Színek és évek. Margit Kaffka

hogy kapcsolódnak a sarkamba, derekam hajlása, szoknyám ráncai fölött, hogy tapogatnak végig e tekintetek, mint óvatos, kutató tűk horgai.

      Ez ablakzugok homályából évtizedeken át így mérték fel a rejtező szempárok az idő forgását, értékeket, várható kapcsolatokat, új alakok színre lépését; az életet. Itt, a Megye utca hosszában kellett előbb elfogadtatni, megszoktatni magát újonjöttnek vagy gyereksorból kinőttnek, valamit szándékolónak ebben a világban, a Hajdúvárostól a Várkert útjáig végig. Ez volt, ennyi az én világom, és tán belsőmben még most is ennek a színei és törvényei élnek még; de ma már tudom, hogy senkinek az ő világa nem tágasabb ennél. Csak más.

      – Formás fruska, csepp lábú, táncos fajta! – pislogta utánam jóindulatúan a kedves Bélteky tánt ablaka az ormós, furcsa kőeresz alól. – Kis lyánykeble formája anyjáé; csak gömbölyödjék kicsit, töltött galamb legyen az a kis csirkenyak!

      – Az orrocskája tövén ott a Pórtelky-göb – tűnődött a Reviczky mama, és felrándult féloldalt, mint egy megvonaglott váll —, bizony, a szája se kicsiny, de van benne valami furcsa. Mint egy hófehér képű cigánylyány, olyan! A szeme teszi…

      – Bánik is vele máris! – feleselt ravaszul felhúzott, hegyes szemöldökjeivel a Zimán Ilka vén, megsüllyedt sarokháza, és mintha titkos malíciával integetett volna utánam a két sunyi ablak vagy asszonyuk óvatos szemei. – Na, ügyeske máris, csak azt mondom, jó vér, eleven – nem hamvába holt —, igazgatja utána sebten, hogy dicséretképp is fordíthassa, ha netán besúgnák grószinak valahogyan.

      Mert őtőle tartott mindenki itt, félték és tisztelték, s mi, az övéi tudva és hálásan éltünk e jóval, amit – tekintélyt, jelentőséget – ő árasztott ki ránk, az élete, esze, gőgje, vagyona vagy okos viselkedése. Hamar eszméltem én rá az élet ilyen apró összefüggéseire, amik közt majd boldogulnom kell. Erős, uralmon álló, semmit nem érzelgő fajtából nőttem ki, és életre, elevenkedésre való volt minden tehetségem. Gyerekkortól hallott rokoni kapcsolatok, nemzedékes, családi haragok vagy lekötelezettségek szövedéke a kisujjamban volt szinte, és ösztönszerűen rezgett benne a köszönésem hangjában, kimérte a fejbólintásom mélységét.

      – Jó napot! – mondtam kifogástalan nyájassággal, de hivatalszerű éllel nyújtva meg a szót, mikor a fiatal Vodicska szokás szerint mélyen és lendítve emelte gömbölyű, városias kalapját; de látnia kellett, hogy épp akkor elmosolyodva, félrehajtott fejjel, könnyed bizalmasan intek át a túlsó oldalra valamelyik “megyei fiú” köszöntésére. “Jó napot!” zengett vissza bensőmben saját hangom, míg bíráltam, helyesen volt-e; és egyszerre eszembe tűnt az ő “Kezét csókolom!”-jának furcsa, becéző, mókás, kedveskedő vagy gonoszkodó, bizalmas árnyalata. “Na nézze meg az ember!” – lobbant arcomba hirtelen kislányméreggel a vér. “Ez a jöttment-fajzat!”

      Ez már a Megye utcán túlról, külső, szomszédos világból való volt. A Várkerten, a rengeteg uradalmi parkon túl vannak az újmódi, cifra, kőtornyos tisztiházak, ahol a gróf emberei laktak; intéző, tiszttartó, ispán, egyéb. Idegenes nevű, ki tudja, honnét szedődött, ismeretlen múltú famíliák; némelyikről úgy tudtuk, a szépapját kályhafűtőből, lovászból, miből emelte fel a kegyúri szeszély. Ennek a Vodicskának az apja még, az öreg inzsellér, olyas játszótársféle volt, mondják, a grófok mellett; az úrfiakat az ő szorgalmával ösztökélték tanulásra. Együtt járt velük azután külső országokban is, és máig okosan megtartotta ezt a félbaráti kapcsot. Tudtam, hogy a maga körében sokra tartják ezt a vén rókaképűt, az inspektor maga is kedvére jár – és az uradalom mindenféle földosztó, vadvizes tereket lefoglaló huncutságait csak az ő agyafúrtsága tudja keresztülhajtani. Majd folytatja, lám, a fia; ügyvédi vizsgáról jött haza, és már az uradalom ügyésze. És most végigmutogatja a Megye utcán új divatú keménykalapját, fényesre kent finom cipőjét, selyem nyakkendőjét. Nekem ugyan… Nézze meg az ember!

      A közülünk való férfiak azért is bőrkamásnit húznak, bokros nyakravalót viselnek és puha, könnyű kalapot; és szegletes, gyors dobással kapják le hirtelen, frissen, atyafiságos játszópajtási örvendezéssel: “Csókolom a kiskezed, Magduci!”

      A fajtámat – az én erős, magát felszínen tartó, tekintélyes, szép famíliámnak minden vonását, erejét én büszkén éreztem frissnek, töretlennek önmagamban még. Éppen csak hogy én öntudattal tudtam már, felszámoltam magamban sok olyat, amit anyáim csak sejtve találtak el még. Az asszonytudományt legfőképp. Tükör előtt állva néha sokáig lestem, ámulva figyeltem az arcom egy-egy új vonalát, magától jött, beszédes kifejezést, egy szép fejmozdulatot; de aztán megjegyeztem és felhasználtam – számon tartva, mint hasznos fegyvereket. Néztem az anyám nagy, teljes, fokozhatatlan és egyszerű szépségét, és nem hangolt le. “Én megint másféle leszek!” – gondoltam. A lényem egészben elevenebb volt, mozgósabb, összetettebb, nyughatatlanabb. Mintha egyszer, utolszor, bennem virágzott volna ki még a mi ősi asszonyosságunk – elevenkedésre, örömre; de már zavarokra is és változások elé. Elnéztem mozgékony szájam szokatlan vonalát, orrom vékony, lihegő cimpáit, ahogy elvékonyult, megfinomult felettük az apáim sasos, kemény horga; a rakoncátlan, ördöngös, sötét hajak göndören repdesték körül a fejem, és tudtam: a szememmel azt tudok, amit akarok. Éreztem, hogy énrám sokáig lehet nézni unalom nélkül, hogy ritkán vagyok kétszer egyforma, és hogy sok-sokféle szó kellene, hogy valaki leírjon engem.

      Az anyám élete előttem folyt – szerettem, és büszke voltam rá. Éreztem benne a bátor fitymálást; a szép, erős, lesett és irigyelt – titokban gáncsolt szabadosságot. Nekünk lehet! Híres Zimán Klára végigkocsikázhat vasárnap, parfümös mise előtt, a vén nábob, Bojér négylovas batárján; nyílt jelüzenetekkel kötődhet az ablakából úgy tréfaképp a fiatal megyei jegyzők szemközti hivatala felé. Tavaly fényes délben hordta neki, a Széchy félbolond versifikátor inasa, naponta a drága kaméliákat – leste, tárgyalta a fél város. És most, hogy annak vége – senki se láthatott rajta bánatot, csak gőgös, hetyke haragja van, nagy fennszós jókedve, könnyedén kerít minden ujjára újat. Soha olyan legényjárás nem volt a házunkban eladó lány idején se! – mondogatta néha grószi komolyan, de ellenvetés nélkül. A külországi iskolákból hazakerült Telekdy fiú, ez a borotvált képű fiatal fantaszta szokott oda legutóbb nagyon. Egy reggel, fényes nyári délelőtt, valami mulatásból jövet, egyszer csak beállított a Bankó teljes bandájával az udvarunkra, s a konyhaház eresze alá állította fel a cigányokat. “Húzzátok, a gyönyörűségit, megérdemli az ilyen világszép asszony, mikor rántást kever a patyolat kezével!” Úgy látom ezt! Piros meg sárga rózsák feseltek épp, a nagy virágágy üveggolyós karói izzón tüzelték vissza tarka színeikkel a déli nap hevét, a kertkapu felől malacok sivítoztak éhesen az ólban, és szállt az érett málna erjedt aromája, s a szemétdomb fülleteg, meleg párái reszkettek enyhe hullámokban a forró levegővel. A banda húzta a fagyalbokrok előtt; Telekdy az ajtófélfát támasztva fordult mámoros, csúnya, kellemes arcával, mohó szemeivel egyre az anyám léptei után, aki könyökig tűrt fehér karját csillogtatva, zsörtölődve, kacagva, kipirultan sütötte a pogácsát. “Ma erről fog beszélni mindenki!” – gondoltam izgatott örömmel. A Megye utca szeme rajtunk! De így jó – minekünk szabad! Virulni, páváskodni, elfogadni a hódolatot, kiélni fiatalon, kényünkre, táncosan, módosan minden szépet. Szépen a szerelmet!

      Mert én ismertem azóta sokféle, más vidékről való embert, de úgy hiszem, sehol a föld kerekén nem tudják olyan szép megjátszással, lendülőn, búsan, szilajon és parádésan élni a szerelmet, mint erre mifelénk tudták hajdanában. Az azóta való emberek többet tanultak, tudnak minden tudományból, de eldurvultak ebben. Kertelő