Akli Miklós. Mikszath Kalman

fogom. Hallja, kényszeríteni.

      Hangja reszketett a dühtől.

      – Azt szeretném én látni – felelte Akli, karjait mellén összefonva.

      Szepessy báró arcát elöntötte a vér s aztán halotti sápadtság borította el, szemei szikráztak.

      – Vagy megmondja ön, vagy szétloccsantom az agyvelejét ezzel a pisztollyal.

      A kopott csokoládészín kabát belsejéből egy villogó csövű pisztolyt rántott elő és célba vette Aklit.

      Az »udvari mulattató« megszeppent, elsápadt, hanem azért megpróbálta kapacitálni a dühöngőt:

      – Ej, uram, ön, aki a logika embere, hogyan tehetne ilyen hebehurgya dolgot? Hiszen ha engem meglő, akkor éppen nem tudja meg tőlem sohasem a gyám nevét, és nem lehet öné a leány, mert becsukják. Ha azonban meg nem lő, esetleg még segítségére lehetek.

      Eközben egyre hátrált oldalvást a spanyolfal felé, s azon gondolkozott, hogy alkalmas pillanatban egy merész ugrással ráveti magát a báróra és kicsavarja kezéből a fegyvert.

      – Nem, nem! – hörögte a báró, nem bírván fékezni indulatát. – Engem ön nyilvánvalóan gúny tárgyává tesz. Vagy különben miért tagadná meg a gyám nevét? Nevetséges. Ki hallott olyat, hogy az titok? Nos, hát nem engedem meg a rajtam való szánkázást. Egy magyar mágnás nem lehet lábakapcája az ilyen tányérnyalónak, aminő ön. Vagy megmondja, amit tudni akarok, vagy pedig, mire hármat olvasok, lövök.

      Felhúzta a pisztoly kakasát s az nagyot csettent a síri csöndben.

      – Egy … kettő …

      E pillanatban megmozdult a spanyolfal, s kilépett egy sovány, vézna, keskeny, hosszú arcú, hosszú orrú és hosszú homlokú úr, sötétkék kabátban, fehér mellényben.

      – A császár! – hebegte Szepessy István megreszketve s a pisztoly kihullt a kezéből.

      – Nos, hát én vagyok az a gyám, carissime – mondá szelíden dorgálólag I. Ferenc. – Quid spectaculum in domo mea facit? Ita esset mos filiam expetere? Pudeat, carissime! (Micsoda botrányt csinál itt az én házamban? Hát így szokás leányt kérni? Szégyellje magát, carissime!)

      – Kegyelem, fölség! – mondta a báró, féltérdben meghajolva.

      – Abeat – végzé az uralkodó szigorúan – et expectet praecepta mea! (Távozzék és várja be intézkedésemet!)

      Szepessy az ajkába harapott és eltávozott, mire a császár kedélyesen veregette vállon a bolondot.

      – No, ugye félt egy kicsit? Oh, oh, szegény Aklicska. Milyen fehér az arca, mint a kréta. Írni lehetne az arcával. No, ugye jó volt most a császár? Ugye, hogy még őt is lehet valamire használni? Pedig az a korzikai zsivány azt mondta a cárnak, hogy szoknyát kellene rám adni. Ezt még megkeserüli. Ferenc császár szíve helyén van, igaz-e, Akli?

      – A fölséged szíve oroszlánszív!

      A császár örült, mint a gyermek, hogy most ő mentette meg Aklit, akinek azóta már szét volna lőve a feje.

      Akli fölemelte az ott maradt pisztolyt s élénken fölkiáltott:

      – Oh, az imposztor! Hiszen nem volt megtöltve.

      A császár maga is megnézte, aztán elszomorodva jegyzé meg:

      – Maga nagy szamár, Akli, elrontja a császárja örömét.

      – De hisz a fölséged bátorsága azzal nem lett kisebb.

      – Igaz, igaz, de mit csináljunk most már azzal a rabiátus emberrel?

      – Éppen kérdezni akartam.

      A császár gondolkozva járt fel s alá; a burnótszelencéjétől kért tanácsot.

      – Nekem nem tetszik az ipse, mondhatom, nagyon ellenszenves, és azt hiszem, ha Kovács ezredes élne, ő se lenne elragadtatva; hanem hát úgy tudom, módos ember, és a házassághoz éléskamra is kell, amice. A csók végre is nem minden. Ha tehát a leány szereti, én nem ellenzem.

      – Ugyan, hogy szerethetné? – kiáltott fel Akli.

      – No, no. Minden lehetséges, carissime. Mert az ízlés igazán különféle. Egypár év előtt a francia komornyikom, a Baptist nősült, kérdeztem tőle, szép-e a jövendőbelije. »Oh, sire – felelte —, elragadó, oly szép pici szemei vannak és oly nagy piros szája, hogy csupa boldogság ránézni.« Első teendőnk ennélfogva fölkeresni a kicsikét és tisztába hozni vele a dolgot. Menjen el délután hozzá! Utcunque, vigyen neki egy fürt szőlőt. Mondja, hogy a császár küldi.

      – Úgy ám, de kapok-e a szőlőből? Martinecz most az ischli parkot rendezi és az asszony jobban őrzi a szőlőt, mint Argus a colchisi bárányt.

      Ugyanis a Burg kertjének üvegházában akkoriban a híres Martinecz főkertész jeleskedett, aki már május elején érett szőlőt produkált egypár tőkén. Nagy ritkaság volt ez, s ugyancsak kitüntetés a vendégnek, ha májusi szőlővel kínálták a császári asztalnál.

      – Igaz – szólt a császár —, az üvegházakra most a főkertész felesége ügyel fel; mondja meg neki, hogy én parancsolom.

      – Majd el is hiszi az nekem!

      A császár nevetett.

      – Úgy? Ön tehát így ítéli meg a helyzetét? Nem hisz magának a főkertészné? Talán rászedte valamivel? Maga nagy kópé, Akli, sokat mászkál a kertben, és a főkertészné csinos asszony. No hát, most az egyszer kisegítem és egyszersmind lecáfolom a múltra nézve (kedélyesen megfenyegette a pecsétgyűrűs ujjával). De ne használja semmi rosszra!

      Ezzel bizonyos nyárspolgárias bonhomiával leült az Akli asztalához és sietve vetette papírra a néhány szót: »Ez egyszer igaz, amit Akli mond. Ferenc császár.«

      – No, ha nem restelli és ha eddig nem mondott az asszonynak semmi csalfaságot, ám mutassa fel neki!

      IV. FEJEZET. SZILVÁSSYNÉ INTÉZETE ÉS A MEGZAVART IDILL

      Aklit kellemesen csiklandozta a császár ingerkedése, s megszerzé délutánra a szőlőfürtöt, fel se kellett mutatni az uralkodó céduláját, amit a tárcájába tett el emléknek öreg napjaira. Mert a császári nimbusz az egyetlen az emberi bohóságok közt, ami közelről se veszti el teljesen a hatását.

      Mindjárt kocsiba ült és elhajtott az Ungargasseba, a Szilvássyné nevelő-intézetébe. Komornak, felhősnek látszott az ég, pedig a nap sütött. Nyugtalan, sötét gondolatok nyomták kedélyét. Máskor könnyű, vidám érzésekkel jött ezen az úton. A kis leánnyal eltöltött csütörtök délutánok most úgy tűntek fel neki, mint elmosódott édes álmok. Most kezdte érezni a becsüket. A leányka rendesen várta már, meghallotta a kocsizörgést, és mire beért a közös váróterembe, már fel is tette kis szalmakalapját a gesztenyeszín hajkoronája fölé. Aztán kirándultak a zöldbe, labdával és lepkefogóval (az még az első évben volt) majd a Wurstl-Prátert járták, a komédiás bódékat, a cirkuszt, a menazsériát, meg a Ringl-Spielt; lóra vagy kecskére ült még maga Klipa is. Így rövidítette a gyereklányka az Akli papa szót, lett belőle Klipa, a második évben Klipi, a harmadikban Lipi; valóságos pajtások lettek; a leányka csak nőtt, nőtt, mint egy pálma, a Klipi pedig nem nőtt többet, hát egyre közeledtek egymáshoz. A csütörtöki mulatságok is változtak. A következő epochában a kirakatokat nézegették a Grabenen, a tömérdek csecsebecsét, a bábukat, a játékokat. Klipi a kezén vezette a leánykát (mintha egy meleg, puha madárfészekben tartaná a kezét), s megérezte az erek gyorsabb lüktetésén, ha valami megtetszett