A férfi és a nő. Mikula László

bibliaíróknak itt kell, mindjárt az elején, az ember teremtésénél igazolni, hogy a Teremtőnek valami nem teszik az általa alkotott ember kapcsán. Mi lehet ez? A Biblia úgy írja le, hogy az emberpár a „Paradicsomban” elkövette a legnagyobb „bűnöket”: ellentmondott és lopott. Mi a következmény? Az emberpárt az „Úr” kiűzi a „Paradicsomból”, azaz bűnhődnie kell. Erre a helyzetre a bibliaírók találnak egy másik bűnbakot is: a „kígyót”, azaz a rossz megtestesítőjét, aki sugallta Évának, hogy szakítsa le az almát. Tehát az „Úr” és az „emberpár” miliőbe belép egy harmadik résztvevő: a „rossz”, a kígyó, azaz az ördög, a maga negatívumaival.

      E két pont ad magyarázatot arra a tényre, hogy a bibliaírók miért is találták ki ezt a „Paradicsomi”-eseményt.

      A bibliaírók nem tudtak olyan értelmes magyarázatot találni, amely kielégítette volna a kor emberének azt az igényét, hogy annak ellenére, hogy a Teremtő teremtette az embert, haragszik is rá, mert el is pusztítja (özönvíz). A bibliaíróknak nem jutott eszükbe az a tény, hogy ha a Teremtő teremtette a Földi természetet, akkor hogy léphetett be egy „kígyó”, amely a rosszat képviseli? Ezek szerint a Teremtő tud „rosszat” is teremteni? Itt van az a kapcsolatrendszer, amely megkérdőjelezi az egész Biblia „hiedelem” alapját, és válik a vallás eszköztárának nagyon szigorú részévé, azaz az emberi bűn kezelésének módjává. Az elmúlt 2000 év történelme ismeri a vallás bűnöskeresésének módszertanát.

      A bibliaírók nem merték leírni azt a valós tényt, hogy a Teremtő sem tökéletes, és az általa alkotott emberpár igenis több szempontból is fejlesztésre szorul. Ők ezt „bűn”-nek állítják be, és függetlenítik a Teremtőtől. Pedig ez az ő alkotása, tetszik, nem tetszik! Mivel a fejlesztésnek van olyan kimenete is, hogy a meglévőt meg kell ahhoz semmisíteni, hogy a „jobb” verzió tovább vigye az alkotója elképzelését, ezért következik be a történelemben a „dinoszauruszok” kihalásának ismert ténye, vagy az „özönvíz” eseménye és következményei. Így válik az „egyed” egyre tökéletesebbé, azaz a Teremtő igényének jobban megfelelőbbé. Sokan teszik fel a kérdést: az „Úr” miért tűri el a háborúkat, a gyilkosságokat, a kilátástalan helyzetben élők körülményeit? A válasz egyszerű: a Teremtő nem avatkozik bele az ember hétköznapi életébe, sőt érdeke, hogy az új születések eredményeként az emberegyed minél több változata (DNS-különbözőség) legyen jelen, és fejlődést produkáljon. Itt kell megemlíteni a vallások feleslegességét, hiszen ha a Teremtő az ember születése és halála közötti szakaszába nem avatkozik bele, akkor minek vannak az egyházak és az ő liturgiájuk, hiszen a Teremtő semmilyen instrukciókat nem kíván közvetíteni az embernek ebben az életszakaszban.

      Társadalomelmélet vonatkozásában a vallás azért lett a vezető hatalom, mert kitalált egy félelemrendszert, amelyen keresztül az embereket meg tudta félemlíteni, és néha indokkal vagy indokolatlanul olyan embereket, embercsoportokat tudott megsemmisíteni, akikről a fennálló hatalom úgy vélte, hogy veszélyeztetik a hatalmat. Tehát ennek a „bűn”-elméletnek milyen hihetetlen szerep jutott az elmúlt 2000 évben!

      „A Papi forrás vagy más néven Papi írás későbbi eredetű, Izrael előtörténetének (világ teremtésétől Mózes haláláig) a Kr.e. 6. század végén, 520 körül Babilonban a fogságba vitt, vagy az 5. században, Jeruzsálemben a fogságból visszatért jeruzsálemi papság körében keletkezett változata.

      A Papi írás nyelvezete száraz, csiszolt és szakszerű. Ábrázolásmódja sematikus, hiányzik belőle a szemléletesség, kedveli a számszerű adatokat, nevek, nemzetségek, mértékek, időpontok felsorolását és osztályozását. Az ember és az emberi problémák helyett elsősorban a világban és a történelemben érvényesülő isteni rend, a törvények és a kultusz eredete érdekli. Istenről emelkedetten beszél, kerüli az antropomorfizmusokat, Isten Elohim néven fordul elő a szövegekben. Az őstörténet a Papi írásban szerkezetileg két egymással ellentétbe helyezett elbeszélésre épül: a világ teremtésének leírására az ember bűnbeesésére való utalás nélkül, és a vízözönre, amely bemutatja a bűnt és a bukást. A teremtés nem más, mint a káoszból kiemelkedő rend, a vízözönnel viszont a káosz ismét betör a rendbe. A vízözön elbeszélésének súlypontja Isten szövetsége az egész világgal (Ter.9,1-17), amely bizonyítékot nyújt a vízözön után létrejött új világrend szilárd fennállására, s egyúttal szoros kapcsolatban áll a papi szövegekben egy másik szövetséggel, Isten Ábrahámmal kötött szövetségével. Ezért a Papi írásban, eltérően a jahvista forrástól, az őstörténet elválaszthatatlan Izrael előtörténetének többi témáitól, főként a pátriárkai történetektől. Az őstörténetben a következőket soroljuk a Papi forráshoz: a hatnapos teremtéstörténet (1,1-2,4a); az ősatyák nemzetségtáblája Ádámtól Noéig (5,1-32); a vízözön leírása (6,9-8,22 J részekkel); Isten szövetsége Noéval, a világ új rendje (9,1-17); a népek táblája (10,1-32 J részekkel); a szetiták nemzetségtáblája (11,20-26); A Papi írás őstörténetében a nemzetségtábláknak döntő szerepe van, mert ezek teremtik meg szerkezeti összefüggését és Izrael történetével, mindenekelőtt a pátriárkákkal való folytonosságot.

      A két őstörténet egyetlen összefüggéssé szerkesztése a Pentateuchus mai, kánoni formájának kialakulása során történt a babiloni fogság után (Kr.e. 538) a Kr.e. 400-ig terjedő időszakban, elsősorban azonban a Kr.e. 5. század második felére gondolhatunk. A végső forma szerkesztőjének munkamódszerét az jellemzi, hogy a jahvista őstörténetet Papi írás őstörténetébe helyezte. Mégpedig úgy, hogy a két forrás szövegeit vagy egymás utáni sorrendbe állította (pl. a két teremtéstörténet, Ter. 1,1-2,4a és 2,4b-3,24), vagy egymásba illesztette (pl. a vízözön története). A harmonizálás nem mindig tüntette el a forrásanyag eredeti, a mai összefüggésében nemegyszer ellentmondó vonásait, és a részletek is gyakran csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. Ennek ellenére az így létrejött őstörténet önálló alkotás, minthogy az eredeti forrásanyag új összefüggésbe került, és új teológiai jelentést is kapott.

      A Teremtés könyve 1-11. fejezetének elbeszélései és irodalmi szakaszai nem minden esetben a bibliai őstörténet összefüggésére való tekintettel keletkeztek, hanem eredetileg attól függetlenek voltak. Az őstörténet szerkezetét, vagyis a tagolódását a kutatók nem azonosan ítélik meg. Mégis az a megoldás látszik célravezetőnek, ha az őstörténet szerkezetét témák szerint határozzák meg. A Ter. 1-11. fejezetei az emberi lét kérdéseire akar választ adni, azaz: honnan a világ (kozmosz) mindazzal, ami benne él (Ter. 1,1-2,4a); honnan az ember, és mi történt az emberrel kezdetben (Ter. 2,4b-9,17); honnan vannak a népek, és hogyan magyarázható egymáshoz való viszonyuk (Ter. 9,18-11,26).”

      A fenn leírtak számomra azért érdekesek, mert itt is látszik, hogy az akkori kor (i.e. 500 körül) emberei, akik szerették volna megfogalmazni a Föld őstörténetét, sem voltak azonos véleményen! Olyannyira, hogy a Bibliába mind a két elmélet beemelésre került, még ha ellentmondásban is voltak bizonyos vonatkozásokban egymással.

      A továbbiakban a bibliamagyarázatnak csak azokkal a fejezeteivel kívánok foglalkozni, amelyek a Földi világ teremtését írják le.

1.3 A Világ teremtése

      „A hatnapos teremtéstörténet (Ter. 1,1-2,4a: P)

      …26 Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlót. Ő uralkodjon a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog.”

      27 Isten megteremtette az embert saját képmására, Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette