Egri csillagok. Gardonyi Geza

Add vissza az amulettemet!

      A pap nem felelt.

      Csak a lámpa sercegett mellettük.

      – Megteszek mindent, amit kívánsz – folytatta kis szünet múlva a török. – Azt is megkísérlem, hogy megmentselek a hóhér kezétől. Az én apám hatalmas pasa. A bátyám Arszlán bég. Míg él az ember, él a reménysége is. Csak azt mondd meg, hol van az amulettem.

      A pap hallgatott.

      – Az amulettem! – ismételte bosszúsan a török.

      És megragadta a pap vállát:

      – Az amulettem! – kiáltotta megrázva.

      S hogy a pap feje lógott, fölrántotta ülőre.

      A pap álla akkor leesett. Megüvegesedett szemmel, nyitott szájjal bámult a semmibe.

      11

      Mikor a legszélső őrt is elhagyták, Hajván megállt.

      – Íme – mondotta —, megtettem, amit kívántál. Most már beszélj: mi az a titkos szerencse, amit magammal hordozok?

      – Kabala[19] – felelte titokzatosan a diák.

      – Kabala? – ismételte mormogva a török.

      S összevonta a szemöldökét, mint aki bele iparkodik hatolni az olyan szó értelmébe, amely őneki homályos.

      – Ha jobban megnézed – szólt a diák vállal a nyereghez támaszkodva —, látni fogod, hogy egy-egy csillagnak a képe. A szent dervis imádsággal írt körül minden jó csillagot. Jatagánt is ígértél.

      A török mind a két jatagánját odanyújtotta a diáknak.

      – Válassz!

      A diák a kisebbiket vette el. Beletűzte az övébe.

      – Ezek a képek – folytatta – arra valók, hogy a tested körül hordozd. Hétfelé kell metszened mindeniket, s bele kell varrnod a ruhád bélésébe. A turbánod belsejébe is tégy. Ahol ez a szent pergamen takar, ott nem ér a golyó.

      A töröknek megcsillant a szeme.

      – Nem ér a golyó?

      – Nem. Hallottál bizonyosan már olyan hősökről, akiket nem fogott a golyó.

      – Hogyne.

      – Hát se pénzért, se jó szóért ne adj belőle senkinek. Még csak ne is mutasd, mert elveszik tőled, ellopják tőled, elcsalják tőled.

      – Hohó! Van nekem eszem!

      – De még ez nem minden. Az egyik papiros azt mondja, hogy gyermeket és nőt ne illess addig se kezeddel, se fegyvereddel, míg nagyúr nem leszel. Minden gondod a vitézség legyen.

      – Az lesz.

      – Mert nagyúr leszel ám: belőled Magyarország beglerbégje lesz.

      A töröknek a szája is elnyílott bámulatában.

      – Beglerbég?

      – No, nem holnap reggel, az bizonyos, hanem idővel, mikor kitűnik a vitézséged. Aztán az is meg van írva, hogy a Korán szavai szerint élj. Légy buzgó az imádságban és a szent mosdásban. És aki jót cselekszik veled, te azzal rosszat ne cselekedjél.

      A nagy, buta ember áhítattal nézett a diákra.

      – Álmodtam sokszor – mondotta —, hogy úr leszek. Megálmodtam én azt. Hát hétfelé?

      – Hétfelé. Nem baj, ha nem is egyforma nagy. Aszerint, hogy melyik testrészedet akarod legjobban takarni.

      A török boldog elmerengéssel nézett maga elé.

      – No – mondotta a fejét fölemelve —, ha úr leszek, megfogadlak téged íródeákomnak.

      Gergely az ajkát harapdálta, hogy ki ne törjön belőle a nevetés.

      – Ülj fel hát, barátom – szólt Hajván boldogan.

      S tartotta a lovat, míg a diák felült.

      A diák belenyúlt a zsebébe.

      – Nézd, Hajván, ihol egy gyűrű. Tudod, a magyarnak az a szokása, hogy nem fogad el ingyen semmit.

      Hajván elvette a gyűrűt, és rábámult.

      A diák folytatta:

      – Te nekem szabadságot és lovat adtál, én ezzel a gyűrűvel fizetek neked. Allah segítsen, kopasz!

      S rácsapott a lovára.

      Hajván megkapta a kantárt.

      – Megállj csak! Török gyűrű ez, ugye?

      – Az.

      – Hol vetted?

      – Mi közöd benne? Ha éppen tudni akarod, egy janicsáré volt.

      Hajván egy percig bután nézett maga elé, aztán visszanyújtotta a gyűrűt.

      – Nem kell. Te a lóért és a szabadságért eléggé megfizettél nekem.

      S visszadugta a gyűrűt a diák zsebébe.

      Gergely délnek fogta az irányát, hogy ha netalán üldözik, arrafelé üldözzék, s ne a budai úton.

      A hold már nyugatnak ereszkedett a felhők között. Keleten derengett a hajnal.

      A széles országutat egy helyen keskeny út szelte keresztbe. Gergely egy sebesen ügető lovast pillantott meg az úton.

      Ha egyformán haladnak mind a ketten, éppen az út kereszteződésénél kell találkozniuk.

      Gergely az első pillanatban lassúbb ügetésre fogta a lovát, de aztán, hogy amaz is meglassúdott, megint nyargalásnak eredt. Hamarább odaér így száz lépéssel.

      A szeme egyre az idegen lovason. A növekvő reggeli világosságnál megdöbbenve látja, hogy egy hosszú süvegű janicsár igyekszik feléje.

      Megrántja a lovát, és megáll.

      Áll amaz is.

      – A Luciferjét – mormogja —, ez a török megfog engem!

      S elállt a lélegzete is ijedtében.

      Ekkor azonban harangkondulásként üt a szívébe a Dobó István szava: Az a fő, hogy ne féljünk!

      Gyermekkorától nem látta Dobót. Mióta Török Bálint elhagyta Ferdinándot, s a János király pártjára állt, azóta Dobó nem járt se Szigetvárott, se Somogyvárott, se Ozorán. De azért Gergely hálásan emlékezett reá, s ez az egy mondása megmaradt a fülében: Az a fő, fiam, hogy ne féljünk!

      A török kis, alacsony lova újra elindult. Ő is megsarkantyúzta a lovát. Hát legyen: a keresztúton találkoznak. Lehet, hogy nem is őt üldözi a török. Odakiált neki egy jó reggelt-et, aztán továbbvágtat.

      Csakhogy az az út, amelyiken a török jön, éppen alkalmas lenne arra, hogy felkanyarodjon észak felé. Találkozniuk kell.

      És ha a török fegyvert ránt?!

      Gergely sohasem küzdött még. A Török Bálint udvarában Gábor pap is, Török Bálint is tanította vívni, s a török rabokkal mindennap verekedett. De az csak játék volt. Talpig vasba voltak öltözködve, és még csákánnyal is alig árthattak volna egymásnak.

      Hiszen csak dzsidája vagy kardja volna, mint a janicsárnak! De a hitvány jatagán…

      Az a fő, hogy ne féljünk! – csendült meg ismét a szívében.

      Ment tovább, vágtatva, amerre megindult.

      A török azonban nem vágtat. Áll.

      Gergely

19

Szerencsét hozó tárgy; titkos tudomány, varázslat. (héber)