A Dicsőség Esküje . Морган Райс

valaki – szétzúznak minket. Hogy is állhatnánk ki egymillió ember ellen?

      A nagyteremben sokan felhördültek, a katonák és a tanácsosok vitatkoztak egymással. Teljes káosz lett úrrá a tömegen.

      A tanács vezetője a kőpadlóhoz ütötte vaspálcáját, és elkiáltotta magát:

      - CSENDET!

      Szép lassan mindenki elhallgatott. Megfordultak, és ránéztek a férfira.

      - Ezeket a döntéseket a királynak kell meghoznia, nem nekünk – vetette fel a tanács egyik tagja – Végtére is Gareth a törvényes király, és nem a mi dolgunk a megadás feltételeit megvitatni. Már ha egyáltalán megadjuk magunkat.

      Minden szempár Gareth-re szegeződött.

      - Királyom – mondta Aberthol kimerültséggel a hangjában – mit javasolsz, mit tegyünk a Birodalom seregével?

      Halálos csend telepedett a teremre.

      Gareth csak ült ott, lebámult az emberekre, és válaszolni próbált. De egyre nehezebb és nehezebb volt számára tisztán gondolkodni. Folyton hallotta apja hangját a fejében, ahogy üvölt vele, mint kisgyerekkorában. Megőrjítette ez az egész, és a hang nem akart megszűnni.

      A trón fából készült karfáját kaparászta. Néma csend volt a csarnokban, a fán végighúzott köröm hangján kívül semmit sem lehetett hallani.

      A tanácstagok aggodalmas pillantást váltottak.

      - Felséges úr – vette át a szót egy másik tanácstag – ha azt választod, hogy nem adjuk meg magunkat, azonnal meg kell erősítenünk Királyudvarhelyet. Minden bejáratát, az utakat, a kapukat. Ide kell hívnunk minden katonát, és előkészíteni a védelmet. Fel kell készülnünk az ostromra, megfelelő mennyiségű élelmet elraktározni, és megvédeni a polgárainkat. Rengeteg a tennivaló. Kérlek, uram! Add ki a parancsot! Mondd el, mit tegyünk!

      A terem ismét elnémult, mindenki Gareth felé fordult.

      Gareth végül felemelte a fejét, és rájuk meredt.

      - Nem vesszük fel a harcot a Birodalommal – jelentette ki – De nem is adjuk meg magunkat.

      A teremben mindenki zavartan nézett össze.

      - Akkor mit fogunk tenni, uram? – tudakolta Aberthol.

      Gareth megköszörülte a torkát.

      - Megöljük Gwendolynt! – folytatta – Most csak ez számít.

      Szavait döbbent csend követte.

      - Gwendolynt? – kiáltott fel kérdőn a tanács egyik tagja, miközben meglepett mormogás támadt a szobában.

      - Minden erőnket utánaküldjük, és lemészároljuk a követőivel együtt, még mielőtt Sziléziába érnének.

      - De fenség, hogy segít ez a helyzetünkön? – kiáltott fel egy tanácsos – Ha megtámadjuk, azzal kiszolgáltatjuk az erőinket. A birodalmi csapatok körülvennék és megsemmisítenék a seregünket.

      - Ráadásul Királyudvarhelyet nyílt támadásnak tennénk ki! – vetette közbe egy másik.

      - Ha nem adjuk meg magunkat, azonnal meg kell erősítenünk Királyudvarhely védelmét! – kiáltotta egy csapat férfi nagy egyetértésben.

      Gareth megfordult, és fagyosan nézett a tanácsosra.

      - Minden emberünket arra fogjuk használni, hogy meggyilkoljuk a nővéremet! – szólt sötéten – Kivétel nélkül!

      A terem elnémult, amikor egy tanácstag a kőpadlót végigkarcolva hátratolta a székét, és felpattant.

      - Nem fogom végignézni, hogy a megszállottságod tönkretegye Királyudvarhelyet! A magam részéről nem teljesítem a parancsod!

      - Én sem! – visszhangozta a férfiak fele a teremben.

      Gareth éktelen haragra gerjedt, és már épp fel akart állni, amikor hirtelen kivágódott a csarnok ajtaja, és berontott a megmaradt hadsereg parancsnoka. Minden szem rá szegeződött. Egy férfit vonszolt maga után: zsíros hajú, borotválatlan, összekötözött kezű gazfickót. Elrángatta a csarnok közepére, és megállt a király előtt.

      - Felség – szólította meg a parancsnok hűvösen – Ez a férfi a Végzet Kardjának ellopása miatt kivégzett hat tolvaj bűntársa; a hetedik, aki el tudott szökni. A legkülönösebb történetet adta elő nekem a Kard elrablásáról. Beszélj! – nógatta a reszkető alakot.

      A férfi idegesen erre-arra tekingetett, csimbókos haja az arcába lógott, és elég bizonytalannak tűnt. Végre felkiáltott:

      - Megparancsolták, hogy lopjuk el a Kardot!

      A tömeg felzúdult.

      - Tizenkilencen voltunk! – folytatta a tolvaj – Tizenkettőnek közülünk az volt a feladata, hogy az éjszaka leple alatt vigye át a Kardot a Szakadék hídján, a Vadonba. Egy kocsiba rejtették, így a hídon őrt álló katonáknak fogalma sem volt, mit visznek. Mi heten a parancs szerint itt maradtunk a lopás után. Azt ígérték, látszatból bebörtönöznek minket, aztán szabadon engednek. De ehelyett a barátaimat kivégezték. Nekem is ez lett volna a sorsom, ha nem menekülök el.

      Izgatott morajlás hullámzott végig a tömegen.

      - És hova vitték a kardot? – próbálta belőle kihúzni a parancsnok.

      - Fogalmam sincs. Valahova a Birodalom mélyére.

      - És ki parancsolt nektek ilyesmit?

      - Ő! – bökte ki a bandita csontos ujját Gareth-re szegezve – A királyunk! Ő parancsolta meg nekünk!

      A csarnokban sokan rémülten felszisszentek, többen kiáltozni kezdtek. Végül a tanács egyik tagja kopogott néhányat vaspálcájával, és csendet kért.

      Az általános hangzavar kissé alábbhagyott.

      Gareth, aki már remegett a félelemtől és a dühtől, lassan felállt trónjából. Erre mindenki elnémult, és rámeredt.

      Lassan végigsétált az elefántcsont lépcsőn. Léptei visszhangoztak, és olyan sűrű csönd telepedett a teremre, hogy szinte vágni lehetett.

      Átvágott az üléstermen, majd odaért a gazfickóhoz. Egy lépésre tőle megállt, és fagyosan nézte. A férfi mocorgott a parancsnok szorításában, és minden létező irányba elnézett, csak ne kelljen Gareth szemébe néznie.

      - A királyságomban ez a tolvajok és a hazugok jutalma – mondta Gareth halkan.

      Azzal előhúzta tőrét, és egyenesen a férfi szívébe mártotta.

      A tolvaj felüvöltött a fájdalomtól, szeme kidülledt, aztán holtan rogyott össze.

      A parancsnok Gareth-et mustrálta, összeráncolt szemöldökkel nézett le rá.

      - Épp most gyilkoltál meg valakit, aki tanúként vallott ellened. Nem gondolod, hogy ez még inkább a bűnösségedet bizonyítja?

      - Miféle tanú? – kérdezte Gareth mosolyogva – A halottak nem beszélnek.

      A parancsnok arca elvörösödött a méregtől.

      - Azt azért ne felejtsd el, hogy én vagyok az itt maradt, csonka sereged parancsnoka. Nem fogom játszani a bolondot. A tetteid alapján úgy sejtem, igenis bűnös vagy abban a dologban, amivel megvádoltak. És ha így állnak a dolgok, akkor én és a seregem nem szolgálunk többé. Sőt, őrizetbe veszlek azon az alapon, hogy elárultad a Gyűrűt!

      Azzal jelzett embereinek, mire néhány tucat katona előrelépett, kardot rántott, és elindult,