A Dicsőség Esküje . Морган Райс

mi az. Az a fenyegető érzése támadt, hogy figyelik őket.

      Végül a csapás előttük szilárd lombfalban ért véget. Megálltak, és zavartan egymásra néztek.

      - De hát az ösvény nem tűnhet el csak úgy! – kiáltott fel O’Connor kétségbeesetten.

      - Nem is tűnt el – jelentette ki Reece a leveleket vizsgálgatva – A dzsungel csak visszafoglalta, ami az övé: benőtte az ösvényt.

      - Akkor most merre? – kérdezte Conval.

      Thor megfordult, körbenézett, és ugyanezen töprengett. Minden irányban sűrű lombozat, úgy tűnt, nincs kiút. Thor kezdett belesüppedni az önsajnálatba, és egyre elveszettebbnek érezte magát.

      De aztán támadt egy ötlete.

      - Krohn – súgta letérdelve az állat fülébe – Mássz fel arra a fára! Nézz körül! Mondd el, merre menjünk!

      Krohn kifejező szemével nézett vissza rá, és Thor úgy érezte, megértette.

      A párduc egy öles fa felé rohant, amelynek törzse tíz embernyi széles volt, és habozás nélkül felugrott rá, és karma segítségével felkapaszkodott. Egyenesen felfelé kúszott, majd az egyik legmagasabb ágra szökkent. Elsétált a végéig, lenézett, hegyezte a füleit. Thor mindig is érezte, hogy Krohn érti a szavait, és most már biztos lehetett benne, hogy így van.

      Krohn visszahajlott, és furcsa, doromboló hang jött ki a torka mélyéről. Lecsúszott a fatörzsön, és elindult az egyik irányba. A fiúk kíváncsian néztek össze, megfordultak, és követni kezdték a leopárdot a dzsungelben, miközben sűrű lombokat toltak el az útból.

      Néhány perc múlva Thor megkönnyebbülten látta, hogy az ösvény ismét láthatóvá válik: a törött ágak és lombok árulkodó jelként megmutatják, merre ment a csapat előttük. Thor lehajolt, és megpaskolta Krohnt, puszit nyomott a fejére.

      - Fogalmam sincs, mi lett volna velünk nélküle – mondta Reece.

      - Nekem sem – felelte Thor.

      Krohn elégedetten, büszkén dorombolt.

      Ahogy egyre mélyebbre jutottak az őserdőben kanyarogva, újfajta lombozat vette át az előző helyét: mindenütt hatalmas, Thor méretű virágok pompáztak a legkülönfélébb színekben. A fák ágairól sziklagörgeteg méretű gyümölcsök csüngtek le.

      Mind álmélkodva megálltak. Conval odasétált az egyik gyümölcshöz, amely égővörös volt, és felemelte a kezét, hogy megérintse.

      Hirtelen mély, morgó hangra lettek figyelmesek.

      A fiú hátrált, és felkapta a kardját. A többiek is idegesen tekingettek egymásra.

      - Mi volt ez? – tudakolta Conval.

      - Onnan jött – válaszolta Reece az egyik irányba mutatva.

      Megfordultak, és meresztették a szemüket. Thor azonban mást se látott, mint leveleket. Krohn vicsorogni kezdett.

      Egyre hangosabb és folytonosabb lett az ijesztő hang, végül az ágak is zizegni kezdtek. A fiúk hátrébb léptek, kivonták kardjukat, és a lehető legrosszabbra felkészülve vártak.

      Ami előbújt a dzsungelből, Thor legvadabb elképzeléseit is felülmúlta. Óriási rovar állt előttük, ötször nagyobb, mint Thor. Imádkozó sáskára hasonlított: két hátsó lábán állt, két kisebb, mellső lába a levegőben lógott, és végükön hosszú karmok éktelenkedtek. Világító zöld testét pikkelyek borították, és kis szárnyak nőttek ki belőle, amelyek zümmögtek és vibráltak. Két szeme volt a feje tetején, és még egy az orra hegyén. Ahogy kinyújtózott, még több karmot fedett fel, amelyek a nyaka alatt rejtőztek, vibráltak és csapkodtak.

      Föléjük tornyosult, és egy újabb karom jött ki a gyomrából: hosszú, vékony, előreálló kar tartozott hozzá; hirtelen, gyorsabban, mint bármelyik reagálhatott volna, kinyúlt, és felkapta O’Connor-t. Három karmát kiterjesztette, és a fiú dereka köré csavarta. Úgy emelte a magasba, mint egy levelet.

      O'Connor meglendítette a kardját, de közel sem elég gyorsan. A szörny megrázta néhányszor, aztán egyszer csak kitátotta a pofáját, megmutatva több sor éles fogát, oldalra fordította zsákmányát, és közelített vele a szája felé.

      O’Connor felvisított az azonnali és fájdalmas halál torkában.

      Thor cselekedett. Gondolkodás nélkül követ helyezett a parittyájába, a bestia orrhegyén ülő harmadik szemére célzott, majd útjára bocsátotta a követ.

      Közvetlenül a szemét találta el. A szörnyeteg felüvöltött, rettenetes hangja elég hangos volt ahhoz, hogy egy fát szétszakítson. Aztán leejtette O’Connort, aki a levegőben megpördülve a dzsungel puha földjére zuhant kisebb puffanás kíséretében.

      Az állat felbőszült, majd Thorra bámult.

      Thor tudta, hogy hasztalan lenne szembeszállni ezzel a lénnyel. Legalább egyiküket megölné, és lehet, hogy Krohnt is, ráadásul az értékes energiáikat is fecsérelnék. Úgy gondolta, talán betolakodtak a területére, és ha elég gyorsan eltűnnek innen, talán nem veszi a fáradságot, hogy üldözze őket.

      - FUTÁS! – üvöltötte.

      Megfordultak, és szaladni kezdtek – az óriásrovar pedig utánuk.

      Thor hallotta a karmainek hangját, ahogy átvágják a sűrű lombozatot mögöttük. A levegőbe hasítottak, mindössze néhány centire a fejétől. Széttépett levelek repültek a levegőbe, és záporoztak a fejükre. Egy emberként rohantak. Thor úgy érezte, ha elég messzire jutnak, elbújhatnak előle valahol. Ha nem, akkor kénytelenek felvenni vele a harcot.

      Ekkor Reece megcsúszott mellette, átesett egy faágon, és arccal előre a lombok közé esett. Thor tudta, hogy nem lesz képes időben felállni. Megállt mellette, kardot rántott, és védelmezőn barátja és a szörnyeteg közé állt.

      - FUSSATOK TOVÁBB! – kiáltott át a válla felett a többieknek, akik szintén megálltak, hogy Recce-nek segítsenek.

      Az állat üvöltve Thor felé csörtetett, és karmait a fiú arca felé lendítette. Thor lebukott, ezzel egy időben suhintott egyet a kardjával, és levágta a bestia egyik karmát, amitől az szörnyű sikolyt hallatott. Zöld folyadékkal terítette be Thort, aki felnézve rémülten állapította meg, hogy a karom visszanő, épp olyan gyorsan, mint ahogy elveszítette. Mintha Thor nem is sebesítette volna meg.

      Nagyot nyelt. Úgy látszik, lehetetlen megölni. És most még fel is bőszítették.

      A fenevad most újabb karral csapott le, amely egy másik helyről nőtt ki a testéből. Keményen Thor bordái közé vágott vele, amitől a fiú elrepült, és egy facsoport közepén landolt. A bestia Thor felé nyúlt egy másik karmával. Tudta, hogy bajban van.

      Elden, O'Connor és az ikrek előrerohantak, és még mielőtt a fenevad lecsaphatott volna, O'Connor kilőtt egy nyilat a szájába, amely beleállt a torka hátsó falába. Elbődült. Elden felkapta kétkezes baltáját, és a szörny hátába vágta, miközben Conven és Conval elhajítottak egy-egy dárdát, amelyek két oldalról átszegezték a torkát. Reece talpra ugrott, és kardját az állat hasába döfte. Thor felszökkent, és egy kardsuhintással lecsapta a bestia újabb karját. Krohn is beszállt, a magasba ugrott, és fogait ellenfelük nyakába mélyesztette.

      A szörnyeteg újra és újra felüvöltött, hiszen így együttesen több kárt okoztak benne, mint ahogy Thor lehetségesnek tartotta volna. Nem akarta elhinni, hogy még mindig áll, és hogy a szárnyai továbbra is rezegnek. Csak nem akart kimúlni.