Színek és évek. Margit Kaffka

mint itt akkor, az ősi lápvidék, a megbolygatatlan nádak-erek kerítette tájon. Láttam egyszer esti félsötétben az anyám arcát, szája gőgös összerándulását, mikor a fiatal Telekdy karja alá fűzte tüntetően kezét valami séta vagy uzsonna után hazajövet; mert Széchy akkor, hogy hónapok óta nem lépte át a küszöbünk, csak úgy, hirtelen szándékkal egyszer megint haza akarta kísérni. “Igen – gondoltam lobbanó felindulással —, egy ilyen pillanat sok mindenért megfizet!”

      – A férfiak majd mindig visszajönnek – mondta akkoriban grószi. – Megpróbálják; nem nyughatnak bele, hogy az asszony is felejthetett azóta. De az ilyen újrakezdésben soha sincs köszönet!

      Értett ő az ilyenekhez, okos fejében egyre forgatta az élet e furcsa játékait, melyek legfő értelme és magyarázata tán. De foglalkozott itt a szerelmesek dolgaival mindenki. Ők a nap alatt jártak, szem előtt, ügyük közös ügy volt, megbeszélt, nótába fogott; részvét volt a megszólásban is, tisztelet és szimpátia a részvétben irántuk, mintha színpadon játszanának, félig tán a figyelő szemek kedvéért. Volt valami parasztos ebben; de az egész úri módi, úri beszéd is mai napig közel áll itten a parasztéhoz, csak még tarkább, virágosabb. Nekem néha most is nehezen esik a könyvek módján fűzni a szót, pedig a könyvek nyelve is – mondják – e tájról került. Sok dali parasztlegényt láttam itt életemben olyan-olyan jó kiállásút, betyáros tempójút, lobbanó szeműt, magatudót, csak ruhát kellett volna cserélnie valamelyik fiatal szolgabíróval. Tudom, e vidéken termett mindig a legtöbb nóta: és sehonnét annyi igric, verselő, literátus, híres ember nem került, mint a mi vármegyénkből minden időn. így olvastam is ezt valahol. És mostanában sokszor elnéztem a nagy homlokú, elborult szemű, félvak poéta lecsüggesztett fejjel búsuló kőszobrát, ahogy pár éve üldögél ott ráccsal körülvetten a nagypiac akácos, lombos sarkában. Idevaló volt az is, és nekünk közel vérrokonunk.

      Hogy elkalandoztam, lám, öregasszonyos módra… Eszembe jut most, hogy akkoriban réges-régi, gyerekleány voltommal tudtam így eltűnődni, ábrándozásba felejtkezni, mint most, az életem csendes, őszi napjain. Csakhogy akkor még a jövendő életen, mint most az elmúltakon; tán akaratlan éppúgy kiszínesítve hittel és képzelettel. A közbeeső időben benne voltam az életben, nem néztem jobbra-balra, csak mentem át a dolgokon, mint valami zavaros áradattal birkózva – vagy fennlibegve egy ideig ficánkodó jólétben a napos szinten. De mintha akkor, legkezdetben, igazabb és belsőbb életet éltem volna.

      Le-leszabadultam még néha a régi gyerekszobánkba, a nagy, szuvas gerendák, százéves bútorok, a krinolinos képek s a furcsa kotillionfigurák közé. Oly különös volt itt néha a csend! A két fiút megkávéztattam már, iskolába zavartam basáskodó jóakarattal. Hogy kinőttem közülük! “Áspis!” – sziszegte még felém Csaba néha dühösen; de az iskolapajtásai közt már hencegett velem, mert a gimnáziumi paptanárok előre köszöntek nekem a templom sarkán, miséről jövet. A zongoratokbeli “szobát” sem háborgattam többet, és néha le-lecsentem a vendégek asztaláról egy-két igazi cigarettát neki. “Nesze, te gézengúz!” – ütöttem hátba, hogy megbéküljön. És Sándorkának szóltam: ha elmennek, hagyja kinn nekem a könyveit.

      Furcsa gyönyörűség volt így pihenni, és éhes leányésszel belelopakodni néha ezekbe, portörülgetés helyett. Titkos, idegen jegyű ábrákra leltem és ismeretlen számjelekre; és elgondoltam: kellett élni valaha embereknek, bizonyosan most is vannak messze valahol, akik ennek szentelték az életüket, ilyesmik kitalálásának. Milyen messze, idegen célok és sorsok lehetnek a távol, nagy világon, aminek mi hírét sem hallhatjuk soha itt!… majd latin fordításszövegekre akadtam, és felvágtam azokat a lapokat, amiket békén hagytak a diákok ceruzái és mocskos ujja nyoma. Régi hajós népről szóltak a versek, csatás világról, városok lerontott vagy megépített falairól. “Ha fiú volnék jutott eszembe egyszer —, tán el, messzire mennék innen?”… Ez a gondolat, a földi távolságok álma oly meseszerű volt itt, oly idegen mindattól, ami körülvett. Nálunk, a nagy, drága bőség közepett búzás szekerek és telt bödönök, oldalszalonnák rendei, tömött libák; névesték és torok világában – valami hihetetlen hóbortnak, őrült pénzpocsékolásnak tetszett a kényszertelen utazás. Nem is igen jutott eszébe senkinek; a vén, gonosz Telekdyt eleget szólták megyeszerte, amiért messze idegenbe üldözte ki tanulás ürügyén az egyetlen fiát, mikor elanyátlanodott. Ő tudta, miért teszi! “Emberséges embernek maga fészkébe’ van legtöbb becsületi!” – mondta Pórtelky Ábris, az apai nagybátyám, aki életében, pedig idestova hatvanéves, soha által nem ment a vármegye határán. A láp megetti, eldugott, ősi falut, Pórtelket is csak megyegyűlés vagy családi sokadalmak idején hagyta el, vasúton, úgy mondták, nem ült még soha.

      Messzi, idegen világok, ismeretlen utak! – gondolkodtam el akkortájt néha mégis. – Ha elvinne egyszer valaki engem! Férfi vinne!… És összekulcsoltam a kezem tétlen, leejtve a portörlőt, és elnéztem a gyümölcsfák rezgő leveleit, a hallgatag, nap elfeküdte kertet. Olyan csudálatos megfakadások vannak a nővé levés ez első, félszeg és ámult idején. A gyerekleány sok nyeglesége, frivol és malackodó érdeklődései milyen hirtelen tűnnek el a szűziség gyorsan megérett öntudatában. Szégyenes bosszúsággal gondoltam Kallós Palira, és apró, helytelenkedő beszédeinkre, és egészen más, tisztább és komolyabb színben éreztem meg egy-egy percre az asszony és férfi dolgát egymással. Vajon, ha zárdanevelésbe küldenek vagy efféle, nem válhatott volna-e belőlem is ez időben hallgatag és befelé élő nő, amilyen Kallós Ágnes, a grószi keresztlánya lett, az ő házias szigorúságuk közepett?… “Ha meglátna és megszeretne engem valaki – gondoltam e ritka, magános percek álmodozásaiban —, nagyon messzire való, más életbeli valaki, és ismeretlenségek felé vinne!” Mert mint kisgyermek koromban a tömlöcfolyosói félelmes kalandokat, ezt is és mindent csak így más által – egy férfi által tudtam elképzelni. “Ha egyszer megpillantana valami igen nagy úr – Lajos gróf, a fiatalabbik Szinyéry talán —, ha végignézné a megyebálat majd, ha engem először visznek…” Felütöttem a fejem hirtelen, elszégyenkezve és vállvonítva, és kicsúfoltam magam ugyanabban a percben. Egy Szinyéry gróf! Ki az? Ábris nagybátyám fanyar gőgű bizonykodásai jutottak eszembe a mi régebb és igazibb uraságunk felől, a véletlen és hamisság szerzette uradalmak gazdáival szemben.

      Királyi cseléd, nyakát hajlító labanc úr, idegenek talpát nyaló udvaronc sohasem akadt a Pórtelkyek köznemesül maradt ágában; a másikat meg, a báróságba felzüllött unokavér-nemzetséget, akiknek apja nem átallt kormánybiztosságba ülni negyvennyolc után: kinézte és elátkozta a névadó, ősi, zsombékos föld s itthon maradt, haragos-szürke fundáció. “Ó – gondoltam pirosra vált arccal hirtelen —, kicsoda minékünk a Szinyéry gróf?”

      – Törülgetni, kisasszony, sietni! – tört rám sebbel-lobbal anyám. – A szobalány nyakfodrokat vasal neked. Máma rád vár a vizitszoba!

      Felriadva és magamhoz térten mentem letörülni odafenn a bőrbe kötött albumokat, az ezüst névjegytálat s a porcelán gyufatartót a két aranyfarkú pávával; meg a nagy zongora ragyogó, fekete lábait. Kiráztam a portörlőt a Megye utcára, és kiszóródott belőlem az oktalan homokszemek szerével minden tétlen, álmatag, szavakba nem köthető gondolat. Tán csak most, elcsendesült napjaim alkonyatán rajzanak vissza, gyűlnek szürkéllő fejemre megint…

      Kicsaptam a portörlőt, és utánahajoltam egy percre, hátrakötött piros kendőm alól előreráztam a sok bodros, fekete hajtincset, és feltámasztottam a felzsalu szárnyát. Mosolyogva hajoltam előre; lopakodón és visszanézegetve, mintha szigorú anya tekintete lesne. Ösztönből való álság volt ez, hisz tudtam, anyám nem bánja, és már grószi se szól ellene. Bólintottam a fiatal főispáni titkárnak, aki legjobb táncos hírében volt akkor; oldalt hajtott fejjel,