Az apró gentry és a nép. Mikszath Kalman

bizni a lelki üdvösségemet. Maga a megtestesült tisztesség ez az ember. Huszonnyolcz esztendeje van már a családomnál.

      – Huszonnyolcz esztendeje! mondám csodálkozva. Ez maga elég bizonyitványnak. És szakadatlanul önöknél van?

      – Csupán egy kis megszakitással: a mig Munkácson ült.

      – Mit csinált Munkácson?

      – Ült. De csak négy esztendeig. Kijártuk neki a kegyelmet.

      Azután miért került oda?

      – Emberölésért.

      Egészen elsötétedett az ábrázatom. Kisérőm észrevette és sietett elmondani a többit.

      – János a legjobb szivű ember. Valóságos bárány. De a bor ördöggé teszi. Megesett rajta a szerencsétlenség. Korcsmai verekedés közben csapta halántékon Nagy-Bajmóczi Gábort…

      Erre a névre visszafordult János és mennyei derültséggel tette hozzá:

      – Pedig ugy szerettem, tekintetes uram, mint a tulajdon testvéremet. De hát ő volt a hibás, kötekedett velem.

      Otthon aztán a háziasszony mutogatott meg mindent. Kedves csevegő. Pompásan pointirozza megjegyzéseit. S annyi mindenfélét tud elmondani a virágjairól s oly szellemesen, hogy el lehetne hallgatni egész nap.

      – No nézze meg ezt a czifra sást. Mekkora bokor, s mégis a hány fűszál, mindenik más mustra, egyik se hasonlit a másikhoz.

      – Csodálatos. Én ezt még eddig nem vettem észre. Pedig megforditja theoriámat az emberekről.

      Az emberek közt épen a czifrák mind egymás képére ütnek.

      – Ne bölcselkedjék… Nézze meg inkább a dinnyéimet.

      – Az ám. Igen szépek. Ügyes kertésze lehet.

      – Az egy csodaember, uram… Ritka becsületes férfi… több, nagy jellem. Ugy tiszteljük, mintha a familiához tartoznék. Gyerekkora óta van nálunk. Itt nőtt fel, az apám házasitotta, meg… bár ne házasitotta volna.

      – Miért, talán rossz felesége van?

      – Igen, szólt elsötétülő arczczal. Olyan rossz volt, hogy megölte.

      – Micsoda? Megölte feleségét?

      – Meg – mert az meggyalázta őt. Megölte, aztán megsiratta a börtönben. Még most is gyakran elvonul a nyárfák alá, a hol azelőtt együtt ültek s hangos sirása betölti az egész parkot s elhallgattatja az éneklő madarakat, nagy darabon. Oh, ritka jó sziv az öreg «Pali bácsi».

      – De asszonyom… útközben azt hallottam, hogy a kocsis is gyilkos volt.

      – Oh, a kocsis? Azt ne bántsa ön. A kocsis is nagyon becsületes ember.

      – Meghiszem… de mégis nagyon különös, asszonyom, hogy itt minden becsületes ember a gyilkosságon kezdi.

      Háziasszonyom mosolygott.

      – Persze, hogy furcsa… s ha ön most külföldi ujságiró lenne, képzelem, milyen borzasztó czikket irna a magyarokról, a hol a gyilkosság, mint különös virtus, a közbecsüléshez vezet. Mig ellenben, mint magyar ember…

      – Mint magyar ember, igen is meg tudom érteni ezt a dolgot. Vannak, lehetnek gyilkosok, a kik becsületes emberek, a kiket még szeretni is lehet.

      Azután az ebédnél tovább szőttem a háziurral ezt a themát.

      – Mégis szép dolog az, hogy olyan soká szolgálnak itt önnél a cselédek. Semmi se dicséri oly nagyon a gazdát mint ez!

      – Nem mindig a gazdát uram. Higyje meg, hogy többnyire a cselédet. Legalább az én embereim mind talpig jóravalók. Husz év óta egyetlen gazember akadt csak köztük, a kit el kellett csapnom.

      – Hát ez ugyan mit vétett?

      – Sok galibát csinált. Mindig árulkodott a többire.

      No ezen csodálkoztam volna még csak aztán, ha német lettem volna.

      De nem vagyok német, hát belenyugodtam könnyüszerrel a világnak ebbe a sorjába.

      Mikor másnap elhagytam a kedves családot ujra ott ült az egyik gyilkos nyájas arczczal a bakon, a másik gyilkos pedig egy kis virágcsokrot szaggatott számomra… s a mint letépett egy-egy rózsát, gyöngéden, részvéttel nézett rá, mintha sajnálná, hogy le kell szakitani a tövéről… mert talán ki tudja… fáj az vagy a rózsának, vagy a tövének…

      MILYEN A MAGYAR IPAROS?

      NEM hiszem, hogy akadna ember a szent István birodalmának területén, a ki ne érdeklődnék az iránt, hogy hol és mikép terem a szegedi bicska.

      Hát azt bizony Sziráki uram csinálná – ha csinálná. Ő neki adatott meg az égiektől az a különös talentum, hogy akár nyél, akár penge dolgában túltegyen a földkerekség minden bicskacsinálóján.

      Van is becsülete az ő készitményének; a ki csak megfordul Szegeden, mind ellátogat az ő boltjába s úgy veszi onnan a halalaku bicskát, mintha ingyen adnák; semmi árt nem tart érte tulságosnak. Ajándékba valósággal nem lehetne becsesebb tárgyat vinni ennél. Boldog, a kinek ilyen jut. Még az unokáira is ráhagyja testámentumban s azok is megemlegetik, hogy: «ni a nagyapánk bicskája, még pedig nem bolondság, hanem valóságos Szirákitól való szegedi bicska.»

      Hát azt hinné ezek után az ember, hogy ez a Sziráki bizonyosan valami nábob, a kinek gyárai vannak s a ki az egész világba szállitja méltó hirnevet szerzett iparczikkeit, a kinek ügynökei vannak Londonban, Párisban, Amsterdamban, New-Yorkban s mindenfelé.

      Oh dehogy, dehogy! Eszeágában sincsen Sziráki uramnak ilyen bolondság! Igaz, hogy ez igy lehetne, hanem hát ő bőven meg van elégedve azzal is, ha Szeged környékén az ő bicskáival szelik a szalonnát az atyafiak. Már a hódmező-vásárhelyi embertől szinte irigyli. Jó annak a fanyelü bicsak is.

      Sziráki uram kevély arra, hogy az ő pengéje örökkévaló, s kivált arra büszke, ha szemtől szembe megdicséri a komája, vagy a sógora, hogy «no Sziráki uram, ez aztán bicska!»

      Hanem világelterjedésre épen nem gondol, az meg alkalmasint még csak az eszébe sem fordult meg sohasem, hogy valami üzleti hasznot huzzon az ő renoméjából.

      Történt ugyan nem rég, hogy egy londoni czég egyszerre tizezer darab bicsakot akart nála megrendelni egy ügyvivője által, de Sziráki uram a szeme közé nevetett az ügyvivőnek.

      – Tizezer bicska! Tegye az ur bolonddá az öreg apját! Hiszen annyi bicskát talán nem is lehet csinálni.

      – De ha egyszer komolyan megrendelem.

      Sziráki uram ötölt-hatolt, himezett-hámozott. Nagyon kellemetlenül érintette ez a dolog.

      – Hát tudja kérem, az nagyon messze van ide (már t. i. hogy London van messze.) – Aztán kérem, mire való volna neki egyszerre tizezer bicska? (már t. i. a londoni czégnek). Nem okos beszéd az ilyen… igaz is, nem is.

      – De kérem, ha kételkedik, azonnal deponálom a pénzt a közjegyzőnél. Hát jó lesz ez? Mi?

      Most aztán még nagyobb zavarba jött a hires iparos.

      – No ezt meg épen nem akarom. Az lehetetlen. Hanem tudja mit, egy-két bicskát, a maga kedvéért szivesen csinálok az angliusnak prezentbe… Azt megteszem, hanem annyi töméntelent… Ejh, hát úgy nézek én ki, mint a kit mindenre rá lehet venni? Hagyjanak nekem békét…

      Sziráki urammal igen nehéz boldogulni, ha egyszer megköti magát.

      Némelykor alig van harmincz-negyven kész bicska a boltjában s mikor vevők jönnek,