Az apró gentry és a nép. Mikszath Kalman

az ilyen szegény párákra is.

      Nevettünk a csősz észrevételén, a mi ugylátszik, még csak jobban elkeseritette.

      – Nevethetnek, tudom. Látom ám már az uj üstököst negyednapja. Mindig hajnalban jön a nagy farkával… Égi jel nem hazudik.

      – Hiszen az üstökös háborut jelent barátom.

      – Az ám, valamikor – szólt meggyőződéssel, kalapját szemére huzva, – háborut jelentett még a jó világban, de most már mindig az uj portiónak a forspontja. Nem vagyok én mai gyerek, megvigyáztam én azt már.

      És az öregnek körülbelül igaza van. Mert ha az üstökös háborut jelent is, az uj adókat meg a háboru jelenti.

      Csak egyet nem vigyázott meg csősz uram; hogy az adószedők néha be se várják az üstökös csillagot.

      Felállt, közelebb lépett hozzánk s inkább kiváncsisággal, mint gyülölettel tekintett a vázlat könyvbe s a mint lassan-lassan kikezdte venni a körvonalakat, még tetszett is neki a dolog.

      – Az istenugyse, – mondá.

      – Kivettem szivartárczámat s megkináltam egy szivarral.

      – Hát iszen… iszen… szólt békülékenyebb hangon, mialatt a szivart a nagyobb összetartozandóság okából megnyálazta – ha már rászorul király ő felsége… mert hallom, hogy nagy szegénységben él ő is… én bizony nem ódzkódom… csak arra kérem szeretettel az urakat, hogy ha már ugy van, hogy legalább minél kisebbre rajzolják.

      Azt gondolta, hogy ugy kevesebbet kell majd fizetni érte. S szörnyen hálálkodott, mikor egy féltenyérni darabkára látta oda teremtve.

      4. Képzeletbeli kényelem

      Az is csak valami s ha beelégszik vele, a ki élvezte, megéri neki az igazat.

      De menjünk bele a meritumba. Vajjon van-e, a ki ne hallotta volna már ezt a nevet: Fábri? Mert ismertebb név az a tótok előtt, mint a Hannibálé, vagy az I. Napoleoné.

      Fábri volt az ötvenes években a tótok közlekedésügyi minisztere.

      Ugyanis ő neki volt egy nagy gyékényes szekere, mely minden hónapban közlekedett egyszer Pest és a Szepesség közt s a mennyi Pestre menendő és Pestről jövendő utas meggyülemlett egy hónap alatt, azt mind egyszerre vitte, hozta tekintet nélkül a mennyiségre; olyan volt az a tót szekér, mint a Hatvani professzor bűvös szobája, mely tetszés szerint tágult ki in infinitum.

      Mundus se expedit. A nagy Fábri meghalt, de a nagy tótszekér megmaradt, lévén ez örökkévaló. Most is ott pillantottuk meg Rétság fölött, két mokány hegyi ló huzta s mintegy husz ember ült rajta egymás tetejébe, ládákon, batyukon és párnákon. Hogart ecsetére méltó kép.

      A kik a kocsira fel nem fértek (azok is voltak vagy huszan) ott kutyagoltak a kocsi mellett, két oldalról, vidám dalokat zengedezve:

      Tátra, Mátra, Fátra,

      Három arany tálka,

      Három arany tálon

      Három arany czipó

      Előre lovak! Gyi, hó! gyi, hó!

      A lovak oda se hederitettek a nótának s monoton lépésekben melancholikus ábrándokban merülve mozgatták a lábaikat nagy kelletlenül.

      A következő dombnál azok, kik eddig a kocsin hemperegtek és fogódzkodtak, leszálltak pihenni, a gyalogosok pedig fölkapaszkodának, a mi nekik körülbelül olyanforma mulatság volt, mint mikor a quadrilleben felváltják egymást urak és hölgyek.

      Mert tulajdonképen borzasztó utazás volt ez. Az utasoknak még jobb a gyaloglás mint ha a kocsin ülnek. Sőt datur tertium is. Némely helyeken maguknak kellett tolni és huzni a roppant megrakott szekeret.

      Hanem azért ők mégis azt képzelték, hogy kényelmesen utaznak s szivesen fizettek Pestről Liptó-Szt-Miklósig fejenkint néhány forintot a szekeresnek, hogy a jármüve mellett ballaghassanak s azt vontatni segitsék a két életunt állatnak.

      Ilyesmire is csak a tót fantázia képes, meg a birka türelem és a mindennel való megelégedés.

      Nem! Ezek sohase fognak revolucziót csinálni ellenünk!

      – Mikor érnek be Szent-Miklósra? – kérdém tőlük.

      – A jövő héten – válaszolák. – Vegyék fel az urak egy darabkán a feleségeinket a hintóra!

      Utitársam mondá, szeretne lerajzolni egy-két tót arczot, minélfogva késznek nyilatkoztam teljesíteni kivánságukat.

      – Válaszszák ki maguk közül a három legszebb leányt, azokat elviszszük Vadkertig.

      Nagy zsibongás-nyihogás keletkezett a vászonnép között s csodálatos, csakhamar megállapodás történt a legszebbek iránt, kik aztán mint a vadmacskák egyszerre három oldalról is fölkusztak kocsinkra.

      Csinos arczok voltak, délczeg, sugár termetek, valóságos öröm volt velük lenni. Ugy néztek ki, mintha Pestre mennének s szinte nehéz volt elhinni, hogy onnan jönnek.

      Pestről? Ilyen üdén, ilyen elevenen?

      – Lehetetlen! Igazán Pestről jönnek?

      Hanka, Panka, Anka, a fejeikkel bólingattak és semmi különöst nem találtak abban, hogy a piros rózsát ott le nem szakasztják.

      Mert másnak nyilik az… ott, ott…

      Kék szemük révedezve járt a messze távolból kéklő hegyeken. Arra fekszik valahol Mikulás, a kedves édes Mikulás.

      – Az csak a szép város, édes uram! – mondák… Pedig igazán Pestről jöttek.

      5. Nás Gyurko

      A lankás oldalon egyszerre leugráltak a hintóról s mint valami szárnyas madarak szétrebbentek s egyenesen a nyárfa alá, hol egy kis halom domborodik.

      – Nás Gyurko! – kiáltották. – A mi Gyurikánk!

      Hiába híttuk vissza, hogy lerajzoljuk. Kivált a Hankát, kinek szép szláv tipusu arcza nagyon beillett volna terveimbe. Lengyel herczegnővé akartam őt tenni s férjhez adni egy görög királyhoz – a jövő beszélyemben. Kis ostoba! Elrontotta a szerencséjét.

      Megállítottam kocsinkat s megnéztük magunk is a halmot, mely alatt egy tót, egy földijük aluszsza örök álmát, sőt le is rajzoltuk a csinos helyet a kőbe karczolt felirattal egyetemben.

      Itt nyugszik az Urban Sztuhár György nevü tót.

      Meghalt minálunk, mivel hogy Liptó-Szent-Miklóson született.

      Ezen kövecskét emeltük az arató-részéből a mi maradt.

      Anno 1873.

      Micsoda bolond beszéd ez? – elmélkedem magamban. Itt halt meg, mert Szent-Miklóson született!

      De mindjárt gondoltam, hogy a palócz észjárás nem logikátlan egészen. Kell, hogy valami nyitja legyen.

      Ki is sült aztán, hogy a dolog abból áll, miszerint Sztuhár György azokon a napokon halt meg 1873-ban, midőn szülővárosában a kolera dult. Ennek a nevezetes ténynek akart adni kifejezést a feliratkészitő. Mert persze, ha valahol Rima-Brézón talál születni a boldogtalan, még mai napig is gabonát csépelne a palócz szérűkön…

      A nagy kocsi is odaért lassankint a karavánnal együtt. Mindnyájan lekászalódtak s körülállták a szent-miklósi ember sirját.

      Az asszonyok letérdeltek. Egy töpörödött anyóka füvet szakitott le róla és a kebelére eresztette.

      – Elviszem a hugodnak Gyurka fiam – mondá