A Dicsőség Esküje . Морган Райс

Luanda mindig is törekvő volt, és mindenben az első akart lenni. Gwendolyn szerette, és felnézett rá, amikor fiatalabb volt; Luanda azonban csak versengett vele, és nem viszonozta szeretetét. Aztán egy idő után Gwen már nem is próbálkozott.

      És bár haragudott rá, azért érdekelte, mi lehet vele most, hogy Andronicus legyőzte a McCloudokat. Megölték? Megborzongott a gondolatra. Riválisok voltak, de végső soron mégiscsak testvérek voltak, és nem akarta idő előtt holtan látni.

      Aztán az anyjára gondolt, aki a családjából egyedül Királyudvarhelyen maradt Gareth-tel. Kirázta a hideg a gondolattól. Hiába haragudott rá még mindig annyira, nem akarta, hogy így végezze. Mi lesz vele, ha lerohanják Királyudvarhelyet? Őt is megölik majd?

      Nem tehetett róla, de olyan érzése támadt, mintha a jól felépített élete darabokra hullana. Mintha csak tegnap lett volna, amikor a nyár derekán Luanda esküvőjét ülték meg: pompás ünnep volt, sokaság áramlott Királyudvarhelyre, ő és a családja együtt voltak, ünnepeltek – a Gyűrű pedig bevehetetlen volt. Úgy tűnt, örökre így marad.

      Most viszont minden széthullott. Semmi sem maradt a régi.

      Hideg őszi szél fújt, szorosabbra húzta vállán a kék gyapjúkabátot. Idén rövid volt az ősz; és már közelgett is a tél. Érezte a jeges fuvallatot, és egyre párásabb lett a levegő, ahogy a Szakadék mentén északnak tartottak. Egyre hamarabb sötétedett, és új hang töltötte be a levegőt: a téli madarak hangja. Vörös és fekete keselyűk voltak, amelyek alacsonyan köröztek, amikor hűvösebbre fordult az idő. Szüntelenül károgtak, és a hangjuk néha már Gwen idegeire ment. Mintha a közelgő halál hangja lett volna.

      Miután elbúcsúzott Thortól, elindultak a Szakadék mentén észak felé. Tudták, hogy ez az út vezet a Gyűrű nyugati felének legnyugatibb városába: Sziléziába. Ahogy haladtak, a Szakadék hátborzongató ködje hullámokban terjengett, rátapadva Gwen bokájára.

      - Már nem vagyunk messze, úrnőm – mondta egy hang.

      Gwen odapillantott, és Srogot látta állni a másik oldalán harcosai gyűrűjében, Szilézia jellegzetes, vörös vértjét, páncélingjét és csizmáját viselve. Gwent megérintette Srog kedvessége, hűsége édesapja emlékéhez, és az ajánlata, hogy Szilézia legyen a menedékük. Fogalma sem volt, egyébként mit tettek volna. Kénytelenek lettek volna Királyudvarhelyen maradni, és a mai napig ki volnának szolgáltatva Gareth árulásának.

      Srog volt az egyik legtiszteletreméltóbb lord, akivel valaha találkozott. Mivel több ezer katona áll a rendelkezésére, és az ő ellenőrzése állt a Nyugat híres erődje, nem kellett volna tisztelettel adóznia senkinek. Ő mégis hűséget fogadott Gwen apjának. Mindig is kényes hatalmi egyensúly volt köztük. Gwen nagyapja idején Sziléziának szüksége volt Királyudvarhelyre; apja idején kevésbé; és az ő idejében egyáltalán nem. Sőt, most, hogy a pajzs nem védi őket többé, és hogy ilyen zűrzavar támadt Királyudvarhelyen, ők azok, akik rászorulnak Szilézia segítségére.

      Természetesen itt voltak a legjobb harcosok – az Ezüstcsapat és a légió –, ahogy a több ezer, Gwent kísérő katona is, akik a király hadseregének felét tették ki. Srog mégis megtehette volna, mint a többi lord, hogy leereszti kapuit, és csak az övéiről gondoskodik.

      Ehelyett felkereste Gwent, alattvalói hűséget esküdött neki, és ragaszkodott hozzá, hogy mindnyájukat befogadja. Gwen elhatározta, hogy egy nap valahogy meghálálja ezt a kedvességet. Már ha mind túlélték ezt az egészet.

      - Ne aggódj! – felelte lágyan, kezét gyengéden a férfi csuklójára téve – A világ végére is elmennénk, hogy beléphessünk városod kapuin. Igazán szerencsések vagyunk, hogy kitüntettél a kedvességeddel minket ezekben a nehéz időkben.

      Srog elmosolyodott. Középkorú harcos volt túl sok, csatában szerzett forradással az arcán. Haja vörösesbarna, állkapcsa erős, és nem viselt szakállt. Srog talpig férfi volt, nem csak lord, hanem igazi harcos is.

      - Az édesapádért tüzön-vízen át harcolnék! – válaszolta – Nem várok köszönetet. Nagy megtiszteltetés, hogy a lányát szolgálhatom, és így leróhatom az adósságom. Végtére is, az ő kívánsága volt, hogy uralkodj. Így hát, ha neked felelek, egyben neki is.

      Szintén Gwen közelében vonult Kolk és Brom. Mögöttük több ezer sarkantyú, hüvelyben csilingelő kard és páncélt súroló pajzs folytonos zörgése hallatszott. Hatalmas hangzavar volt, amely egyre messzebb és messzebb jutott észak felé a Szakadék mentén.

      - Hölgyem – szólt Kolk – Gyötör a bűntudat. Nem kellett volna hagynunk, hogy Thor, Reece és a többiek egymagukban induljanak a Birodalomba. Többünknek kellett volna jelentkezni, és velük tartani. Az én lelkemen fog száradni, ha valami történik velük.

      - Ezt a küldetést választották – felelte Gwen – Ez a becsület küldetése volt. Akárkinek is kellett mennie, már úton van. A bűntudat ezen nem segít.

      - És mi lesz, ha nem térnek vissza időben a Karddal? – vetette fel Srog – Nem telik sok időbe, míg Andronicus megjelenik a kapuinknál.

      - Akkor szembeszállunk velük – jelentette ki Gwen határozottan. Próbált annyi bátorságot erőltetni a hangjába, amennyit csak tudott, és remélte, hogy ez egy kicsit megnyugtatja a többieket. Észrevette, hogy a többi tábornok is felé fordul, és őt figyeli.

      - Az utolsó leheletünkig harcolni fogunk – tette hozzá – Szó sem lehet visszavonulásról, megadásról.

      Érezte, hogy a generálisokat lenyűgözi. Ő is el volt ragadtatva a saját hangjától, és meglepte a bensőjéből előtörő erő. Az apja és a MacGil királyok hét generációjának ereje volt ez.

      Ahogy tovább masíroztak, az út balra éles kanyart vett, és ahogy Gwen ráfordult, megtorpant az elé táruló látványtól.

      Szilézia.

      Emlékezett, hogy kislánykorában az apja elhozta ide kirándulni. Ez a hely azóta is vissza-visszatért álmaiban, a hely, amely annyira varázslatosnak tetszett számára. Most, felnőtt nőként megpillantva még mindig elakadt a lélegzete.

      Szilézia volt a legszokatlanabb város, amelyet valaha látott. Az épületek, erődítmények, a rengeteg szikla – minden ősi, ragyogó vörösből épült. Szilézia magasabban fekvő fele, amely égig érő épületekkel, mellvédekkel és tornyokkal volt tele, a szárazföldre épült, míg az alsó fele a Szakadék szélébe lett beleépítve. A Szakadék kavargó ködje ki-be fújt rajta, beburkolta, ettől ragyogott és szikrázott fényben vörösen. És ettől tűnt úgy, mintha felhők közé épült volna.

      Sáncai harminc méterre magasodtak, mellvédek koronázták őket, és végtelen sok fal húzódott mögöttük. A város valóságos erőd volt. Még ha egy hadsereg át is hatolt volna falain, le kellett volna ereszkednie a város alsóbb részeire, le a sziklákon, és a Szakadék szélén kellett volna harcolniuk. Ilyen háborút egyetlen hódító hadsereg sem szívesen visel. Emiatt maradt fenn a város ezer esztendeje.

      Gwen emberei is szájtátva megálltak, és a lány érezte, hogy őket is lenyűgözi a látvány.

      Gwen hosszú idő óta először derűsebben látta a helyzetüket. Erre a helyre nem ér el Gareth keze, és ezt a helyet érdemes lenne védeni. Itt uralkodhat. És akkor esetleg – csak esetleg – a MacGil királyság újra felemelkedhet.

      Srog csípőre tett kézzel állt, és úgy szemlélte a saját városát, mintha most látná először. Szemében büszkeség csillogott.

      - Isten hozott Sziléziában!