Interjúk A „rövid” 20. Századból. Marco Lupis

még akkor is, ha az Antarktiszon bolyongok. Február 24-e körül érek vissza Argentínába, majd Bogotába utazom, ahol a tervek szerint március elején készítek interjút Ingrid Betancourt-ral.

      Szóljatok, ha érdekel titeket.

      Később beszélünk.

      Marco

      Egy régi számítógépen találtam ezt az e-mailt, amelyben 2002. február elején tájékoztattam ténykedésemről Dina Nascettit, egyik főnökömet a L’Espressónál. Épp Japánban voltam, ahol riportot készítettem Jézus¹ sírjáról, majd egy hosszú, közel két hónapos utazásra készültem. A világ végére igyekeztem: Az Antarktiszra.

      Útközben az Argentínát sújtó súlyos gazdasági válságról terveztem tudósítani, visszafelé pedig Kolumbiában akartam interjút készíteni Ingrid Betancourt Pulecióval, a kolumbiai politikussal és emberi jogi aktivistával. Végül néhány nappal korábban érkeztem Bogotába, ami nagy mázli volt – legalábbis számomra. Február 22-én készítettem interjút Betancourt asszonnyal, és pontosan huszonnégy órával később nyoma veszett úton Florenciából San Vicente del Caguánba. A FARC (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) gerillái rabolták el, és több mint hat évig tartották fogva túszként.

      Ha csak egy nappal később érkezem Kolumbiába, soha nem találkozom vele.

      *****

      Vállig érő, barna haja és igazi, sötét, kolumbiai szeme van. Csuklóján borostyán karkötőt visel, és csak ritkán mosolyog.

      De hát Íngrid Betancourtnak nincs is sok oka a mosolyogásra. Igaz, hogy negyvenéves koránál fiatalabbnak látszik, és irigylésre méltóan vékony testalkatú, de ő száll versenybe Kolumbia elnöki székéért. Ez a világ legerőszakosabb országa, ahol naponta tíz embert rabolnak el és hetvenet gyilkolnak meg. Ahol négy évtizede tombol a háború, amely csak az elmúlt tizenkét évben harminchétezer civil életét követelte. Az ország azzal a kétes dicsőséggel is büszkélkedhet, hogy a világ vezető kokaintermelője. Ebből az országból az elmúlt három évben több mint egymillió ember menekült el.

      Nem is olyan régen ez a nő, aki ma golyóálló mellényben, ideges arckifejezéssel ül előttem egy szigorúan őrzött, titkos lakásban Bogotá belvárosában, derűsen mosolyogva heverészett a Seychelle-szigetek tengerpartján, ahol jóképű és kifinomult francia diplomata férje volt kiküldetésben.

      Pontosan huszonnégy órával az interjú után, úton Florenciából San Vicente del Caguánba, a FARC-lázadók és a kormányerők közötti harc frontvonalába, Íngrid Betancourt eltűnik egy francia fotóssal és operatőrrel együtt, akik veszélyes választási kampányát dokumentálták volna. Minden jel arra mutat, hogy emberrablásról van szó.

      Drámai esemény, amely paradox módon még egy olyan könyörtelen országban is, mint Kolumbia, „hirtelen megnöveli a választások megnyerésének valószínűségét” – jegyzi meg Gabriel Marcela, az ESDEGUE nemzeti háborús főiskola professzora.

      Betancourt asszony saját döntése volt, hogy 1990-ben, alig harmincévesen, élete virágjában visszatért erre a pokoli helyre.

      A képviselőház egykori tagjaként megalapította az Oxigén Zöld Pártot, „hogy tiszta levegőt hozzon a kolumbiai politika korrupt világába” – hirdette ünnepélyesen. A párt szlogenje így hangzik: „Íngrid es oxigeno” [Íngrid az oxigén]. A kampányplakáton pedig ő maga látható szmog elleni maszkban, színes léggömbökkel körülvéve. A százhatvanezer szavazat, amelyet négy évvel ezelőtti szenátorrá választásakor kapott, a legtöbb volt, amelyet Kolumbiában egy jelölt valaha is kapott a szenátusi választáson. De az is vitatható, hogy nem lenne még mindig a címlapokon nemrég megjelent önéletrajza nélkül, amelynek olasz címe nem hagy kétséget afelől, hogy milyen lelkiállapotban van jelenleg: Valószínűleg holnap megölnek.

      Felvetem neki, hogy talán ez egy kissé melodramatikus.

      „A francia kiadás címe La rage au coeur [Szívemben haraggal] volt” – válaszol védekezőn. „De az olasz kiadók erősebb címet akartak, ezért ezt választottuk. És igazából így is érzem. Reggelente ezzel a gondolattal ébredek, és esténként ezzel fekszem. Nem hiszem, hogy ez különösebben melodramatikus. Az esély arra, hogy holnap meggyilkolnak, ebben az országban több millió ember számára nagyon is valós.”

      A francia újságok egyfajta újkori szentként állítják be: A Paris Match úgy emlegette, hogy „A nő a tűzvonalban”, a Libération „Hősnőnek”, a Le Figaro pedig „Az Andok golgotavirágának” nevezte. A Le Nouvel Observateur azt írta: „Ha Simon Bolívar, Latin-Amerika felszabadítója választhatott volna örököst, őt választotta volna”.

      A kolumbiai sajtó viszont kárörvendően reagált. A Semana, az ország vezető heti hírmagazinja a címlapon Jeanne d’Arc-ként gúnyolta őt, lóval, páncéllal és lándzsával. Az igazság az, hogy a könyve sokkal kimértebb és szárazabb, mint azt a címe és a kritikák sugallják. Betancourt asszony nem próbálja leplezni kiváltságos hátterét. Fiatal lányként minden héten barátai farmján lovagolt.

      Ugyanakkor tele van ötletekkel, és könnyedén szavakba is tudja önteni őket. „Konzervatív becslések szerint 1998-ban a FARC, Kolumbia legnagyobb gerillacsoportja évente mintegy háromszázmillió dollárt kapott, amelynek nagy része kábítószer-kereskedelemből, emberrablásból és zsarolásból származott. Ma ez az összeg megközelíti a félmilliárd dollárt, a szervezet taglétszáma pedig tizenötezerről huszonegyezerre nőtt. Ez a helyzet – folytatja – óriási hátrányt jelent a kolumbiai kormánynak a lázadók elleni harcban. Úgy véljük, hogy a döntő győzelemhez a kormánynak minden egyes FARC-gerilla ellen három-négy jól képzett katonát kellene bevetnie, jelenleg azonban legfeljebb csak kettőt tud. Ráadásul mindez olyan gazdasági ráfordítást igényelne, amelyet a hazám egyszerűen nem engedhet meg magának. 1990 óta a lázadók leverésének költségei közel tízszeresére nőttek. Kezdetben a GDP egy százalékába került, de most már több mint két százalékba, azaz egymilliárd dollárba... ez csillagászati összeg”.

      Nos, vajon forrófejű fanatikus, ahogy ellenségei állítják, vagy – ahogy ő mondja – egyszerűen csak egy nő, aki tenni akar valamit a hazájáért? A bogotái politikai elit igyekszik figyelmen kívül hagyni a jelöltségét, de lassan kezdenek tartani tőle. Omar, első számú testőre megszólal: „Ebben az országban a becsületességért az életeddel fizethetsz.” Betancourt asszony gyorsan közbeszól: „Nem félek a haláltól. A félelem segít talpon maradni.”

      Kampánya első számú témája a korrupció elleni küzdelem, amelyet szorosan követ a polgárháború. „Az államnak nem kéne aggódnia amiatt, hogy baloldali gerillákkal tárgyaljon” – szögezi le – „ellentétben a jobboldali félkatonai csoporttal, az AUC-kal, amely a legtöbb gyilkosságért felelős, ami Kolumbiában történik”.

      Hogyan éli tehát a mindennapjait félelem és fenyegetések közepette?

      „Azt hiszem, az ember valami fura módon hozzászokik. Nem mintha muszáj lenne. A minap” – teszi hozzá higgadtan – „egy feldarabolt gyermek fotóját kaptam postán. Azt írták alá: ’Szenátor asszony, már felbéreltünk egy bérgyilkost, hogy gondoskodjon önről. A fiát pedig különleges elbánásban részesítjük majd...’„

      6

      Aung San Suu Kyi

      Az 1991-es év Nobel-békedíjasa

      Félelem nélkül

      Az