Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig. Endrődi Sándor

kereste volna régibb költőinknél és hasztalan azt a lelkes bátorságot is, hogy a hitregék hiányát a költő saját képzelőtehetségéből merje pótolni, mint az itt történt. Ez a kis költemény adott impulzust Vörösmartynak a Zalán futása megirására s ebben a hatásban van igazi irodalomtörténeti jelentősége.

      Még a tizes években lépett fel Zircz emlékezete czimű epikai költeményével Horvát Endre, téti plébános (1778–1839.). Oly tárgyat választott, mely költői alakításra szinte lehetetlen: egy klastrom történetét. Nem is lett abból más mint krónikás vers, egészében egy hexameteres rajzolat. De ezek a hexameterek ünnepélyesen és szinesen, itt-ott férfias erővel hangzottak s vonzón csillogtatták fel a magyar nemzet s egyház multjából kiragadott képeket. A mult, a mult! Ebben élt ez a nemzedék, melynek nem volt jelene s hite is kevés a jövőben. A kortársak szivesen üdvözölték az új Virgilt, ki szerintük hivatva volt egy még mindig hiányzó nagy epopéában megénekelni a honszerző Árpád dicső tetteit, buzdításul a hanyatló nemzetnek. Horvát hozzá is fogott költeményéhez, melyből az Auróra sietett mutatványokat közölni, de a nagy mű kinosan és lassan készült. Lelkesedés és önbizalom nem hiányoztak hozzá; Horvát büszkén vallja, hogy »az eposzi formában egy európai epikus sem lép eléje«, de mindhiába! Nem volt fantáziája és teremtő ereje a nagy alkotáshoz, s mire költeménye elkészült: el is késett. A tizenkét könyvre osztott hosszú eposz, mely a magyarok költözködését és honfoglalását adja elő, költői felfogás és költői alakítás nélkül, az antik eposzból kölcsönzött élettelen gépezet foszlányaival gyarlón és szegényesen cziczomázgatva, terjengős, sivár és száraz leirásaival, mesterkélten közbeszőtt epizódjaival Vörösmarty Zalánja után többé nem hathatott. Az akadémia ugyan megkoszorúzta, de ez az elismerés inkább a kegyelet ténye volt mint a lelkesedésé.

      Szerencsésebb időben s több talentummal lépett fel Czuczor Gergely (1800–1866.), a földmives családból származott benczés pap, aki Augsburgi Ütközet és Aradi Gyűlés czimű kisebb epikumaival szintén megelőzte Horvát Endre Árpádját. Nyilván látható, hogy az eposz mivelését, mely majdnem kivétel nélkül a magyar történelem és mondavilág forrásaiból merítette anyagát, költőink, így Czuczor is, korszükségnek ismerték fel, s mi sem volt természetesebb, mint hogy hősmondáikat a magyar nyelven oly hatalmasan és harcziasan zengő hexameterekben harsogták el. De mintha a nagyközönség kezdte volna már kissé megsokallani ezt a hosszantartó fegyverzörgést, ezeket a pusztító és vérengző csatákat, melyek széles és terjengős jelenetekben szakadatlanul zúgtak körülötte. Czuczor maga is érezhette a harczi motivumok egyhangúságát, s legjobb, legkerekebb epikai alkotásában, Botond-ban már egy egészen romantikus szerelmi történetet helyez előtérbe, Botondnak menyasszonyáért, a rhodopei virágszálért, vivott küzdelmét aránylag rövidre fogott s plasztikus erővel megrajzolt párbajharczra redukálva.

      Azok közé a költők közé tartozik ő is, kik jól látták koruk elválását a régitől, de nem volt elég erejük széttépni minden köteléket, mely az előző időszak törekvéseivel összefűzte őket. Ime nála, a nép fiánál, aki a romanticzizmus újító levegőjét szivja, megmarad a klasszikus forma s bizonyos merevség, melyet sokáig nem tud levetkőzni. Szeretettel foglalkozik egy nagyobb s szintén hexameteres eposz tervével, mely a nagy Hunyadinak, a keresztény magyarnak világra szóló diadalait énekelte volna meg; de életviszonyai megakadályozták abban, hogy ezt befejezze s hősét dicső példaként mutathassa fel a megindult politikai küzdelem élethalál-harczában. Csak sokat igérő töredékek maradtak fenn belőle. Nagyobb alkotásoktól elvonták gyakori összeütközései szerzete előljáróival, kik világias felfogásában, kedélye megnyilatkozásaiban, sőt még büszke nemzeti érzésében is veszélyeztetve látták a papot; majd tudományos elfoglaltsága s később évekig tartó fogsága egy bátor hangú forradalmi költeményeért.

      Izgalmas, erős idők voltak ezek s a jövő munkájával elfoglalt emberek mind kevésbbé értek rá, hogy hosszabb lélegzetű eposzokat olvassanak. Ez a műfaj, czélzatos formájában, immár le is játszotta a maga szerepét. Nem így a lira, melyet a romantika új hangokkal, új tartalommal s az érzelmi árnyalatok egész rajával bővített s így hatásaiban is megújított. Költőink, kik első sorban lelkes hazafiak voltak, szivesen hódoltak a kor istenének, de ez a kötelességbeli tény gyakran egyéniségük valódiságának és őszinteségének rovására történt. Czuczor is – mért tagadnók? hisz ma már tisztán látható! – inkább volt lirai mint epikai temperamentum. A dal az ő igazi eleme. Azt mernők mondani: dalolás közben találja meg önmagát. Ez a finom, könnyed és filigran műfaj, mely Kisfaludy Károly kezében még minduntalan összetörik, az ő romlatlan és naiv kedélye melegében új zománczot és bájt kap. Szerencs és érzékkel beleviszi a nemzeti irány legtermékenyítőbb elemét, a népies motivumokat. Drámai elevenség, szökellő játsziság, pajzán humor s mindenek fölött: keresetlen egyszerűség kifejezésekben, képekben, – ime, dalai túlnyomó részének jellemvonásai. Nagyon jól ismeri a falusi életet, a nép nyelvét, és nemcsak szeme: szive is van a dolgokhoz. Friss, üde, nyilt kedély, mely gyönyörűséget talál minden nemes érzésben, szeretettel öleli fel a szépet és szeretettel is sugároztatja vissza. Epikumairól mindig elismeréssel fog megemlékezni az irodalomtörténet; balladái és Riadó-ja mindig igaz hazafiságának hirdetői lesznek; aesopusi meséi, szatirái mindig lánczszem marad e műfajok történeti fejlődésében; klasszikus fordításai, szótári munkássága mindig kiváló szorgalmáról fognak tanuskodni: de poétai volta dalaiban él legközvetlenebbül. Az Augsburgi Ütközet fegyvercsattogása ma már nem hevít fel senkit, de a Három bokor czímű népdal két strófáját és sok egyéb dalát országszerte dalolják ma is; az Aradi Gyűlés, Botond legfeljebb kényszerű iskolai olvasmányok, de a Falusi kis lány Pesten, mint a naiv komikumnak egyik legremekebb példánya költészetünkben, mindenkor azok közé a virágok közé fog tartozni, melyeket nem kell félteni a hervadástól.

      Ennek a buzgó, lelkes gárdának egyik legmunkásabb tagja Garay János volt (1812–1853.). Könnyen, sokat és sokfélét dolgozott. Tehetsége kevésbbé jelentékeny, de mozgékonysága és agitátori szelleme annál becsülendőbb. Nemes és naiv kedélyét a legkisebb hazafias ténykedés is rezgésbe hozza. Ott van mindenütt, ahol lelkesíteni kell. Nem mulaszt el egyetlen számbavehető alkalmat sem, hogy ápolja, ébren tartsa korának hazafias buzgását, s a magyar társadalom tevékenységének minden mozzanatára van egy-egy ódája, dithirambja, vezérczikke vagy dala. Mint nagy mintaképe, Vörösmarty: lelkesedésével ő is a mult dicsőségéhez fordul, s bár előadásának formája erősen krónikás, de szines és meleg képekben rajzolja meg történelmünk majd minden érdekesebb jelenetét. Nagyobb szabású eposzaival kevesebb a szerencséje mint apróbb történeti elbeszéléseivel, melyeket abban az időben tévesen tartottak és neveztek balladáknak. Ahogy nem igazi eposz Csatár-ja és Szent László-ja, épp oly kevéssé balladák az Árpádok darabjai. Krónikás képek és képsorozatok ezek, melyeket helylyel-közzel lendületes páthosz melegít át, s legtöbbjének ezért volt élénkebb hatása a hevülékeny nemzeti szellemre. Kont, a kemény vitéz, harmincz társával, nem hajtva térdet a zsarnok Zsigmond előtt: az ellenálló Magyarországot personifikálta. Inkább a halál, mint a szolgaság! Ki nem értette volna meg e lelkes szózatot a forradalom előtt s még inkább utána sokáig! Soha sem volt a hazafias rhetorikának nagyobb jelentősége a magyar költészetben mint e korban, mely főkép a páthosz levegőjéből élt.

      De van Garaynak egy költeménye, mely diadalmasan túlélte korához tapadó társait s munkásságának alkalmiságából megmaradt minden idők számára. Ez az ő Obsitos-a, az ő Háry János-a. Egy kiszolgált vén baka pompás genre-je, mely a népéletből művészileg ellesett jellemző vonásaival, rajzának eleven