Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig. Endrődi Sándor

kezdi ódáit, melyekben ragyogó gondolatok vannak ugyan, de – Szemere fölkél helyéről s gúnyosan-ünnepélyes bókkal üdvözli őket, mint »nagyrabecsült régi ismerősöket« a Csokonai és Berzsenyi ódáiból. S a meglopott dicsőség merész hangjai egyszerre falrengető hahotába vesznek.

      Értem, hogy az öreg Virág Benedek nem kiméli a fáradságot s koronkint átutazik Budáról e vidám pesti körbe. Mindig a legmélyebb tisztelet tárgya itt. Névnapját – mint Kazinczyét is – megünneplik s ha távozik, a háziasszony lekiséri a kapuig és kezet csókol neki. Mindezek nem csinált, nem erőszakolt dolgok, de az irodalom és költészet szeretetéből fakadó gyöngédség. Lelkesedés, szellem, meggyőződés hatja át ezt a kis kört; tehetség és izlés irányitja. Csak az a Kisfaludy Károly ne figurálta volna ki Perföldy-jében (»Kérők«) a kör egyik tekintélyes tagját, Nagy István jogigazgató uramat, a házi gazda jóbarátját! de a baj megtörtént s ez erősen bontogatni kezdte az eddigi szép öszhangot. Az életbemarkolásnak annyi szabadságát, mennyit Kisfaludy gyakorolt, nem tudta ez a patriarchalis erkölcsű kör megbocsátani s mint Bohémiában rendes végzet: végül itt is összezördültek.

      – No jól van! Sorba szinpadra hozlak benneteket! fenyegetődzött Kisfaludy s ott hagyta a társaságot.

      Az öregek mindjobban vénültek, a közszellem mindjobban ifjodott. A kéthetenkinti összejövetelek mind gyérebbek lettek s lassankint csak az évi Mihály napra szoritkoztak. Vitkovichék régi kastélyháza elcsöndesedett s küszöbén a poétákat a prókátorok és kliensek váltották fel. Hiába, mindennek, a mi szép, jó: gyászsorsa, hogy rosz véget érjen!

      Kisfaludy már ekkor elég erős volt arra, hogy egészen a maga lábán járjon s az Aurórával amúgy is természetes központja lett az irodalomnak. Régi és uj irók immár csak köréje csoportosulhattak s ha Kazinczynak megvolt régebben a maga hivatalos és félelmes triásza Vitkovichban, Szemerében és Horvátban: most neki is megvolt Bajzában, Vörösmartyban és Toldyban. Uj irányokat hirdettek és uj szellemben cselekedtek. Művészet, irodalom volt minden gondjuk; politikai vitákat ritkábban folytattak. Bővíteni a költészetet, a tudománynak alapokat vetni: ime, főtörekvéseik. És egy napjuk sem mult el tétlenül. Ha az öregeknek valami nem tetszett: ez csak egy okkal több volt nekik, bebizonyitani, hogy az a nemtetsző dolog tulajdonképpen életrevaló gondolat. A haladó, sőt immár szárnyaló kort többé nem lehetett megállítani.

      Nemes versenyben égett ez a kis kör s eszméivel erősen kihatott a közre. Összejöveteleit mindaddig Kisfaludy lakásán tartotta, mig egyik kiváló, rokonszenves és nagymíveltségü tagja, Bártfay László meg nem nősült. Ekkor aztán, a huszas évek vége felé, úgy, a hogy volt, áthurczolkodott az Auróra-kör az ő kényelmes és barátságos termeibe. Bártfay nemcsak házigazdája, de valóságos elnöke volt e szabad társaságnak. Sokismeretü, puritán jellemű, az irodalomért fennen buzgó, szerény és előzékeny modorú férfiu, a ki maga is irogat, verseket, novellákat, szindarabokat, történeti, heraldikai, jogi czikkeket s pihenésül Tacitus Agricoláját forditgatja. Mint gróf Károlyi György titkára, módjában áll estélyeinek külsőleg is megadni a fényt, de sohasem a pompázás kedveért. Tetőtől-talpig úri ember, a kinek izlésében és itélő tehetségében mindenki megbizik.

      Felesége, a szép Jozefine, előkelő nevelésü, lelkes nő volt, finom és gyöngéd, vidám és elragadó. A nemzeti irodalomban teljesen jártas s barátja a kör minden tagjának még mielőtt találkozott volna velök. Nemes valója hóditott, erényei megszerettették. Toldy azt irja róla: »őrszellem volt, ki e szép kör érzései és tevékenysége felett észrevétlenül s mindig nemesitőleg lebegett«. Kölcsey »kevélykedő örömmel« emlegeti övéinek, Kazinczy a »legszentebb hűséggel és hálával« emlékszik róla leveleiben. Senki sem volt boldogabb, mint ez a kedves asszony, midőn látta, hogy háza az élő irodalomnak valóságos műhelye s hogy szellemével ő maga is nemesitőleg kihat rá. És senki sem volt szomorubb, mint ő, ha félreértés, heveskedő viták, elvi összezördülések meg-megbontották egyesek közt az öszhangot. A személyi sértődéseket meg tudta érteni, de kevésbbé törődött velök mint magával az irodalommal. Tekintete mindig a legmagasabb eszményen függött s a kör tagjainak tekintetét is arra irányitotta. A csipős és gyakran erős polémiák közben sok sebet meggyógyitott, sok indulatot mérsékelt s legtöbbször neki volt igaza. Vezető lelke fényből, kellemből állt s úgy hatott mint a jótétemény. »Nem volt Ninon de l’Enclos vagy Madame du Bruage – irja róla szalonjának legmegbizhatóbb krónikása – amaz egy bájos, de frivol, ez szabályos és hideg irodalmat csinált: ő körülötte a lángész is érezte a határt, melyet nem szabad túllépnie.«

      Igy működött és virágzott ez a kis, de sokfényü kör Kisfaludy Károly haláláig, mely első gyásza volt. A csapás váratlanul jött és nagy fájdalmat okozott. A mester távozott el tőlük. Emlékét nem örökithették meg méltóbban, mint a hogy tették: tovább haladtak az ő szellemében. Mihelyt kissé fölocsúdtak: elhatározták, hogy folytatni fogják az Aurórát meg a Kritikai Lapokat. Később meginditották a Figyelmezőt meg az Athenaeumot, melyek vezető organumai lettek az uj iránynak. Majd megalapitották az elhunyt költő nevét viselő Kisfaludy-Társaságot, ezt a nagytekintélyü szépirodalmi intézetet, mely ma is virágzik s melynek, többek közt, a magyar Shaksperet és magyar Molièret köszönhetjük.

      Aztán – egymásután dőltek ki a sorból és hullottak el a jelesek, a dicsők, lelkesek; Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Bajza, Bártfay, Szontagh Mikor a ház édes asszonyát temették: a koporsót az Auróra-körnek már csak egy tagja követte, Toldy Ferencz. Azután ő is csöndes ember lett.

      Megilletődve állok a lezajlott élet e visszaverődő képei közt és szinte elfogódik a szivem. Az a szeretet, mely egykor szinezte, az a lélek: mely egykor átmelegitette őket: régen kilobbant s nekünk, késő kor iróinak, örökül, fájdalom, csak a személyes hiuságok és a szertelenség maradt.

      V

      VÖRÖSMARTY

      1800–1855

      Mialatt a magyar közéletben mindnagyobb hullámokat vetett a politikai és társadalmi reformok szükségérzete s az eddig kivivott eredmények új korszak biztató jelének voltak tekinthetők: távol az országos mozgalmaktól, de ezek hatásaitól tüzelve, a bonyhádi erdők szálfái alatt méla ifjú bolyongott magányosan s képzeletében a régi dicsőség képei rajzottak fel pompázón és hatalmasan. Úgy érezte, hogy lelke zajával bele kell vegyülnie a megindult nemzeti mozgalomba s a »riadó, vak mélységet« fel kell vernie dala tárogatójával. Ezt az ismeretlen lángelmét, ki még ekkor maga sem sejtette, mire van hivatva: Vörösmarty Mihálynak nevezték.

      Nem kutatom: kitől tanulta azt a hódító merészséget s azt a diadalmas magyar nyelvet, melyen nagy kompozicziójában, a »Zalán futása« czimű eposzban megszólalt. Valószinűleg lelke tanította meg rá, mely csordultig volt a reménytelen szerelem el nem sirt könyeivel s az aggódó honszeretet heves fájdalmaival. Bizonynyal költőnek született, mert mélyen érző, nagy szive volt s izzó képzelődése, és nyilván birta azt az adományt, hogy mindazt, amit képzelt, imponáló hatású képekben jelenítse s mindazt, amit érzett, tündöklő nyelven fejezze ki.

      Nem akart műremeket alkotni, csak egy lelkes, fölrázó szózatot intézni elhanyatlott nemzetéhez. A honfoglalás nagy jelenetei lebegtek lelki szemei előtt. Árpád dicső és győzelmes csatái akkor, midőn a vérrel szerzett hazát végpusztulástól féltették a nemzet legjobbjai. Valóban, »Zalán futásá«-t a kor hangulata szülte. Ez az ősidőkből feldübörgő történelem, ezek a fél föld homlokán végigtomboló hősök villámló kardjaikkal és rettentő buzogányaikkal éppen jókor jelentek meg a »tehetetlen, puhaságra serényebb kor magyarjai előtt. Megjelenésük élő tiltakozás volt minden gyávaság ellen s ha ki továbbra is tétlenkedni