Egri csillagok. Gardonyi Geza

török végighömpölyödik a földön.

      Mikorra a diák odaér, már talpon áll a török, és a kezében tartja a lándzsáját.

      – Tulipán! – kiáltja a diák kacagva. – Ne bolondozzon!

      – Ó, fene teremtette! – mondja röstelkedve Tulipán. – Hát maga az, úrfi?

      – No, maga ugyan vitéz katona! – kiáltja nevetve a diák.

      És leugrik a lováról.

      – Azt hittem, üldöznek – röstelkedett Tulipán. – Hát hogyan menekült meg?

      – Ésszel, Tulipán. Darabig vártam, hogy maga szabadít ki.

      – Lehetetlen volt – mentegetőzött Tulipán. – A rabokat a tábor közepére fogták, és annyi őr állott mindenfelé, hogy magam is alig bírtam elosonni.

      Fölrángatta a lovát, és vakaródzott.

      – Hogy a varjak egyék meg ezt a lovat! Hogyan jutok én ezen haza!

      – Hát úgy, hogy vezeti.

      – Az úrfi nem jön velem?

      – Nem.

      – Hát?

      – Én Budára megyek.

      – Akkor megint a török kezébe kerül.

      – Hamarább ott leszek, mint ők. Aztán ha éppen baj lenne, ott van az én uram: az hatalmas ember. Király is lehetne, ha akarna.

      Tulipán újra felült a lovára. A diák is. Gergely kezet nyújtott Tulipánnak.

      – Tisztelem az otthonvalókat.

      – Köszönöm – felelte Tulipán. – Én is tisztelem az uramat. Ne mondja meg, hogy részegen talált. A szolgák borát iszom.

      – Jó, jó, Tulipán. Isten áldja meg!

      Tulipán még egyszer visszafordult.

      – Hát a pap úr?

      A diáknak könnybe lábadt a szeme.

      – Az szegény beteg. Nem beszélhettem vele.

      Még valamit akart mondani, de vagy a könnyektől nem bírt, vagy hogy meggondolta. Egyet lebbentett a kantáron, és megindult kelet felé. A nappalt a diák az erdőben töltötte. Csak este mert továbbindulni nagy kerülővel Buda felé.

      A nap akkor kelt, mikor a Gellért-hegy előtt elterülő nagy síkra érkezett. Ott már ledobta magáról a turbánt; a köpönyeget meg hátraakasztotta a nyeregfára.

      A mező mindenfelé harmattól gyöngyözött. Gergely leszállt a lóról. Levetkezett derékig, s harmatot szedett a két tenyerébe: úgy mosdott ki a kétnapos porból.

      A mosdás után megfrissült. A ló is legelt azalatt. A nap első sugaraiban melegedve siettek tovább az országúton.

      Ott már tele volt az út környéke a budai csata nyomaival. Tört kopják, szétomlott ágyúszekerek, horpadt vállvasak, döglött lovak, vértek, kardok, feketére festett, üstforma, hitvány német sisakok hevertek mindenfelé.

      És temetetlenül maradt holttestek.

      Egy kökénybokor körül öt német hevert. Kettő hanyatt, egy összeguborodva, kettő szétroncsolt fejjel. Hármát talán golyó ölte meg. Ketteje tán odavánszorgott halálosan megsebesülten, s ott lehelte ki a lelkét.

      Nehéz bűz terjengett a levegőben.

      A lovas közeledésére hollók repültek fel a holttestekről, és egyet kanyarodtak néhány ölnyi magasságban a mező felett. Távolabb ültek le megint, hogy lakmározzanak.

      Kürt rivallására emelte fel a bús látványról Gergely a fejét. Budáról egy piros ruhás csapat ereszkedett alá lassú lépésekben. Előttük valami öt díszbe öltözött főúr. Mögöttük valami sötétkék ruhás, hosszú gyalogsereg.

      Gergely az elöl haladók között egy fehér csuhás papi embert látott.

      Az a híres György barát – gondolta.

      És a szíve megdobbant. György barátról kisgyerek korától kezdve annyit hallott beszélni! Nagyobb volt neki a királynál is.

      A barát mellett egy vörös bársonymentés, kövektől messzire tündöklő lovas léptetett.

      Gergely megismerte Török Bálintot.

      Elfusson?

      Gyanút kelthet a futása. Török Bálint utánaküld egy lovast, és akkor bűnösként hurcolják az ő szeretett urához.

      Megmondja, hogy a pappal mit műveltek?

      Akkor egyszeriben elkergeti a színe elől Török Bálint. Hiszen ő hítta be a törököt a német ellen. Azt hallgassa-e most, hogy az ő háza népe meg el akarta pusztítani a törököt?

      Főtt a feje Gergelynek. Hazudni nem szeretett. Becstelen valaminek tartotta, hogy éppen annak hazudjon, aki fölnevelte.

      Csak állt hát az országút mellett hajadonfővel, elvörösödött orcával. Aztán leszállt a lováról, és tartotta a kantárnál fogva.

      Jöjjön, aminek jönnie kell!

      A ló éhes volt. Amint azt látta, hogy szünetel a dolga, beleharapott a fűbe.

      Hej, az Isten áldja meg ezt a lovat, de főképpen az éhségét! Micsoda jó munka most ide-oda rángatni, mintha akaratos volna! Micsoda szerencse, hogy aközben hátat lehet fordítani a beszélgetésbe hevült uraknak.

      Már itt dobognak, már itt beszélnek. A vén lónak hol ide, hol oda kell fordulnia, s hol ő szalad egyet gazdája körül, hol a gazdája őkörülötte.

      Aztán az ördög gondolná, hogy a szél is tud az embernek segíteni. Egy keletről szálló, gyenge fuvallat kárpitot emel az út sárga porából, s azon át csak annyit lehet látni, hogy valami fiatal legényke vesződik a gyepen egy otromba, szürke lóval. Bizonyosan a németek hagyták gazdátlanul. Legyen boldog vele!

      Gergely megkönnyebbülten lélegzett, mikor látta, hogy a főurak már háttal vannak feléje, és senki se kiállja: Gergely fiam!

      Fölugrott újra a lóra, először csak hassal, aztán átvetette a lábát is, és arccal a menet felé fordult.

      Akkor látta, hogy a sötétkék ruhába öltözött gyalogsereg mind láncra van fűzve. A ruhájuk rongyos, a hajuk sáros, az arcuk sápadt. Öreg ember nincs köztük egy se, de sebesült az van sok. Egy magas, rongyos rabnak merő kékvörösre dagadt seb az arca, csak éppen az egyik szeme látszik ki az összeroncsolt arcból.

      Vajon nem éppen Török Bálint vágta-e azt orrba?

      12

      Gergely csak akkor látta Budát először.

      A sok torony, a magas falak, a pesti oldalra hajló fás-lombos királyi kert, minden álomféle újság volt neki.

      Hát ez a Mátyás király volt lakóhelye? Itt lakott Lajos király? És itt lakik, ezt látja mindig az ő kis Évája?

      A kapun alabárdos őr állott, de a fejét se mozdította Gergely felé.

      Gergely kérdezés nélkül haladt fel az úton. Fölbámult a királyi udvarba, az udvaron kereklő nagy márvány vízmedencére. Aztán a Szent György téren állt meg. Figyelmét az összevissza hányt ágyúcsoport kötötte le. Füstös, otromba ágyúk. Látszik a sáros kerekükön, hogy a németektől vették el, talán épp tegnap.

      – Jó napot, vitéz uram – szólt egy ott álló őrkatonának —, ugye, ez német zsákmány?

      – Az – felelte büszkén a katona.

      Gergely