Akli Miklós. Mikszath Kalman

is, úgyhogy az Akli lakása olyan volt, mint egy miniszteri hivatalszoba, reggeltől estig ki nem hűlt a kilincs az emberek markától. Ezekről az »audienciákról« nevetve referálgatott a császárnak:

      – Én vagyok a padisah papucsa, amit csókolnak; a fölséged kegye a méz rajtam, melyre a legyek és darazsak rászállnak.

      A császárnak tetszett az Akli protektori szerepe. Hiszen olyan jó tréfa az egész. Úgy volt vele, mint a hiú ember, aki annyira szereti magát látni, hogy a torz tükörre is kíváncsi.

      Egyszer az az ötlete támadt, hogy spanyolfalat húzat az Akli szobájába, s a fal mögül végighallgatja a bolond szereplését.

      Pompásan mulatott a dolgokon.

      Jött egy öregúr, dr. Krupinszki Grácból, ki könyvet írt a »Mellbetegségekről« (Brust-Krankheiten), melyet Ferenc császárnak ajánlott: a tudós férfiú audienciára készült s azért jött Aklihoz, akinek szintén adott volna annak idején egy példányt a munkából, hogy megkérje, csináljon előre egy kis jó hangulatot őfelségénél.

      – Őfelségének igen tetszett a szép könyv, és azt hiszem, kegyesen fogadja önt.

      – Tehát csakugyan meg volt elégedve? – kiáltá ez repeső örömmel.

      – Nagyon. Együtt olvastuk el a télen és igazán kimerítő, tökéletes munka.

      – Oh, milyen boldog vagyok – rebegte a derék Krupinszki —, bárcsak valami látható jele volna e legmagasabb megelégedésnek, hogy mindig szemem előtt legyen.

      – Hm – szólt a bolond —, ön voltaképpen rendjelet akarna, ha jól értettem?

      – Valóban, erre gondoltam – vallotta be a tudós, szemérmetesen lesütve a fejét —, és ha ön szíves lenne e kívánságomnak némileg tolmácsa lenni…

      – Ah, istenem! – kiáltott fel Akli roppant ijedelemmel. – Hova gondol ön? Ezt a nagy tudományos munkát így tönkretenni. – Hisz akkor én mindent visszavonok. Pedig én csak bolond vagyok. De a császár okos ember, ő hát még inkább kénytelen lesz rögtön megmásítani kedvező nézetét az ön művéről. Hogyan, uram? Ön a mellbetegségekről ír egy könyvet, s ezt a mellbetegséget, amelyet az imént említett, s melyben, úgy látszik, önmaga is szenved, kifelejti belőle? Nem, nem. Nem szabad önnek ilyesmit emlegetnie őfelsége előtt s akaratosan rámutatni a könyv hiányaira.

      A tudósnak legott elmúlt a kedve a rendjeltől, szomorúan nézte mellén az üres gomblyukat és szó nélkül elpárolgott.

      Utána egy feltalálót jelentett be Grabe, valami Warning nevű prágai kalapost, aki egy rugókra járó erőmutatót talált fel. Egy fej volt ez, amit meg kellett ütni, s az ütés erejét számokkal jelezte egy készülék. Manapság már népszerű és általános instrumentum, vidáman pofozzák két fillérért a mesterlegények a Wurstl-Práterben, vetélkedve, hogy ki az erősebb, ki tud nagyobbat odacserdíteni, s aki eléri az erő bizonyos maximumát, már amikor tudniillik a pofon testvérek közt is fölér tíz nyaklevessel, egy csöngettyű szólal meg, élesen hirdetve, hogy kemény legényre akadt a vaspofájú.

      Hanem a Warning gépe még akkor újdonság volt, s abban a világban, mikor a koppantó is mint rendkívüli elmés találmány szerepelt, a vasfej valóságos csodaszámba ment, akárcsak a pozsonyi Kempelen világhírű sakkozógépe – s minthogy ez első példány a Napóleon fejét ábrázolta, még politikai éle is volt. Alig hogy elhozta a Burgba a kalaposmester, mint a császárnak szánt ajándékot, valóságos forrongás keletkezett az udvarnál. Találgatások, disputák pro és contra. Hogy mit tesz a császár a Napóleon-fejjel? Elfogadja-e vagy visszautasítja? A bécsi udvar rendesen kis pecsenyéket süt nagy tüzeknél, a nagy pecsenyéket pedig leejti. Hát most is ilyen nagy tűz lobogott. Metternich a visszautasítás mellett volt. Ízléstelenség volna, úgymond, ilyen gyerekes módon sérteni meg egy uralkodót. Az öreg Quosdanovics, a császár legkedvesebb magyar tábornoka a maga nyersességével azt mondta: »Kinizsi szobrára rálőtt egyszer egy török, de a golyó visszapattant a márványról és a törököt kólintotta főbe.«

      – Se nem tanácsos, se nem illő elfogadni – szólt Liechtenstein János. – Gondoljuk meg, hogy ő (Napóleon) másképpen ütött. Ebben az alakban nem lehet azt lekvittelni.

      Kétes lévén tehát, elfogadja-e a császár a különös ajándékot, a kalaposmesternek azt tanácsolták, Akli útján próbáljon szerencsét. Minélfogva megjelent Aklinál. Rút, hórihorgas fickó volt, olyan nyakkal, mint egy gitáré, és olyan ádámcsutkával, mely majd kibökte a bőrt a nyakán.

      – Maga a gépezet készítője? – kérdezte az udvari mulattató.

      – Igenis uram.

      – Ön azért jött hozzám, nemde, hogy őfelségénél az ajándék elfogadása mellett legyek?

      – Igen, uram. Alázatosan esedezem.

      – És hát nem tudná ön másképp értékesíteni művét? Valami gazdag hóbortos ember mindig akad, aki az effélét jól megfizeti.

      – Igaz, hogy a császárt cudarul fösvény firmának mondják – szólt a kalapos bizalmas vigyorgással —, de én úgysem akarok tőle pénzt.

      (Akli bosszús mormogást vélt hallani a spanyolfal mögött.)

      – Hát mit akarna tőle? – kérdé Akli.

      – Hogy az udvari színházhoz nevezzen ki színésznek. Ez megalapítaná szerencsémet. Hallom, ezeknek a fickóknak nagy fizetésük van és vígan élnek. Az ördögbe is, azok a balettlányok! Egy paradicsom, ahol nincs eltiltva az alma megkóstolása. Tapsok, koszorúk és a többi. Én ott nagyot tudnék alkotni. Mindig ilyesvalami után vágyakoztam. Ami pedig a tehetséget illeti, érzem, hogy mozog bennem valami.

      – Talán giliszta! – vágott közbe Akli nevetve. – Mért nem marad ön a becsületes mestersége mellett?

      – Rosszul megy, uram, a kalaposság. Gondolja meg, hogy már kalapja mindenkinek van.

      – És hát micsoda szerepeket akarna játszani? – kérdé a bolond kíváncsian.

      – Hősöket, csupa hősöket… hermelinpalástos királyokat és vitézeket.

      Akli elnevette magát.

      – Hősöket? Ön? Ezzel a termettel? De hogy jut ilyesmi eszébe?

      A kalapos büszkén feszíté ki a mellét.

      – Már hogy nekem? hogy mért jut ilyesmi eszembe? Hát tudja meg az úr, hogy én négy évig szolgáltam a Württemberg-huszároknál.

      – Mint ló? – kérdé a bolond, fölvéve arcára és hangjába az együgyűség és bámulat különös kinyomatait, melyek hatásának titkát képezték.

      Hallatszott is legott valami elnyomott kacajféle a szoba másik rekeszéből.

      Akli elbocsátá a kalapost ezzel a biztatással:

      – Az egyik bolondnak kötelessége segíteni a másikat. Ön számíthat rám.

      És tényleg szerencséje volt a kalaposnak, mert a császári gyerekeknek megtetszett az új játék, s bármennyire ellenkeztek is az udvari emberek, a császár nem bírt a gyerekeivel, tehát elfogadta a gépet az ő számukra. De persze csak azután, ahogy Stadion grófnak, a külügyminiszternek finom diplomáciai tapintattal sikerült a nehézségeket eloszlatni (s ebben az időben ez volt az osztrák diplomácia egyik legnagyobb sikere). Stadion gróf ugyanis egy géplakatoshoz küldötte előbb a Napóleon fejet, hogy átkalapálja hosszúkás körte-ábrázattá, melynek semmi porcikája se hasonlítson többé a világhódítóhoz, legyen inkább közönséges zsidó-koponya. Az is lett, mikorra végre bevitték a gyermekek lakosztályába, még pájeszek