Csendes válságok. Margit Kaffka

volt az a nagy tagosítási pör a délvidéken.

      – Furcsa, hogy maguk a pöreikkel bajlódnak olyankor. Csak a negyedik napon tudtam meg, hogy elutazott. Itt, Bánóéknál voltunk. Az Ili képes levelezőlapjai közt leltem meg az írását. – “Zimonyból kézcsókját küldi hűséges jó embere, Bódog.” – Régen nem fájt úgy valami, mint az az ostoba kártya. Pedig a szegény Ilára – igazán – nem lehettem féltékeny.

      – Magára sokszor gondoltam az úton.

      – És nem írt egy sort. Ne, ne próbálja ezt megmagyarázni! No igen! Azon a kicsi kanapén ott egy ősz hajú néni ült, annak bemutattak. Özvegy Bódog Sándorné volt.

      – Az édesanyám!

      – Abban az imádatos tiszteletben, amivel a szerelmesünk édesanyjára szoktunk nézni, volt valami szégyenkezés is. Legelőször vettem magamon észre ilyesmit.

      Egy fiatal úr, a maga jó barátja, a kettejük viselt dolgaival mulattatta a nénit. Egyszer – mondta – gyerekes jókedvükben odatévedtek valami hivatalszolgáknak vagy miknek a báljára, maga leült egy gyönyörű kis fekete leány mellé, kifogástalanul udvarolt, és fagylaltot hozatott a mamának. Néhány fricskalány kórusban csipogta:

      – Nagyszerű! Mikor Bódog inkognitó mulat.

      Hanem az öreg Bódogné elkomolyodott:

      – Ki fog kapni ezért az a rossz fiú. Hátha komolyan vett valamit az a szegény kisleány, és most ábrándozik felőle és búsul utána. Az ilyen leányok nem értik meg azt: inkognitó!

      Szédelegve néztem rá. Persze! Az ilyen leányok.

      Itt volt a hazamenés ideje, és mert Bánó bácsi nem kísérhetett haza, rábíztak a maga édesanyjára. Ő vitt el a kocsiján hazáig…

      Másnap feljött a testvérbátyám, a szolgabíró. Elintézte a dolgaimat, bemutatkozott a szobaasszonyomnál, és megkérte, hogy ezentúl együtt étkezzem vele, és legyen gondja rám. Aztán családi dolgokról beszélt, és mire nagy későn magamra hagyott, valahogy nyugodtnak és könnyűnek éreztem magam. Nevessen ki, de akkor a párnáimból is valami jóleső hűvösség áradt a fejemre. Azt hiszem az, amit az uram az ő törvényszéki nyelvén így hív: az “Egyetemes Törvényszerűség”. Visszafogadott engem.

      Másnap a bátyám hozta el hozzám Wildt Jánost, a régi iskolatársát. A háziasszonyom nappalijában fogadtam akkor is, aztán is mindig. A megholt feleségéről beszélt meg a két szép fiúgyerekéről, akik anya nélkül vannak. Komoly volt, tiszteletteljes és mindjárt kezdetben eléggé szimpatikus. Mindig szalonkabátban jött az esteli látogatások pontos idején, és a keménygallérján látszott, hogy hivatal után frissen cserélte.

      A többit azután tudja.

      1903

      A gondolkodók

      Két diák egyformán tüzes fantáziájú, egyformán eszes, gőgös mind a kettő. Fiatalok, magukban állók, önmagukban bizakodók és szépek. Az egyik fiú volt, a másik leány – és egyszer találkoztak.

      A leány most került fel Pestre: Nem ismert még az életből semmit, csak a könyveit: Gyermekkorában olyan sokszor mondták neki: “Csúnya vagy!” – hogy később, amikor már egyebet mondtak, nem hitte el. Szomorú dolgokat látott kezdettől fogva, és félt mindentől, ami vidám és jóleső. Az megbosszulja magát mindig. Csak a könyvékről tudta, hogy változatlanok, hűségesek és megbízhatók: Még azt is szerette bennük, hogy nagyképűsködők egy kicsit.

      A fiú már sok éve tanult itt fenn – és nemcsak a könyvekből. Győzte az egész életet – néha olyan szertelen rohanással és olyan elágazó utakon; hogy az szinte betegség volt már. Szegény ördög volt, és nem sokat ért rá megpihenvén gondolkozni – csak valami mélységes megdöbbenésre emlékezett, amely elfogta mindig, valahányszor hatalmas küszködés árán egyszerre elérte, amit akart – valahol —, a kártyaasztal mellett, a vívóteremben, asszonynál vagy a géptervek sokrétű figurái között.

      – Meg kell találniuk egymást – mondotta egy asszony, egy nyájas, szende fiatalasszony, aki nőtestvére volt a fiúnak. Így hát egy napos tavaszi délelőttön találkoztak.

      A fiú evezősversenyről jött éppen – a leány a templomban járt. Budán valami ismeretlen kis templomban akart imádkozni, mert babonás hittel így foganatos.

      Azért ment, hogy megköszönje az égnek a különös kegyét, hogy ide is feljöhetett, és sokat tanulhat majd, és hogy nem lesz olyan boldog talán, mint a családjában a többi asszonyok, akik nagyon szerettek, aztán férjhez mentek – vagy akik férjhez mentek, mielőtt szerettek volna.

      – Ide fog ma jönni valaki – mondta Iza mama, a húszesztendős, szelíd, kicsi asszony, amikor átölelte. – Sokat fogtok együtt bölcselkedni, szinte látom.

      Az Iza mama szalonja még új volt, friss, virágos, fiatalos. A széles, nyitott ablak rózsás függönyeit felduzzasztotta a tréfás tavaszi szél – és lenn az utcán, a puhán robogó fogatok csillogásán ujjongva, kacagva futkosott a napfény.

      Iza mama egy rózsaszínű bébét mulattatott, és borzasan hempergett mellette a szőnyegen.

      Így találkoztak.

      A leány gyanakvó ellenszenvvel – szinte félszegen nyújtott kezet —, a fiú megnézte jól, tetőtől talpig – és mosolygott.

      És találkoztak azontúl nagyon gyakran, véletlenül szinte mindennap.

      Érdekes leány – furcsa – mondta az asszonyhúgának a fiú, Péter. – Okos, mint egy asszony, és naiv, mint egy gyerek. Furcsa.

      Nagyon eszes fiú, gondolta Magda, a leány néha, amíg otthon előkereste a könyveit. Okos, és ami fő – nem veszedelmes. Lehet vele beszélni affektálás nélkül. Azt hiszem, már észrevette, hogy nekem nem kell udvarolni, mint a többieknek.

      Pedig ezt még akkor nem vette észre a fiú.

      Világos, gondolta – hogy itt egy kis szerelemnek kellene jönnie. Csinos, elegáns kis flörtnek, amit okosan lehet csinálni, és épp a kellő időben befejezni. Soha nem volt ennél kínálkozóbb helyzet.

      És így vélekedtek mások is. Izácska meg a férje meg mind a nénik, akik odajártak uzsonnázni. Kérdezősködött a Baba is, dúdolva halkan a csipkepárnái közt, a maga nyelvén: – Igaz-e? Hát igaz?

      Magda kiemelte, az ölébe ültette – Péter fölé hajolt, és összerebbent a hajuk.

      Világos, hogy így kellett volna folytatniok, hogy végezhessék valami enyhe könnypermeteggel, leánycsalódás borús kis álmával, ahogy szokás. Most mindjárt el kellett volna pirulni a leánynak fülig.

      Nem pirult el. Felállt, elsimította a haját, és míg a tükörbe nézett, azt mondta: ohó! Azért sem!

      Péter elnézte a hűvös szemű, délceg leányt, és olyan érzéssel, amiben csodálkozó öröm is volt, mondotta magában:

      – Hátha ez más! Ha nem olyan, mint a többi?

      És mégis – csupa szokásból talán, a rendes módszerét próbálgatta. Egyet a sablonok közül, amiket ő maga unt már legjobban.

      Ez leány – nobilis, jó – tehát nagy gyönyörűsége telhetik a térítőmissziókban.

      És szörnyű elvetemültséget fogott magára. De mennyire csodálkozott és gyönyörködött; amikor nem látott a leányon meglepetést, elszörnyülködést. Magda bólintott, szó nélkül, megegyezően, mintha mindez így volna rendjén. Asszonyokról beszélt és minden egyébről. A leány megint bólintott; egyszerűen, nyugodtan, mint aki mindent megért.

      Ez