilyen jó csak lehetett a sebesülése után. Feleségül vett egy csinos helyi lányt, akit korábbról már ismert, sőt egész életében rá vágyott. A lány is tanyasi háttérrel rendelkezett, így megalapították boldog, de csekély megélhetésüket.

      Azóta Lee úr vasárnap kivételével a hét minden napján, a fennsíkra vitte legeltetni a nyáját, nyáron pedig gyakran töltötte az éjszakát valamelyik táborában, amit még a seregben tanult felverni. Mint örömteli időket idézte fel azokat a napokat, még ha akkoriban nem is hívta volna annak őket.

      A hegyekben az emberen kívül már nem éltek ragadozók, mivel a tigriseket rég kiirtották a kínai gyógyszeripar számára. Lee úrnak ezzel kapcsolatban vegyes érzelmei voltak. Egyrészt tudta jól, hogy ez gyalázatos tett volt, másrészről viszont nem bánta, hogy nem kell minden éjjel megvédenie a kecskéit a tigrisek portyázásaitól. Amikor a betegsége kiütött rajta, alig egy hete, vagy még annyi sem, már majd harminc éve volt kecskepásztor, szóval úgy ismerte a hegyeket, mint más a helyi parkot.

      Tudta melyik környéket kerülje, hogy a bányák és az amerikaiak által a hetvenes években ledobott sztrichnin csomagokat elkerülje, mint ahogyan azt is tudta melyik terület van már megtisztítva. Habár egy hónapja az utászok kihagytak egyet, amit az egyik kecskéje talált meg. A felrobbanó akna, égnek repített egy követ ami azonnal leszakította a kecske fejét. Igaz, a húsa nem veszett kárba és nem is szenvedett sokat.

      Ahhoz túl messze volt a tanya, hogy hazavigye a tetemet, így Lee úr lakmározással töltött néhány kellemes napot a hegyekben, mialatt a családja betegre aggódta magát érte odahaza.

      Lee úr egy elégedett ember volt, élvezte a munkáját és az életet a szabad ég alatt. Régen meg volt barátkozva a gondolattal, hogy sosem lesz gazdag és sosem lépi át újra az ország határát, feleségével pedig örültek, hogy van két szép gyermekük, akiket egyformán szerette és a legjobbat akarta számukra. Büszke volt rá, hogy már mindketten kijárták az iskolát, így már teljes munkaidőben tudtak munkálkodni a tanyán, ahol felesége fűszernövényeket és zöldségeket termesztett, három disznó és pár tucat tyúk társaságában.

      Lee úr azon töprengett, hogy a megszaporodott kezekkel mennyivel tudná bővíteni a tanyát. Esetleg még egy tucat tyúkot, még néhány disznót és talán egy újabb tábla csemegekukoricát is tudnának gondozni.

      Magához tért álmodozásából.

      -Mi van, ha ez komoly Nya? Idáig nem is említettem, de a héten kétszer is elájultam, és még kétszer vagy háromszor álltam az ájulás szélén.

      -Miért nem szóltál erről korábban?!

      -Nos tudod, nem akartam, hogy aggódj, és különben sem tudtál volna mit csinálni vele, nem igaz?

      -Nem. Én nem, de korábban elküldhettelek volna a nagynénédhez és talán megpróbálhattalak volna elküldeni egy orvoshoz is!

      -Á, ismersz, Nya. Csak azt mondtam volna, hogy várjuk meg mit mond a nagynéném mielőtt kiadjuk azt a sok pénzt. Be kell ismerjem néha pokoli furcsa érzés fut át rajtam, egy kicsit félek is, hogy mit fog mondani a nénikém erről holnap.

      -Igen, én is. Tényleg olyan rosszul érzed magad?

      -Néha igen. Egyszerűen csak egyáltalán nincsen erőm. Régen együtt tudtam futni és ugrani a kecskékkel, de most már abban is elfáradok, ha csak nézem őket. Valami van velem, ebben biztos vagyok.

      -Nézd apa, -így hívta férjét- a gyerekek már a kapuban vannak. Be akarod vonni őket a beszélgetésbe most?

      -Nem, igazad van. Ne aggasszuk őket most ezzel, de szerintem nagynéném értem küld holnap délután, szóval mondd nekik, hogy