Őrült nyomozó. Vicces nyomozó. StaVl Zosimov Premudroslovsky

tanulod, alapvetően van csiszolópapírom, amit tudok ajánlani, sima papírral sok stressz van. A válság az országban. Sőt, állami alkalmazottak vagyunk.

      Ottila megsavanyította az arcát, és a javasolt papírt elkapva felmászott a WC-re. Hangos szitálás történt, Pent megfordult és kiment, és bezárta az oszlopot. És Ottila ellazult, lábai közé nézett, és ráncolta az arcát. Nem csak a savanyú szem bűzét sújtotta, hanem kívülről az összes nadrágot egy kicsi, csúnya színű, büdös drysnyak borította. Nem volt szó a WC-ről. Még a hasmenés cseppei is pislogtak a falon.

      Incephalopath az oszlop mellett állt, és látta az őrmestert, aki elhagyta a posztot, és gyorsan hozzá rohant.

      – Helló! apchi – hízelgett.

      – Mi, vársz egy unokára? – kérdezte Penth szarkasztikusan.

      – Milyen unokája? Apchi, – hülye Arutun Karapetovich.

      – Mit épít itt nekem grimaszt? Vagy ő a bűntársa? Mit tervez, vendégmunkások?

      – Ki? Apchi – rémült Harutun.

      – Mit épít bolondnak? A barátságod szövetségi. Vele vagy?

      – Ah? apchi – incephalopathmal megrázta az arcát. – nem. Egyáltalán nem ismerem őt. Először látom.

      – És mit főztek érte? Stab, nagybátyám. – Az őrmester hirtelen felordult. Harutun visszahúzódott. – Kihasználta magát, mint a sajátját, és te?

      – Á, apchi, ismerem őt, de ez nagyon rossz, és csak a feleségének köszönhetően.

      – Mi van? – Pent elmosolyodott.

      – A feleségével alszom! – erősítette meg Harutun. Az őrmester elvigyorodott, és elmentem lőni dokumentumokat.

      – És mikor engedik szabadon? – visszhangzott az előcsarnokba.

      – Hogy van a WC a házban, és a válasz fog jönni. Tehát három napig jogom van kibaszni.

      – Segíthetek? – javasolta Harutun az egész lobbinak.

      – Mossa le a WC-t?

      – Igen, hogy gyorsabban engedjék szabadon.

      – Nem, nem kellett volna.

      Harutun szomorúan leengedte a fejét: Mdaa… odaért, nincs pénz és Klop leereszkedett.

      – Van pénzed? – suttogta valaki egyenesen az aurikába tizedesre. Az egész testével megborzongott, és megfordult. Mögötte egy rendőrségi egyenruhában fekvő kövér zászló állt, és kemény hamburgert rágott.

      – Nnnet.

      – Miért? Om yum yum.

      – És pénz, apchi – zavart összezavarodott gondolatokban, és kinyújtva mutatóujját, és keresve tanulókat, rámutatott a rendőrségi poszt ajtajára. – És a pénz az apchi-tól, a séftől, ott, a Klop-i majomcsipeszen.

      – Mi egy hiba? Ez egy becenév?

      – Nem, vezetékneve, apchi, őrizetben volt, amíg személyazonossága nem derült fényre.

      – Ahhh! Om yum yum., Szóval menjünk, vegye el tőle a pénzt, mintha maga lenne, és adja nekem.

      – Ahhh. Apchi kártyája van.

      – Sajnálom. – És a rendőr visszavonult az előtér mélyére.

      Egy héttel később Bedbug elengedték a 78. rendőrségről. Ez volt az ötödik ág a sorban, kezdve az állomás rendõrtõl és mindenütt, ahol mosdókat mosott. Előtte senki sem értett egyet ezzel. És le kellett mosnia az éves szennyeződést.

      Harutun belefáradt, hogy egy hétig várja az állomáson, jó volt a nyár. Felvette a kapcsolatot a helyi gopóttal és a hajléktalanokkal. A ruhái padló rongygá változtak. A jégből duzzadt arca – a hajléktalanok által használt etanolpoharak tisztítószere és hasonlók – pirosra vált, mint egy csimpánz seggének. A szeme könnyekkel tele volt, nem csak a gyász, hanem a szörnyű másnaposság miatt is. A moszkvai metróállomás átjáróján ült. Kalapja fejjel lefelé volt, és a padlón feküdt. Látható volt egy érme benne: egy, öt és tíz érme. Térdre ült és kissé zokogott. Fingals alig hagyta el a könnyeket.

      – Harutun? – kiáltottál veled? – kiáltotta Ottila.

      – Ah? Apchi – emelte a tizedes lassan a szemét.

      – Kelj fel, itt ülsz? – Felmerült a hiba, és felemelte kalapját.

      – Ne érintse meg, apchi. – kiáltotta Harutun hisztérikusan és megragadta a kalapját. Valami apró dolog kiugrott a márványpadlóra és csengett. A csengést a közelben álló hajléktalanok hallották. Úgy nézett ki, hogy tisztességes és fiatalabb.

      – Hé, kölyök, szállj le a gonoszról. – kiáltotta egyikük

      – Ne zavarja őt kenyeret keresni, schmuck. – félte a második.

      – Vali, Vali. – támogatta a harmadikot, – miközben él.

      – Mondsz nekem fiatalokat? – meglepve kinyitotta a szemét Klop tábornok.

      – Ó? Igen, ez egyáltalán nem gyerek.

      – Törpe?!

      – Igen, és a négert. Heh. – És kezdtek megközelíteni a Bedbug-ot.

      – Egy patron – suttogta Harutun térdelve. – fuss el, főnök. Késlek őket. Ugyanakkor már megvertek és kényszerítettek.

      – Nem igaz, magyarázzam nekik a Sarakabalatanayaksoyodbski-ban, hogy nem sértheti meg az időseket. – válaszolta magabiztosan Ottila, és felfordította az ujját.

      – Ó, Zyoma, úgy döntött, hogy bejön hozzánk, – a gazemberek számára, a legkiterjedtebbek és a kopaszok.

      – Szürke, húzza a vödörbe. – vékony és tetoválásban, az urna felé mutatva.

      – Azonnal mondom, nyugodj meg fiatalokat, figyelmeztelek utoljára. – kérdezte Klop, egészséges szemébe nézve. Hatalmas kefével a gallér mellett vette, és felemelve a szemébe hozta. Ehidno elmosolyodott, és élesen fújta a lélegzetét. Kinyitotta a szemét, mintha székrekedés lenne, és kibővítette a száját, mintha azt akarná, hogy Iljics izzóját a szájába tegye. A goon elengedte a kefét és lehajolt, mindkét kezével megragadta ágyékát.

      – Ahhhh!!!! – megfulladt mindenkit körül.

      Ottila megállt a lábán, és megragadva másodszor csapást kapott a golyókra, de ököllel.

      Egy percig ököllel dobta el a lövést, olyan gyorsan, hogy nehéz volt megkülönböztetni a kezét, és végül sarokugrással ütött az Ádám almájába. A redneck lassan előreesett és homlokával a márványpadlóra esett, mindent összetörve, ami magához ragadt. Ottila az egyik oldalára ugrott, hiányozva az eséstől. Homéjeit a szél fújja ki. És általánosságban az átmenetet megtisztították mindenféle szabadúszókészítőktől – részeg.

      Ancephalopath felállt, és a szakács vállára támaszkodott.

      – Köszönöm, apchi, mecénás. Azt hittem, apchi, itt meghalok.

      – Hogy kerültél hozzá? Egy hétre bezártak? És te már elsüllyedtél.

      – És maga?! – gondolta Harutun, de nem szólt semmit. Ottila ismét a tizedesre nézett, és felsóhajtott.

      – Ó, Yoshkin macska,