Átváltozva . Морган Райс

az alkalmat, hogy belecsusszanjon a folyosón hömpölygő tömegbe.

      Isten hozott a New York-i középiskolában, gondolta Caitlin. Nagyszerű.

      Legszívesebben már számolta volna a napokat a diploma megszerzéséig.

      *

      A folyosók szélesebbek voltak, mint amiket valaha látott. El sem tudta képzelni, hogy valamikor ezek meg tudnak telni, most mégis zsúfolásig voltak tele diákokkal. Caitlin biztosra vette, hogy sok ezernyi gyerek van ezeken a folyosókon, mert az arcok tengere a végtelenségig húzódott. A zaj ezeken a folyosókon még rosszabb volt, a hangok sűrűsödve pattantak vissza a falakról. Be akarta fogni a füleit. De még egy tenyérnyi hely sem volt, hogy felemelje a karjait. Úgy érezte, klausztrofóbiás.

      A csengő megszólalt, és a ricsaj csak nagyobb lett.

      Máris elkésett.

      Végignézett a tanulókártyáján és észrevette a tanterem számát a távolban. Megpróbált átvágni a testek tengerén, de nem jutott sokkal előbbre. Végül, több próbálkozás után rájött, hogy csak egy kicsit kell agresszívebb lenni. Elkezdett tolakodni és visszakönyökölni. Egyszerre mindig csak egyvalakin, de lassan átjutott a széles folyosón és megnyomta a nehéz ajtót, hogy benyisson az osztályterembe.

      Felkészült mindenféle tekintetre, hogy mint ő, az új lány, késve érkezett az órára. Elképzelte, ahogy a tanár megszidja őt, amiért megtöri az óra csendjét. De meg volt döbbenve, amikor felfedezte, hogy egyáltalán nem ez volt a helyzet. A terem – noha 30 gyerekre volt tervezve, de legalább 50-en voltak – tele volt. Néhány gyerek a helyén ült, mások a padsorok közt mászkáltak, kiabálva és egymásra ordítva. Kész káosz volt.

      A csengő öt teljes perccel ezelőtt szólt, de a tanár – rendezetlenül, gyűrött öltönyt viselve – még el sem kezdte az órát. Ott ült a lábát az asztalra téve, újságot olvasva, és tulajdonképpen figyelmen kívül hagyva mindenkit.

      Caitlin odament hozzá és elhelyezte az új azonosító kártyáját az asztalra. Ott állt és várt, hogy a tanár felnézzen rá, de nem tette.

      Caitlin végül megköszörülte a torkát és megszólalt.

      “Elnézést.”

      A tanár vonakodva bár, de leengedte az újságját.

      “Caitlin Paine vagyok. Én vagyok az új diák. Az hiszem, ezt önnek kell odaadnom”

      “Én csak egy helyettes tanár vagyok,” válaszolta a tanár, és felemelte az újságját, megszakítva a beszélgetést.

      Caitlin ott állt összezavarodva.

      “Szóval, nem nézi meg?”

      “A tanárod hétfőn jön vissza,” mondta a helyettes tanár hűvösen. “Majd ő foglalkozik vele.”

      Caitlin észrevette, hogy beszélgetés befejeződött, és visszavette az igazolványát.

      Megfordult az osztály felé. A zűrzavar nem csendesedett. Bárcsak valaki a segítségére sietetne…de legalább nem volt feltűnő. Úgy tűnt, senki sem törődik vele vagy, hogy észrevették volna egyáltalán.

      Ugyanakkor, az is zavaró volt a teli teremben, hogy nem volt egyetlen hely sem ahova leülhetett volna.

      Összeszedte magát és – megragadva a naplóját – csak úgy próbaképpen végigsétált az egyik padsoron, meghátrálva néhányszor, amikor éppen átsétált az egymásra ordítozó rendetlenkedők között. Ahogy elért a hátsó sorba, végre átlátta az egész termet.

      Nincs egyetlen egy szabad ülőhely sem.

      Ahogy ott állt, úgy érezte magát, mint egy idióta, és érezte, hogy néhány gyerek felfigyelt rá. Nem tudta mit csináljon. Márpedig ő biztosan nem fog ott állni az óra végéig, és a helyettesítő tanár sem akar törődni vele. Megint megfordult és körülnézett, tehetetlenül keresgélt.

      Nevetést hallott néhány padsorral odébb, és most biztosra vette, hogy rajta nevetnek. Nem úgy volt öltözve, mint a többiek, és nem úgy nézett ki, mint ők. Az arca kipirult, ahogy egyre jobban zavarban érezte magát. Épp amikor már arra is kész volt, hogy kisétáljon az osztályból, – de talán még az iskolából is – egy hangot hallott.

      “Ide”

      Megfordult.

      Az utolsó sorban, az ablak mellett, egy magas fiú állt az asztala mögött.

      “Ülj le,” mondta. “kérlek.”

      A terem egy kicsit elcsendesedett, ahogy néhányan várták, hogy vajon mit reagál rá.

      Caitlin odasétált a fiúhoz. Megpróbált nem belenézni a szemébe – a nagy, ragyogó zöld szemekbe – de nem tudott ellenállni.

      A fiú gyönyörű volt. Sima, barnán csillogó bőr – meg nem tudta volna mondani, vajon fekete, spanyol, fehér, vagy melyik nemzet keveréke – de soha nem látott ilyen lágy és sima bőrt, kiegészítve egy markáns állkapocs vonallal. A haja rövid volt és barna, és vékony testalkatú volt. Volt benne valami, valami nagyon nem ideillő. Törékenynek látszott. Talán művész.

      Ez más volt, mint amikor egy lányt kedvel egy fiú. Látta, ahogy a barátainak udvarolnak, de sohasem értette igazán. Mostanáig.

      “És te hova fogsz ülni?” Kérdezte.

      Próbálta leplezni a zavarát, de a hangja árulkodó volt. Remélte, hogy a fiú nem veszi észre, hogy mennyire ideges.

      A fiú szélesen rámosolygott, kivillantva tökéletes fogsorát.

      “Itt a közelben” mondta, és odament a nagy ablakpárkányhoz, éppen csak néhány lépéssel odébb.

      A lány ránézett, s a fiú viszonozta a pillantását, tekintetük összeforrt. Ne nézz rá – gondolta magában – de nem tudott ellenállni.

      “Köszönöm” mondta, de rögtön bolondnak érezte magát.

      Köszönöm? Ez minden, amit ki tudtam nyögni? Köszönöm!?

      “Jól van, Barack!” Kiáltotta egy hang. “Add oda a helyedet annak a szép fehér lánynak!”

      Nevetés követte, de hamarosan újra erőre kapott a zaj a teremben, ahogy mindenki újra figyelmen kívül hagyta őket.

      Caitlin látta, hogy a fiú zavartan leereszti a fejét.

      “Barack?” Kérdezte a lány. “Ez a neved?”

      “Nem,” válaszolta a fiú kivörösödve. “Csak ahogy ők hívnak engem. Mint Obamát. Úgy látják, hasonlítok rá.”

      A lány jobban megnézte, és tényleg, hasonlított rá.

      „Azért van, mert félig fekete vagyok, részben fehér, és részben Puerto Rico-i.”

      “Nos, én úgy gondolom, hogy ez hízelgő,” mondta Caitlin.

      “De nem úgy, ahogy ők mondják,” felelte a fiú.

      A lány, elnézvén, ahogy a fiú ott ült az ablakpárkányon, önbizalmát vesztve, érzékenynek tűnt. Sőt, kiszolgáltatottnak. Nem tartozott ezek közé a gyerekek közé. Furcsamód, majdnem úgy érezte, hogy védelmébe vette.

      “Caitlin vagyok,” mondta és kinyújtotta a kezét, belenézve egyenest a szemébe.

      A fiú felpillantott, majd meglepődött, és a mosolya visszatért.

      “Jonah” válaszolta.

      Határozottan megrázta a lány kezét. Egy bizsergő