Egri csillagok. Gardonyi Geza

lőn gyászos elveszte az ifjú királynak.

      Valami különös volt az éneklése. Inkább elbeszélés volt az éneke, mint dalolás. Néha végigénekelt egy sort, a másikat csak szóval mondta el, a kobozra hagyva a dallamot. Néha csak az utolsó sor végét fogta énekhangra.

      A szeme az éneklés alatt maga elé merült, s olybá tűnt fel az előadása, mintha csak magát tudná a teremben, s magának énekelne.

      De az ő együgyű versei, mint Gábor pap egyszer megjegyezte, ha olvasva darabosak és minden művészet nélkül valók is, az ő ajkán szívet indítóan szépen hangzottak. A szavaknak más értelme kelt az ő ajkán. Ha ő azt mondta: gyász, akkor elsötétült minden a hallgatók szeme előtt. Ha azt mondta: harc, látták az öldöklő dulakodást. Ha azt mondta: Isten, a fején érezte mindenki az Isten fényességét.

      A vendégek már az első versszaknál a szemükre tették a kezüket, amint az asztalnál könyököltek, s Török Bálint szeme is könnybe borult. A király mellett harcolt ő Mohácson, a király testőrei között. Négyezer szemtanúja élt még akkor a csatának, és az egész Magyarországot az erőtlenség, elveszettség érzete csüggesztette. Mintha gyászfátyol lebegett volna az egész országon!

      Tinódi elénekelte a csata lefolyását, s a jelenlevők bús figyelemmel hallgatták. A hősi jeleneteknél felragyogott a szemük. Az ismerős neveket megkönnyezték.

      Végül Tinódi a befejező vershez ért, és az éneke inkább sóhajtás volt, mint éneklés:

      Mohács mellett van egy kaszálatlan mező,

      Az a világon a legnagyobb temető;

      Egy egész nemzetre terül ott szemfedő…

      Föl se támasztja tán az örök Teremtő!

      – Föltámasztja! – kiáltott Zrínyi a kardjára csapva.

      És a jobbját fölemelte:

      – Szent esküvést, urak, hogy életünk minden gondolatát a haza föltámasztásának szenteljük! Hogy addig nem alszunk puha párnán, míg a török egy lábnyomot mondhat magáénak a haza földjéből!

      – Hát a német? – felelt keserűen Török Bálint. – Azért pusztuljon el megint huszonnégyezer magyar, hogy a német kerekedjen fölénk? Eb ura fakó! Százszor inkább a becsületes pogány, mint a hazugsággal bélelt német!

      – A te apósod is német – csapta vissza Zrínyi fellobbanva. – A német mégiscsak keresztény.

      – Ott az igazság – szólt csillapítóan a vendégek közül egy öregúr —, hogy a magyarnak nem szabad harcolnia legalább ötven esztendeig. Szaporodnunk kell, mielőtt harcolnánk.

      – Köszönöm! – felelt Zrínyi az asztalra csapva. – Nem akarok ágyban heverni ötven esztendeig.

      S hogy erre föl is kelt az asztaltól, a kardja megcsördült.

      A csörrenésre Gergely fölnyitotta a szemét, s bámulva látta, hogy nem a Török Bálint asztalánál ül, hanem a csillagos ég alatt fekszik, s előtte nem Zrínyi áll, hanem egy széles vállú török.

      Hajván volt. Az rúgta meg a lábát, hogy ébredjen föl.

      – Itt a ruha.

      Köpönyeget és turbánt vetett a diák elé.

      – Lovat majd útközben szerzünk.

      A diák magára kapta a szpáhiköpönyeget, és a fejére húzta a tornyos süveget. Kissé bő volt mind a kettő, de jobban örült neki a diák, mintha hercegi ruhát kapott volna.

      Az óriás lehajolt, és egy-két roppantással letörte a diák lábáról a másik békót is. Aztán megindult előtte észak felé.

      A köpönyeg hosszú volt a diáknak. Fel kellett szorítania a derekához. Szapora lépésekkel ment az óriás oldala mellett tovább.

      A sátorokban és a sátorok előtt mindenütt aludtak. Egyik-másik rézgombos és lófarkas sátor előtt őr állott, de az is aludt.

      A tábor végtelen hosszúnak tetszett. Mintha az egész világ csupa sátor volna.

      Egy helyen aztán a tevék sokaságába jutottak. Ott kevés volt a sátor. A nép a gyöpön heverve aludt mindenfelé.

      Hajván megállt egy kék vászondarabokkal foltozott sátor előtt.

      – Öreg! – kiáltott be. – Kelj föl!

      Alacsony, öreg emberke bújt ki a sátorból. A feje kopasz, a szakálla hosszú és fehér. Térdig érő ingben lépett ki, mezítláb.

      – No, mi az? – kérdezte ijedten. – Te vagy, Hajván?

      – Én vagyok – felelte a török. – Ezelőtt egy héttel erre a szürke lóra alkudtam nálad.

      És a tevék között legelő otromba, nagy lóra mutatott.

      – Adod úgy, ahogy kértem?

      – Ezért költöttél fel? Húsz gurus, amint mondtam.

      A török előkaparta az ezüstpénzt az övéből. Először megolvasta az egyik markában, aztán a másikban, végül pedig beleolvasta a kereskedőnek a tenyerébe.

      – Sarkantyú is kell – szólt a diák, míg a kereskedő a lovat oldozta.

      – Ráadásul egy pár sarkantyút adsz – mondotta Hajván.

      – Majd holnap.

      – Most, azonnal.

      A kereskedő bement a sátorba. Ott csörgött, kotorászott a sötétben. Aztán egynéhány rozsdás sarkantyút hozott elő.

      10

      Ugyanabban az órában Jumurdzsák a betegek sátorai között bolyongott.

      – Melyik az a rab, aki ma a paradicsomba akarta röpíteni a padisah felséges személyét? – kérdezte az egyik őrtől.

      Az őr egy négyszögletű, fehér sátorra mutatott.

      A sátor előtt öt fehér turbános, fekete kaftános vén guggolt a tűz körül. A szultán orvosai voltak. Komoly és bús volt mind az öt.

      Jumurdzsák a sátor őre előtt állt meg.

      – Beszélhetek-e a fogollyal?

      – Kérdezd az orvosokat – felelte az őr tisztelettel.

      Jumurdzsák az orvosok előtt meghajolt. Azok is bólintottak.

      – Efendik, ha lehet a beteggel szólanom, kedves dolgot cselekedhetnék a padisahnak.

      Az egyik vállat vont. A keze mozdulatát arra is lehetett érteni: Nem lehet. Arra is, hogy: Eredj a sátorba.

      Jumurdzsák az utóbbi értelmet választotta.

      A sátor kárpitja félig el volt vonva. Benn egy nagy olajlámpa égett. A pap félig nyílt szemmel, hanyatt feküdt az ágyon.

      – Gyaur – szólt a török elébe lépve —, ismersz-e engem?

      A pap nem felelt.

      – Én az a Jumurdzsák vagyok, akit rád bíztak egyszer, hogy akassz fel. Te megszabadítottál az amulettem árán.

      A pap nem felelt. A szeme pillája se rebbent.

      – Most te vagy a rab – folytatta a török —, és semmi se bizonyosabb, mint az, hogy lefejeznek.

      A pap nem szólott erre se.

      – Az amulettemért jöttem – szólt a török alázatosan. – Neked az semmi. Nekem benne van minden erőm. Mióta nincs velem, szerencsétlen vagyok mindenben. Házam volt a Boszporusz