A férfi és a nő. Mikula László

szórás, az, hogy ha a Teremtő valakiben nem lát esélyt arra, hogy fejlődni tudjon, elveszi tőle a Földi életet, és feltételeket stimulál egy másik élet létrejöttéhez.

      „Az ember (héber:

átírva: ādām) a földből (

ādāmā) származik. Ez az általános megjelölés később az első ember neveként szerepel: Ádám.

      Amikor az ember meghal, teste visszatér a földbe, ahonnan származik, „az élet lehelete” pedig visszaszáll Istenhez, aki adta azt.

      Móz I. 2:7-ben az élőlénynek fordított héber szó a nefes hāj. Ez a kifejezés nemcsak az emberre vonatkozik, hanem az állatokra is. A nefes (

), amit lénynek fordítanak, a náfas (

) szóból ered, melynek jelentése: lélegezni. Az Újszövetségben ennek görög megfelelője a pszüché. A teremtési történetben semmi nem utal arra, hogy az ember lelket kapott volna, vagyis olyasvalami külön egységet, ami a teremtéskor kapcsolódott volna össze az emberi testtel. Egyedül csak Isten él önmagában, minden más lény csak rajta keresztül él. Az életet Isten adja, és ő veszi vissza. Születés és halál – az élet egy titok, és ennek a titoknak a kulcsa egyedül Istennél van.

      Az a gondolat, hogy a lélek a testtől függetlenül is tud létezni, teljesen idegen a Bibliától. Ez az elképzelés az ősi pogány egyiptomi és görög vallási és filozófiai rendszerekből származik, onnan jutott el a keresztény teológiába.”

      A kreacionisták a fenti gondolatokat nagyon életszerűen értelmezik. A lélek származtatására adott magyarázatuk pedig igazolja, hogy a kereszténység alapelvei mennyire kreációk. Talán itt lehetne magyarázatot adni a lélekkel kapcsolatos elgondolásokra. Mivel a testünkben ilyen hordozóanyag (külön hardver és szoftver) nincs, a lélek egyenlő lehet az agy működéséből származó gondolattal. Ezt a megközelítést az is alátámasztja, hogy a test elmúlásakor „az élet lehelete pedig visszaszáll Istenhez, aki adta azt”. Vagyis az a tudás, amely felhalmozódott az emberben, a halála után visszaszáll a Teremtőhöz.

      „Minden bizonnyal az első emberpár sokkal magasabb volt, mint a mai emberek, ahogy a Genezis írja korai leszármazottaikról: óriások voltak a földön abban az időben.

      Az ember a Föld ura lett – elsősorban az állatok feletti hatalom révén. A megteremtett mindenség olyan, mint a lét fokozataiból felépült piramis, melynek csúcsán az ember áll. Időben ő az utolsó, és Istenhez ő áll legközelebb.

      A teremtés beszámolójában semmi nem utal ragadozók létére, sem élelemért vívott harcra, hanem minden teremtett állat és az ember is kizárólagosan növényevő volt. Isten mindent bőséggel kirendelt minden számára, nem volt szükség erőszakra. Ezért olvashatjuk, hogy látá Isten, hogy minden, amit teremtett, igen jó. A Teremtő kezéből minden és mindenki tökéletesen került ki. Nem volt rosszullét, erőszak, betegség, szenvedés; sem halál nem létezett. Ezek a dolgok csak a bűneset után jelentek meg.”

      Jelen gondolatokkal a kreacionisták tévútra mentek, mert ha a Teremtő először megteremtette az állatokat és a Földi élővilágot, azt úgy teremtette, hogy elkészítette az táplálékláncot. Miért hagyta volna ki azokat az állatokat, amelyek húsevők voltak? Az erőszakmentesség nem azt jelenti, hogy megbomlott az tápláléklánc, hanem egy idilli állapotot próbáltak felvázolni elég sután, hogy a békesség látszatát keltsék. Ez az édeni állapot jellemzésére szolgált, hogy minél nagyobb kontrasztot hozzanak létre a bűnös ember megbélyegzésére.

      Itt is megállhatunk egy pillanatra abból a megfontolásból, hogy a vallások miért hirdetik a „paradicsomi” helyzetet, és az abból leszármaztatott „bűnösember” -fogalmat? A bibliaírókat foglalkoztatták azok a körülmények, amelyek nem csak a Földi élővilággal történtek a Földi élet évmilliói alatt. Bár személyes élményük nem volt, és valószínű, hogy régészeti kutatásokat sem végeztek, de találhattak olyan csontokat (dinoszaurusz), amelyek méretével nem tudtak mit kezdeni, tehát kreáltak elméleteket. A másik megközelítés az „özönvíz” -jelenség, amelyről szintén lehettek valamilyen szintű információik. A vallás azt hirdeti, hogy az „özönvízzel” a „bűnös” embereket tüntette el a Földről a Teremtő, ami tárgyszerűségét tekintve számomra teljesen elfogadható. Egy dologgal nem értek egyet, ez a „bűnös” szó. A Teremtőnek az ember jobbítása kapcsán, ahogy korábban is írtam, van napjainkban is feladata. Miért ne lett volna régen is? A „bűnös” ember eltüntetése az én olvasatomban a Teremtőnek azon emberek felé irányuló cselekedete, hogy a fejlődésben „félrement”, a DNS-változtatások során létrejött torz, emberhez hasonlító lényeket el kellett pusztítania. El is pusztította! Itt említhetem, bár később kívánom kifejteni azt a jelen társadalmak részéről működtetett, „álhumánus” elvet, amely alapján az emberhez hasonlatosakat– akik azonban szerintem nem emberek –, súlyos fogyatékkal születetteket, vagy azokat, akik életük során váltak azzá, kezelik.

      „Megjegyzés

      Magának a teremtésnek nem volt emberi tanúja és nincs bizonyítékunk arra, hogy Isten bárkinek is látomásokban kinyilvánította volna annak lefolyását. A szöveg úgy beszél a teremtésről, ahogy a prófétai igehirdetés visszatekintett rá és szemléletesen előadta.

      A szöveg egyébként a teremtő aktust a héber „bara” (

) szóval jelzi, és azt mindig csak Istenre vonatkoztatja. Tehát a semmiből való létrehozást érti rajta, nem az anyag formálását. Vallási szempontból annak van jelentősége, hogy Isten a puszta szavával teremt. Ez részben Isten mindenhatóságára utal, részben megkülönbözteti a szentírási elbeszélést a babiloni és más kozmogóniáktól, ahol valamilyen ősi anyagnak a létezését feltételezték, mert a semmiből való teremtést nem tudták elképzelni. Továbbá a Bibliában Isten egyetlen, és nem része, hanem teremtője a világnak.

      Sok teológus, hogy alkalmazkodjon a tudomány állásához (evolúció), úgy érvel, hogy a teremtés után a föld és az élőlények csak igen hosszú idő alatt fejlődtek hajdani alakjukból a mai állapotukig, és nem kell szó szerint venni a napokat, hanem azok korszakokat jelképeznek – amint Péter apostol írja „egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap”.

      A Biblia azonban itt világosan beszél a hatnapos teremtésről, minden egyes nap után kihangsúlyozva: „így lett este, és lett reggel”, következő nap.

      A bibliai teremtésbeszámolóban nem találjuk a felsőbb lények harcát, mint sok más ókori teremtéselbeszélésben (lásd pl. Zoroasztrizmus); de a Genezis 3. fejezetében, a bűnbeesés után már utalást találunk rá, amely szüntelen harcot jövendöl. Majd az egész Bibliában megtaláljuk ezt, egy állandó harc az emberért Isten birodalma és a Sátán birodalma között. Egy állandó ellenségeskedés a jó