Színek és évek. Margit Kaffka

lassan, elgondolkozva, és elfordult. – Ez már nagyleány! – tette hozzá később még egyszer.

      Nem kaptam verést…

      És ahogy lassan elcsendesült az éjszaka, elcsitulásból, pihegő szenderedésből felneszelve, még mindig ott láttam derengeni a sötét alkóvból a grószi lámpája sárga, enyhe világát a nagy tölgyfa asztalon. Együtt ültek még; anyám felkönyökölt, s a virágos, habos batisztruha bő ujja visszagyüremlett rózsafehér, gödrös csuklójáról, szép, telt karjáról a kígyós, régi arany karkötővel. A grószi egyenes, szikár alakja mereven feszült a székfának, barna árnyékok nyúltak el körülötte, mint valami olajos, régi képen, mely mécsvilágú jelenetet ábrázol.

      – Harmincegy esztendős vagy, fiam! – mondta halkan, de keményen a csendbe, valami előbbi mondásra érvül.

      Mama mozdulatlan arccal nézett a fénybe.

      – Az ilyen huzavonás szerelemnek – folytatta kíméletlenül – nincs vége-hossza. Jó ideig azt hittem, csak lesz már valami, de így, ebből már elég volt. Négy éve idestova.

      – De anyám – ez mégis az én…

      – Jó, jó! A te dolgod volt mostanáig; én nem is szóltam bele, Klári. Nézd, fiam! Idestova tíz esztendeje vagytok itthon, sose kérdeztem tőled az effélét. Eleinte hagytam: éld ki a világod te is, elég rossz sorod volt az uraddal. Gyerekfővel özvegyen jöttél haza, negyedmagaddal.

      – Ki volt az oka? – vont vállat anyám félig dacos, félig reszketeg mozdulattal.

      – Senki se láthat a jövőbe, Klári. Tudod, két testvéred nőtt sorba utánad, korán kértek, hát adtalak. Tizenhat éves voltál, az urad harmincöt akkor, igaz; de egészséges volt, módos. Első fiskális volt, négy segéddel dolgozott. Pórteleken is akkor osztoztak Ábrissal. Akkori zavaros világban az ügyvédség volt a legjobb. Ki látta előre, hogy a szerzésben, kapkodó éjszakai munkában italra kap. Jó, hogy addig vitte el az a tüdőgyulladás szegényt, míg minden utána nem ment.

      Én jól láttam mama megvilágított arcát a fülkeszoba sötétéből; de grószi nem vehette észre, hogy kedvetlen rángás fut végig rajta.

      – Hát igen – folytatta enyhébben —, olyan nagyon szép voltál, magam se bántam, éld világodat, mulass! A két leányt férjhez adtam akkorra, apád is elhalt, az öcséd diák volt még. Elfértetek itt. Nem volt gondod házra, gyerekre, magamra vettem. Én árva leány voltam, nekem a küzdés dukált ki apád mellett fogytig; nem panaszlom fel, rátermettem. Egy életen át megdupláztuk azt a keveset, amink volt, és éltünk, gyereket neveltünk becsülettel.

      A mama mozdulata szinte türelmetlen volt most már.

      – Hát sose szóltam a dolgodba, Klári, éveken át. Járt az emberek szája, de én itt voltam, beültem a vendégeid közé néha, őriztem a dekórumot. Az én házam ellen senki se mert nyelvet öltögetni. Válassz kedved szerint, gondoltam. Ott volt először Bojér. Sokáig ugrattad, végül is azt mondtad: öreg. Özvegy volt, igaz, de első földesúr a megyében. Jött a Gebey fiú, abból se lett semmi. Kendyvel okoskodtál, házasemberrel; igaz, mozogni se bírt a szélütött felesége, de ma is él a tolószékben. Most itt van ez a Széchy. Hol van, hol nincs. Tegnapelőtt, hallom, a színésznőt kucsíroztatta…

      – De sok mindent tudnak! – ütött ingerülten az asztalra anyám.

      Kiegyenesedett, a szeme haragosan megcsillant. Grószi rendíthetetlenül, szinte közömbösen nézte.

      – Hát jó – mondta —, ne beszéljünk róla. Mást akarok mondani. Te tudod, hogy nekem egy fiúgyermekem van.

      Klári mama csodálkozva fordult felé.

      – Nézd! István ma helyettes közjegyző. De két évre biztosan penzióba megy a vén Bélteky; ő kerül helyébe. Szép dolog, ilyen fiatal fejjel. Na, igen! Hát ha István megházasodik, ők itt fognak lakni.

      – Aha! – mondta akkor mama valami kis fanyarsággal.

      – Igen. A menyemre én fogok vigyázni!

      – Hát igaz volna, hogy anyám a kis Kallós leányt…

      – Erre még ne legyen gondod!… Hanem még valamit, Klári. Én titeket, ugye, férjhez adtalak rendesen; mind a hármat. Azt is tudod, hogy a berei földeket azóta tisztáztam ki, mióta apád elhalt. Vele csak megvettük fél adósságra. Amit az árendás fizet, arra ment azóta. Most már csak azon iparkodok, hogy ti hármatokat kielégítselek. Mert Bere a fiamé lesz; ezt előre megmondom.

      Hirtelen csendesség támadt… Úgy hiszem, anyámnak nem volt váratlan ez.

      – Tízezer forint volt az özvegyi jussod… nem tudom, mennyi van még belőle. Itt csak ruhára költöttél; igaz, hogy eleget!… Én tizenötezret adok minden leánynak. A gyerekeidnek van nyolc-nyolcezer.

      – Miért beszéli, mama? – kérdezte anyám érzékenykedőn. – Én máshol is lakhatom, külön is.

      – Ez hiábavaló beszéd, tudod, hogy lehetetlen. Itt én vigyáztam rád… mindenképp… Azt akarom, hogy férjhez menj, Klári.

      – Ilyen siserahaddal? – intett felénk mama durcásan és leverten.

      – Semmi! Nagyon szép vagy!… A fiúk kikerülnek, tanulni mennek. A leány… Az pedig már nagyleány. Egy-két év alatt…

      – Csinos lesz vajon?…

      – Furcsa lesz! Most fogja kinőni magát… Elmúlt tizennégy. Jövő télen bálba viheted. Úgy nézem, nem soká lesz terhedre ez a macska.

      Felállt, és halkan végigment a szobán – benézett az alkóv függönyén túlra. Csendesen, mélyen lélegzettünk mindnyájan. – Alusznak! – mondta.

      Megállt egy percre az ágyam fejénél.

      – Ez holnaptól fogva fenn fog aludni a te szobádban, Klári!…

      Ott maradt egy percig, és éreztem komoly nézésű, nagy szeme sugarát, ahogy lecsukott szempillámra tűz. Majd megfordult, csendesen vette a lámpát, bólintott, és kiment.

      Magas, jegenyetartású, szép alakját mintha most is látnám. Egész ember volt ő, igazságos, osztó szeretetével, kérlelhetetlen, mértékes, okos akaratával – igazi monárkatermészet. Egy ideálja volt: a család emelése; és tudott ezért dolgozni, küzdeni nyugodtan, fensőbbségesen, józanul egy életen át; és maga mindig biztos lenni a tetteiben és szándékaiban. Ahogy ellenségekkel, barátokkal, ügyfelekkel vagy alantasokkal vagy mivelünk elbánt; sohasem láttam szavát megmásolni, valamit kétszer, kétféle mód gondolni, elvetni vagy újrakezdeni!

      Anyám ott ült még egy ideig maga elé nézve a homályban. Tűnődő, de nyugodt volt arca, láttam, egy lázadó vagy ellenes gondolat sincs benne azzal szemben, amit hallott. Grószinak igaza van! – gondoltam én is, nyugodt, egyszerű meggyőződéssel.

      Mi akkor még – anya, nagyanya és gyermek – olyan természetesen, híven, bizakodón tudtuk megérteni egymást. Tán nem is alázatosabbak vagy jobbak voltunk a maiaknál – csak egymással egyformábbak valahogyan.

      4

      Kis, régi pípes, magos sarkú cipőim, szalagos bebékalapom, fűzős, tünikes első nagylányruhám; istenem, hova lesznek a régi ruhák rongyai, volt énünk tevés-vevése, elszállt, időközi napok, jeltelen órák nyoma! Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött. Jó volna most – mert