Akli Miklós. Mikszath Kalman

esetben mindnyájunknak meg kellene hajolnunk – szólt Kolowrat, meghajtva félig térdét a kor divatja szerint.

      – Nos, hát eresszék be őket!

      Császár akarata egy közös ágyban hál a teljesedéssel, legott behítták a gyerekeket; gömbölyű arcú, pufók volt a fiúcska, de villogó, bátor tekintettel, mint a sasfiók; inge piszkos, haja fésületlen, az öltözéke elhanyagolt, megviselt, kifoszlott, de látszott rajta, hogy jó posztóból való; krispinformájú kabátot viselt, mint a magyarok akkoriban. A fiú lehetett kilenc éves, a vele jött leányka több volt vagy három évvel, szép, nyúlánk, vézna gyermek, a hidegtől kicsípett ovál arccal, melyet kedves őzike-szemek ragyogtak be: a feje, szöszke hajtól körítve, egy fekete capichonból mosolygott ki, a kurta barchet-szoknyácskája ki volt ráncaiból szakítva és lelógott baloldalt a bokáján alól, míg a jobb láb formás bokája látható volt.

      A császár szelíd tekintettel nézte végig a gyermekeket.

      – Mit akartok? – szólt.

      – A császárral akarunk beszélni – mondá a fiú, bátran előlépve.

      Ő volt a kisebbik, de ő a szószóló, mert ő a férfi.

      – Nos, én vagyok a császár.

      A fiú gyanakvó tekintettel vizsgálta, aztán így szólt:

      – Igazán te volnál a császár? De meg ne csalj! Hiszen nincs a fejeden a korona.

      Az uralkodó évek óta nem nevetett oly édesdeden, mint ezekre a szavakra. Nagy effektust várt, megszeppenést, térdreborulást, vagy valami effélét, ha fölfedezi magát, s íme, hogy bánik vele a kis fickó! Lehetetlen ezen nem kacagni.

      – De ha mondom, az én lelkemre (meiner Seel’), hogy az vagyok.

      – Császár! – mondá most a fiú emelt hangon. – Add vissza az apánkat!

      – Apátokat? Hát kik vagytok ti, kicsikéim? – kérdé még mindig derülten.

      – Mi a Kovács Mihály huszárezredes gyermekei vagyunk. Add ide az apánkat!

      Borulat szállt a császár homlokára; ez a név a szívébe nyilallott. Vallásos lelkét önszemrehányás szúrta meg. Milyen hálátlanság tőlem! – gondolta. – Nem is kérdeztem, hogy annak a szegény embernek maradt-e családja?

      – Hogyan, ti a Kovács ezredes gyermekei vagytok? És honnan jöttök, hogyan jutottatok ide?

      A kisfiú értelmesen felelt:

      – Pozsonyban laktunk egyik távoli rokonunknál, ahová az apánk adott, mivelhogy már az anyánk meghalt. Iluska iskolába járt, én pedig otthon tanultam, apánk minden hónapban pénzt küldött értünk és vagy levelet írt, vagy eljött hozzánk. Most már se pénzt nem küldött, se nem írt, se nem jött, se nem üzent, és ott, ahol voltunk, Folinyi bácsinál és néninél, rosszul bántak velünk, hát összebeszéltünk, megszöktünk onnan és ide jöttünk hozzád, hogy az apánkat add vissza nekünk.

      – Per amorem dei! Szegény gyermekek! – mondá a császár elszörnyűködve. – Ilyen messzire eljönni! És persze pénzetek se volt?

      – Iluskának arany fülbevalója volt, amit eladtunk.

      A császár tekintete önkéntelenül a leányka fülecskéjére esett, mely piros volt a hidegtől, mint a mályvarózsa. Igen meghatotta az ijedelemmel és feszült várakozással rátekintő szép szeme. Úgy rémlett neki, mintha az ég két csillaga nézné őt.

      Egy percig habozott, mit feleljen. Igen, a száz Caesarok ivadéka habozott a két tépett ruhájú gyermekkel szemben. Kereste a szavakat, formát a jósághoz, mely a szívéből kibuggyant.

      – Apátokat, amennyire lehet, visszaadom, kedves kicsikék. Én gondoskodom rólatok helyette. Intézkedjék, Kolowrat, hogy a gyerekek jó lakást, élelmezést, jó ruhákat és jó gondozást kapjanak itt a kastélyban, addig is, míg a továbbiak iránt határozok. Ön pedig, Akli, elutazik holnap Pozsonyba és kimerítő jelentést tesz nekem a gyermekek körülményeiről. Legyen ez a császár privát ügye, melyről csak mi hárman tudunk.

      Kolowrat meghajtotta magát.

      – Fölséged a föld legnemesebb uralkodója.

      – És apánk? – kérdé a fiú makacsul.

      – Ő most nagyon messze van – nyugtatta meg Kolowrat. – Egyelőre mondjatok köszönetet őfelségének és jertek velem.

      A lányka kecses pukedlit csinált és ránézett a császárra.

      – Köszönöm, fölséges császár.

      A fiú csak a kalapját emelintette meg.

      – Hát te mért nem köszönöd meg az őfelsége jóságát? – feddette meg Kolowrat gróf.

      – Ha nagyobb leszek, megszolgálom neki – felelte a fiú.

      A császárnak tetszett a férfias szó. Kedvteléssel nézett a távozó fiú után.

      – Ezt a fiúcskát katonának neveltetem, Akli. Azt hiszem, jót teszek vele akkor. Az apja is az volt, derék katona volt. Oh, Akli – sóhajtott fel azután —, olyan jó érzés jót tenni, olyan nagyon jó érzés, de… (gondolkozott kissé, megmondja-e, amit akart, és azt találta, hogy ilyen hű és csekély ember előtt, mint Akli, kiegészítheti a gondolatát) – de sokba kerül, Akli. Azért csak ritkán tehetünk jót… Egy császár is kénytelen takarékoskodni a jótettekkel. Lássa, az Isten se tesz mindenkivel jót. Ha jól meggondolom, hát még velem sem.

      A Kovács-gyerekek a laxenburgi kastélyban maradtak, s mikor két nap múlva ott látta őket játszadozni Ferenc császár a tó körül, finom ruhákba öltöztetve, elcsodálkozott, milyen csinosak s előkelő tartásúak, s aztán maga is beállt a játékba, elkérte a horgászóbotot Iluskától, s addig el nem mozdult, amíg nem fogott neki egy pontyot, – amit külön kellett megsütni a szakácsnak vacsorára.

      Akli is megérkezett Pozsonyból és referált a gyerekekről, hogy az ezredes után nem maradt semmi vagyon; a gyerekeket Pozsonyban neveltette egy unokatestvérénél és a fizetéséből küldözött a tartásukra, de hogy most már két hónap óta nem érkezett pénz, kezdték a gyerekeket elhanyagolni, sőt még verni is.

      A császár elhatározta, hogy a gyermekekre ő teszi rá a kezét, a fiút a bécsújhelyi katona-iskolába küldi, a leányt pedig elhelyezi egy bécsi nevelőintézetben, s ha megnő, férjhez adja és hozományról is gondoskodik.

      – Mindezekkel pedig önt bízom meg, Akli, gondoskodjék mindenről, mintha ön volna az atyjok, s ha szükségesnek tartja, tegyen nekem esetenkint jelentést. A kiadások azon a címen szerepelnek majd az udvari költségvetésben: »A császár pártfogoltjai«.

      Aklinak tetszett a megbízatás; nagy lelkiismeretességgel végezte, s minden héten meglátogatta Iluskát az intézetben, megrakodva az udvari cukrász nyalánkságaival, s minden hónapban Gyurit, a kis katonát, akiről sok dicséreteset és jót újságoltak a professzorok. Pompás fiú. Nagy jövője van. Remek egy katona lesz belőle. Egyszer egy évben, karácsonykor személyesen is megjelenhettek a Burgban, amikor a császár elbeszélgetett velök és megajándékozta őket holmi apróságokkal, amiket a Jézuska hozott.

      Akli ezalatt mind bennfentesebb lett a császárnál, úgyhogy már a politika menetére is befolyást kezdett gyakorolni, és Stadionnak nem egy kedvenc eszméjét vagy tervét hiúsította meg valamely szúrós észrevétellel.

      Stadionnak pedig nemcsak hosszú kezei voltak, hanem hosszú fülei is. Ahova el nem értek, megtoldotta kémekkel. Mindent tudott; az Akli csipkedő verseinek szövege, a császár jelenlétében elszórt ötletei dühbe hozták s nem egyszer mondta Stohlen