Válaszút előtt. Bujtor Dorina

már kisiskolásként a barátnőim hajával bíbelődni: fonogatni, fésülgetni. Tudom, ebben a korban minden kislány ezt csinálja, de számomra ez más volt. Ebben tudtam elképzelni magam. Csak egyszerűen nem értem, hogyan sodródtam el egy teljesen azt abszolút nem megközelítő szakirányban. Életem első mérföldköve, a nagy kérdés. Mi leszek, ha nagy leszek? Ezért is jók igazán a gyermekévek! Imádtam azt a gondtalanságot: azt a problémamentes, kis életemet. Amikor a bátyámmal csak a házunk mögötti dombra jártunk el szánkózni, mennyit nevettünk és rengeteg csínyt megcsináltunk.

      Anyu és apu rengeteget dolgozott akkoriban. Sokat voltunk egyedül, vagy éppen az iskolai táborban. Voltak jó és rossz időszakok az életükben. De ennek már vége: itt vannak a nehéz középiskolás évek: nagyobb elvárások, és ha kezdeni szeretnék valamit az életemmel, ideje volna elkezdeni komolyan tanulni. Ugyanis nem az erősségem a tanulás. Telik az idő nap nap után. Van, ami mégsem változik.

      II. Fejezet

      Fáradtan hullok be az ágyba, mégsem tudok aludni: zakatolnak a gondolatok a fejemben – mégis mit akarok?

      Hoztam egy döntést. Az biztos, hogy nem akarok átlagosan élni és nem akarok nélkülözni. Látom, a szemem előtt van minden nap, hogy hogyan élünk. Sajnos nem azok a gyerekek vagyunk, akik megkapják a legdrágább cipőket és telefonokat. Anyuék fáradtan esnek haza és még fáradtabban mennek el dolgozni, így a szeretetre sok idő sajnos nem jutott. De nem szégyellem, viszont sajnálom azt, hogy most még nem változtathatok ezen: viszont mindenképp ez lebeg a szemem előtt.

      Reggel ég a szemem: az ébredésnél álomba sírtam magam a tehetetlenség miatt. Segíteni akarok, de nem tudok. Most magamra kell összpontosítanom. Suliba be, suliból ki. Hála az égnek, a jegyeimen látom a javulást, de édesanyámék arcán nem őszinte a ragyogás. Valami hiányzik: valami szikra, én ezt nem értem. Hiszen minden megtettem. Szép eredménnyel büszkén vittem haza a bizonyítványomat. Valami mégis üres odabenn, és csak kérdem magamtól: mi lehet a gond?! Én mindent megtettem és elértem, amit kitűztem: végtére jöhetnek megint a forró nyári napok.

      Szünet. A kedvenc időtöltésem a strandolás, szénné égés a napon. Szebbnél szebb felsőtestek vizslatása, ahogyan a stégről a vízbe szaltóznak. Néhány napig még élvezem is a pihenést, de valamiféle kitöltetlen, megmagyarázhatatlan űrt érzek.

      Tudom!!!! Már nem érzem hasznosnak magam! Kellene valami, amivel kicsit szabadabbnak érezhetem maga.

      Gondolkozz Zoé, gondolkozz.

      Megvan. Dolgozni akarok, hiszen minden középsulis nyomja a melót a nyári szünetben – kivéve persze, ha nem a strandon van. Azt hiszem, megpróbálkozom vele. Hát magamhoz vettem néhány újságot és böngészni kerestem görcsösen az álláslehetőségek tömkelege között. Nem túl kedvező a kínálat. De hát mit mondhatnék: azt hiszem, ez nem kívánságműsor. A helyi húsüzembe keresnek nyári munkára feldolgozót. Mi baj lehet, legalább beleláthatok ebbe is.

      Anyuéknak este elő is állok az ötlettel. Kopp-kopp. Anyu az. Kész a vacsoránk, leülünk enni és fúrja az oldalam a gondolat. Gyerünk, állj elő az ötleteddel: ne hezitálj tovább. Megszólalok:

      – Anya, kérdezhetek valamit?

      –Persze, kicsim!

      – Mit gondolsz arról, ha a nyárra elmennék dolgozni? Legalább tudnék magamnak ruhákat venni és a tanszereimet is kifizethetném belőle! – könnybe lábadt szemmel néz rám.

      – Kicsim, fiatal vagy még: élvezd a nyarat, de nemes gondolataid vannak… vacsorázz, mert elhűl.

      – Nem akarok enni, dolgozni szeretnék! Nem akarom ezt tovább így megélni. Terveim vannak, álmaim. Attól, hogy dolgozom, miért ne szórakozhatnék úgy, mint a korombeli fiatalok?

      – Rendben, kicsim… próbáld csak ki: nem egyszerű a kétkezi munka, majd meglátod.

      Reggel az első utam oda vezet.

      Szól az ébresztő. Izgatott vagyok: kipattanok az ágyból és hirtelen összekapom magam. Fáradtságnak semmi jele.

      Kíváncsi vagyok.

      Megérkezem a hatalmas gyár pakolójába. Mindenesetre a bringámat egy “Behajtani tilos!” táblához zárom. Mintha nem is én lennék, a biztonságiőr messziről sanda szemmel néz rám. Vajon ki lehet ez a kis szerencsecsomag? Finoman kopogok az iroda ajtaján. Egy kedves hang kiszól:

      – Tessék!

      Istenem, de izgulok! Remegő kézzel nyomom le a kilincset.

      – Szép napot kívánok, állásinterjúra érkeztem! –Remeg a hangom. Ez minden volt, csak határozott nem.

      – Fáradjon beljebb! Máris szólok Olivernek. Kis türelmet, legyen kedves!

      Jézusom, minek jöttem én ide? Anyunak igaza volt! Túl komolytalan vagyok én még ehhez. Hát megérkezett, most már nem szaladhatok el végig kell csinálnom.

      – Jó napot kívánok kedves! Oliver vagyok, kit tisztelhetek Önben, kisasszony?

      – Szép napot! Zoé vagyok és a nyári munkára jelentkeznék.

      Őszes haja az arcába lóg, szemüvege néha megcsillan az ablakon beszűrődő fénytől. Kézfogása erős és határozott. Az irodába lépve helyet kínál az asztalával szemben. Gyönyörű tölgyfából faragott különleges darab: sosem láttam még hozzá foghatót. Lazán a foteljába huppan velem szemben, flegmán kigombolja a zakója gombját és egyszerű könnyedséggel keresztbe teszi a lábát.

      – Meséljen kedves! Mi szél fújta önt ide ilyen fiatalon?

      – Dolgozni szeretnék. Tudja, a szüleim igen egyszerű. kis emberek és drágák a tanszereim, meg persze szeretnék ezt-azt megvenni magamnak.

      – Nos értem, kedves… De tudja, ez nem egyszerű munka. Itt hideg van és nyers a hús, ilyen fiatal kis gyönge virágszálak nem bírják az efféle megterhelést: sem fizikummal, sem gyomorral.

      – Kérem Uram, csak hadd próbáljam meg!

      – Nem biztathatom Önt, kisasszony: vannak más jelentkezők. Felállt! Megvetőnek tűnő tekintete hidegen nézett le rám.

      – Köszönjük, hogy ide fáradt kisasszony. Viszontlátásra!

      Elkeseredetten állok fel az asztaltól; engem itt nem vettek komolyan.

      Elballagok az ajtó felé, de a vállam fölött visszafordulok és megköszönöm, hogy ez a nagyon gazdag, de mégis szegény ember szánt rám a drága idejéből néhány percet. Alázattal és emelt fővel elköszönök.

      – Viszontlátásra, Oliver Úr! Köszönöm, hogy meghallgatott.

      Könnybe lábadt szemmel érek haza, hát ez volna a valóvilág?! Magamba roskadva nézek ki a fejemből. Nem érdekel; ez csak egy a sok közül, keresek egy másikat.

      Csörög a telefonom, biztosan anyu az: kíváncsi, hogy sikerült az állásinterjúm. Szaladok a szobába a telefonért: meglepetten látom, hogy egy számomra idegen telefonszám villog a kijelzőjén.

      Ki lehet az?

      Felvegyem – ne vegyem!? Na jó, nem cicózok!

      –Halló!

      –Kisasszony, maga az? Oliver vagyok. – Igen, én vagyok az!

      –Kisasszony. Kissé goromba voltam Önnel: ha szeretne a cégünknél tevékenykedni a nyáron, holnap reggel 8:30-kor fáradjon be, legyen kedves az irodámba, és mindent pontosan megbeszélünk.

      –Mit is mondhatnék. Köszönöm, ott leszek!