Átváltozva . Морган Райс

tornaterembe lépett volna be. Kivéve, hogy hatméterenként biztonsági őrök álltak az asztalsorokban, gondosan őrködve a rendre.

      Mint általában, fogalma sem volt, hogy merre menjen. Végigkutatta a hatalmas termet, mire talált egy halom tálcát. Elvett egyet, és beállt oda, ahol sorban álltak az ételért.

      “Ne állj elém, ribanc!”

      Caitlin megfordult és meglátott egy túlsúlyos lányt, aki legalább 15 centivel volt nála magasabb és mogorván bámult rá.

      “Sajnálom, nem tudtam…”

      “Ott a sor vége!” Kiáltott oda egy másik lány, és hátramutatott a hüvelykujjával.

      Caitlin látta, hogy legalább száz gyerek áll mögötte a sorban. Ez legalább húsz perc várakozás. Ahogy haladt a sor vége felé, látta, hogy egy gyerek meglökött egy másikat, s az szinte repült a levegőben és utána keményen a földre zuhant. Majd a gyerek ráugrott és ütni kezdte az arcát. Az étkező felbolydult és több tucat gyerek gyűlt össze a verekedők körül.

      “BUNYÓ! BUNYÓ!”

      Caitlin tett néhány lépést hátra, és nézte a heves jelenetet a lábai előtt. Végül négy biztonsági őr jött föléjük és szétválasztotta a két véres gyereket, majd elvitte őket. Bár nem úgy látszott, mintha nagyon sietnének.

      Miután Caitlin végre megkapta az ételét, átnézett a termen, remélve Jonah jelzését. De a fiú nem volt a láthatáron.

      Végiglépkedett a sorok között, ment asztaltól asztalig, de már mindegyik foglalt volt. Volt ugyan néhány szabad hely, de azok sem voltak valami hívogatóak a nagy baráti csoportok szomszédságában.

      Végül helyet foglalt egy üres asztalnál, egészen hátul. Csak egy gyerek volt, messze, a hosszú asztal végén. Egy alacsony, törékeny, nadrágtartós kínai fiú, szegényesen öltözve, fejét leszegve eszegetett.

      A lány egyedül érezte magát. Lenézett és elővette a telefonját. Volt néhány Facebook üzenet a barátaitól, akik egy másik városban éltek. Azt akarták tőle tudni, hogy mennyire szereti az új helyet. Valahogy, most nem volt kedve válaszolni. A barátai nagyon messze voltak.

      Caitlin alig evett, mert egy halvány érzet az első napi émelygéstől még benne volt. Megpróbálta elterelni a gondolatait. Szemeit becsukta. A mostani lakásukra gondolt, ami az ötödik emeleten, egy kis koszos épületben, a 132. utcában volt. Émelygése rosszabbra fordult. Mélyet lélegzett, és igyekezett valami másra, valami kellemesebbre gondolni az életéből.

      A kisöccse, Sam. Tizennégy lesz 20-án. Sam sosem úgy viselkedett, mintha ő lenne a fiatalabb; mindig úgy lépett fel, mint idősebb testvére. Felnőtt és megedződött a körülményektől, az apjuk távozása, és ahogy az anyjuk nevelte mindkettőjüket. Már-már látta, ahogy kizárja magát a világból. A fiú gyakori iskolai verekedései nem lepték meg. Attól félt, hogy idővel ez csak rosszabb lesz.

      De ami Caitlint illeti, Sam egyszerűen imádta őt. És ő viszont. Ő volt az egyetlen állandó az életében, az egyetlen, akire bármikor számíthat. Úgy tűnt, ő volt az egyetlen érzékeny pont a világban a lány számára. Elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy megvédje őt.

      “Caitlin?”

      A lány felugrott.

      Jonah állt felette, egyik kezében tálca, a másikban hegedűtok.

      “Nem bánod, ha csatlakozom hozzád?”

      “Igen – úgy értem nem” mondta a lány, izgatottan.

      Én idióta, gondolta. Ne legyél ilyen ideges.

      Jonah villantott egyet a mosolyával, és leült vele szemben. A testtartása tökéletes volt. Gyengéden letette a hegedűtokot maga mellé és óvatosan lehelyezte a tálcáját az asztalra. Volt a fiúban valami, amit a lány nem tudott hova tenni. Különbözött azoktól, akikkel korábban találkozott. Olyan volt, mintha másik korból érkezett volna. Határozottan nem illett ehhez a helyhez.

      “Milyen az első napod?” Kérdezte a fiú.

      “Nem olyan, mint amire számítottam.”

      “Tudom, hogy érted.”

      “Az egy hegedű?”

      A lány a hangszer felé bólintott. A fiú a közelében tartotta, egyik keze a tokon pihent, mintha attól tartott volna, hogy valaki ellopja.

      “Ez tulajdonképpen egy brácsa. Csak egy kicsit nagyobb, de teljesen eltérő a hangzása. Sokkal teltebb.”

      A lány sosem látott brácsát, és remélte, hogy a fiú kiteszi az asztalra, hogy megmutassa neki. De a fiú meg sem mozdult és lány nem akarta kérlelni. Még minding a tokon tartotta a kezét, úgy védelmezte, mintha valami nagyon személyes dolog lenne.

      “Sokat gyakorolsz?”

      Jonah felvonta a vállát. “Néhány órát egy nap,” felelte.

      “Néhány órát!? Te nagyszerű lehetsz!”

      A fiú ismét vállat vont. “Jól megy, azt hiszen. Sok brácsás van, aki sokkal jobb, mint én. De remélem, ezzel is jutok valamire.”

      “Én mindig is zongorázni akartam volna,” mondta Caitlin.

      “És miért nem zongorázol?”

      A lány éppen azt akarta mondani, hogy soha nem volt zongorája, de nem tette. Helyette vállat vont és lenézett az ételére.

      “Nem kell, hogy a saját zongorád legyen,” mondta Jonah.

      A lány felnézett és megriadt, hogy a fiú a gondolataiban olvas.

      “Van egy próbaterem ebben az iskolában. Annyi minden rossz itt, de legalább van valami jó is. Ingyen adnak leckéket. Csak jelentkezned kell.”

      Caitlin szeme tágra nyílt.

      “Igazán?”

      “A jelentkezési lap ott van a zeneteremnél. Keresd Mrs.Lennoxot. Mondd, hogy a barátom vagy.”

      Barát. Caitlinnak tetszett ez a szó. Érezte, hogy a boldogság utat tör a bensőjében.

      Szélesen elmosolyodott. Tekintetük egy pillanatra ismét összetalálkozott. Belebámult a ragyogó, zöld szemekbe, és égett a vágytól, hogy millió kérdést tegyen fel. Van barátnőd? Miért vagy hozzám ilyen kedves? Tényleg kedvelsz engem?

      De inkább a nyelvét elharapva nem szólt egy szót sem. Bár attól is félt, hogy az együttöltött idő elrohan, ezért lázasan gondolkodott, hogy mit kérdezzen, ami tovább nyújtja a beszélgetésüket. Próbált kigondolni valamit, ami biztosítaná, hogy újra láthassa őt. De csak zavarba jött és leblokkolt.

      Mire végre szólásra nyitotta a száját, a csengő megszólalt.

      A teremben kitört a ricsaj és a jövés-menés. Jonah felállt és megragadta a brácsáját.

      “Elkések,” mondta, és összeszedte a tálcáját.

      A fiú a lány tálcája fölé hajolt. “Elvihetem a tiedet is?”

      Caitlin lenézett, és rájött, hogy elfelejtkezett róla, és megrázta a fejét.

      “Rendben,” mondta a fiú.

      Ott állt félénken, és nem tudta mit mondjon.

      “Nos, akkor szia”

      “Szia,” válaszolta a lány esetlenül, a hangja alig volt hangosabb a suttogásnál.

      *

      Az első iskolanapja