A Dicsőség Esküje . Морган Райс

az újabb támadásra. Thorban tudatosult, hogy semmit sem tehetnek. Itt lelik halálukat.

      - EL AZ ÚTBÓL! – kiáltotta valaki.

      A hang Thor háta mögül érkezett, és fiatalnak tűnt. Megfordult, és egy tizenegy év körüli kisfiúra esett a pillantása, aki egy korsó vizet vitt. Thor a földre bukott, a fiú pedig egyenesen a fenevad pofájába löttyintette a vizet.

      Az állat hátrált, és üvöltött, gőzölgött a pofája, majd karmával az arcát, szemét, fejét kezdte el tépni. Újra és újra felvisított olyan hangosan, hogy Thornak a fülére kellett tapasztania a kezét.

      Aztán végre megfordult, és elviharzott, vissza a dzsungelbe, majd eltűnt a rengetegben.

      A fiúk hátrafordulva csodálattal és megbecsüléssel néztek a fiúra, aki rongyokban járt, belepte a piszok, hosszú, barna haja és világoszöld, okos szeme volt. Mezítlábasságából és mocskos kezéből ítélve itt élhetett kint, a vadonban.

      Thor még sosem érzett nagyobb hálát senki iránt.

      - Fegyverekkel semmire sem mentek gathorszörny ellen – mondta a fiú a szemét forgatva – Szerencsétek, hogy meghallottam a kiáltásokat, és a közelben jártam. Különben már halottak lennétek. Hát nem tudjátok, hogy nem szabad szembeszállni vele?

      Thor a barátaira nézett, egyikük sem tudott mit mondani.

      - Nem akartunk vele megküzdeni – szólt végül Elden – Ő akart velünk.

      - Olyat nem csinálnak – jelentette ki a fiú – kivéve, ha a területükre tévedsz.

      - Mit kellett volna tennünk? – tudakolta Reece.

      - Először is, sose nézz a szemébe! Ha támad, feküdj arccal a földre, amíg békén nem hagy! És a legfontosabb: meg ne próbálj elszaladni előle!

      Thor előrelépett, és egyik kezét a fiú vállára tette.

      Megmentetted az életünket. Sokkal tartozunk neked.

      A fiú vállat vont.

      - Nem úgy néztek ki, mint a Birodalom katonái – jegyezte meg – Inkább olyan, mintha valahonnan messziről jöttetek volna. Miért ne segítenék nektek? Ugyanolyan a jelzésetek, mint annak a csapatnak, akik néhány napja érkeztek a hajóval.

      Thor és a többiek mindentudó pillantást váltottak, és a fiú felé fordultak.

      - Tudod, hova mentek? – kérdezte Thor.

      A fiú vállat vont.

      - Nagy csapat voltak, és egy fegyvert cipeltek. Nehéznek tűnt; csak együtt tudták vinni. Napokig követtem őket. Gyerekjáték volt. Lassan mozogtak. Felületesek és óvatlanok voltak. Tudom, hova mentek, bár a falun túl már nem követtem őket. Elvihetlek titeket oda, és megmutathatom a helyes irányt, ha szeretnétek. De nem ma.

      A fiúk zavartak néztek össze.

      - Miért nem? – kérdezte Thor.

      - Pár órán belül leszáll az éj. Nem szabad sötétedés után kint lenni.

      - De miért nem? – faggatta Reece.

      A fiú úgy nézett rá, mint egy sültbolondra.

      - Az ethabogarak miatt – válaszolta.

      Thor előrelépett, és a fiúra nézett. Azonnal megkedvelte ezt a fiút. Intelligens volt, komoly, vakmerő, és hatalmas volt a szíve.

      - Tudsz egy helyet, ahol fedél alatt tölthetnénk az éjszakát?

      A fiú visszabámult Thorra, megvonta a vállát, bizonytalannak tűnt. Csak állt ott, és habozott.

      - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Nagyapa mérges lesz.

      Hirtelen Krohn tűnt fel Thor mögött, és a fiú felé sétált – neki pedig azonnal felderült az arca.

      - Wow! – kiáltott fel.

      A párduc többször is megnyalogatta az arcát, és a fiú kuncogott örömében, majd megcirógatta Krohn fejét. Aztán letérdelt, leeresztette a dárdáját, és megölelte. Krohn odabújt hozzá, a fiúcska pedig izgatottan felnevetett.

      - Hogy hívják? – tudakolta – És mi ő?

      - Krohn a neve – felelte Thor mosolyogva – Ritka, fehér leopárd. Az óceán túlsó partjáról származik. A Gyűrűből. Ahonnan mi is. Kedvel téged.

      A fiú néhány puszit nyomott a párduc fejére, majd végül felállt, és Thorra emelte tekintetét.

      - Nos – kezdte még mindig bizonytalanul – azt hiszem, elvihetlek titeket a falunkba. Reméljük, papa nem lesz túl mérges! Ha igen, akkor nincs szerencsétek. Most gyertek utánam! Sietnünk kell. Hamarosan itt az éjszaka.

      Azzal megfordult, és elkezdett kígyózni a fák között, a többiek utána. Thort lenyűgözte a fiú ügyessége, hogy milyen jól kiismerte magát az erdőben. Nehéz volt vele lépést tartani.

      - Időről időre érkeznek hozzánk emberek – mesélte a fiú – Az óceán, az áramlat egyenesen az öbölbe hozza őket. Néhányan a tengerről jönnek, és átvágnak ezen a földön, miközben máshova tartanak. Nem mindegyikük éli túl. Megeszi őket valami a dzsungelban, vagy más módon pusztulnak el. Ti szerencsések voltatok. Sokkal rosszabb dolgokat is rejt az erdő, mint a gathorszörny.

      Thor nagyot nyelt.

      - Annál rosszabbat? Micsodát?

      A fiú megrázta a fejét, és tovább gyalogolt.

      - Nem akarjátok tudni. Láttam itt egy-két iszonyatos dolgot.

      - Mióta élsz itt? – kíváncsiskodott Thor.

      - Mióta az eszemet tudom. Nagyapa költöztetett ide bennünket, amikor kicsi voltam.

      - De miért pont egy ilyen helyre? Biztos akadnak ennél vendégszeretőbb helyek is.

      - Nem ismered a Birodalmat, ugye? – kérdezett vissza a fiú – Mindenütt ott vannak a katonák. Nem könnyű kívül maradni a látókörükből. Ha elkapnak, rabszolgává tesznek. Bár nagyon ritkán jönnek ki ide, ebbe a sűrű dzsungelbe.

      Ahogy átverekedték magukat a szinte áthatolhatatlan lombozaton, Thor felnyúlt, hogy elsöpörjön egy levelet az útjából. A fiú megpördült, arrébblökte Thor kezét, és rákiáltott:

      - NE NYÚLJ HOZZÁ!

      Mind megálltak, Thor jobban megnézte a levelet, amelyet félre akart hajtani. Óriási, sárga növény volt, ártatlalmatlannak tűnt.

      A fiú kinyújtotta a botját, és finoman megérintette a hegyét; a levél hirtelen a bot köré tekeredett, hihetetlenül gyorsan, majd sistergő hang kíséretében a bot porrá lett.

      Thor teljesen megdöbbent.

      - Sajgólevél – világosította fel a fiú – Méreg. Ha megérintetted volna, most hiányozna egy kezed.

      Thor újfajta tisztelettel futtatta végig a szemét a lombozaton. Azon tűnődött, milyen szerencsések, hogy összeakadtak ezzel a fiúval.

      Folytatták útjukat, Thor szorosan maga mellett tartotta a kezét, ahogy a többiek is. Igyekeztek óvatosabbak lenni, minden lépésükre ügyeltek.

      - Maradjatok közel egymáshoz, és lépjetek ugyanoda, ahova én! Ne érjetek hozzá semmihez! Ne próbáljátok megenni azokat a gyümölcsöket! És a virágokat se szagoljátok meg – hacsak nem akartok elájulni!

      - Hé, ez micsoda? – kérdezte O’Connor megfordulva, egy hatalmas, hosszú és keskeny, fénylő sárga gyümölcsre szegezve tekintetét,