A Bátrak Lázadása . Морган Райс

Szóval ismered a lányt - mondta a vezérük.

      - Talán a nagybátya? - kérdezte egy másik gúnyosan.

      - A rég elfeledett báty? - nevetett fel egy másik.

      - Eljöttél megmenteni őt, öreg? - folytatta egy másik a gúnyolódást.

      A többiek nevetésben törtek ki, miközben közeledtek felé.

      Ezalatt nem látszott Merken, de sorra vette a szeme sarkából az ellenfeleit: hányan vannak, milyen gyorsan mozognak, milyen fegyvereket viselnek. Megnézte mennyire izmosak, vagy inkább hájasak, mit viselnek, mennyire mozognak könnyen a ruhájukban, milyen gyorsan tudnak mozogni a csizmájukban. Észrevette, hogy késeik és tőreik tompák, kardjuk élezetlen. Megfigyelte, hogy maguk előtt vagy mellett tartják-e fegyvereiket és melyik kezükben.

      Többségük amatőr volt és egyikük sem vehette fel vele a versenyt. Egyet kivéve. Azt, amelyiknél a számszeríj volt. Merk gondolatban megjegyezte, hogy őt kell először megölnie.

      Merk egy másik tudatállapotba került, amikor másként gondolkodott, amely mindig magába szippantotta, amikor konfrontációra került a sor. Egy olyan világba, amelyet nem tudott irányítani, amikor csak egy gondolat járta át a testét. Ezt mondta meg neki, hány embert tud megölni és hogyan, milyen hatékonyan. Hogyan érje le a legnagyobb sérülést a legkevesebb erőfeszítéssel.

      Sajnálta ezeket az embereket, mivel nem tudták, hogy mibe is keveredtek bele.

      - Hé, hozzád beszélek! - kiáltott rá újból a vezér, alig tíz lépésnyire tőle, gúnyosan tartva a kardját, felé közeledve.

      Merk folytatta útját, nyugodtan és érzelem mentesen. Továbbra is a feladatra koncentrált, alig hallotta a vezér szavait, teljesen lehalkította az elméjét. Nem futott, vagy mutatott agresszivitást feléjük, megnyugtatta az érzés, hogy hamarosan darabokra hullnak ezek az emberek az ő cselekvésének hiányától.

      - Tudod, hogy hamarosan meg fogsz halni? - folytatta a vezér. - Hallasz egyáltalán engem?

      Merk csak sétált nyugodtan tovább, még a vezér elveszítve türelmét, nem várt tovább. Üvöltve emelte fel a kardját és sújtott le a férfi válla felé.

      Merk kivárta a megfelelő pillanatot, nem reagált. Továbbra is nyugodtan lépdelt a támadója felé, várva a legutolsó pillanatig, figyelve arra, hogy ne mutassa az ellenállás jelét az utolsó percig.

      Megvárta még ellenfele kardja eléri a legmagasabb pontot, magasan a feje felett, amikor a legsebezhetőbb bárki, mint ahogy azt hosszú idő alatt megtanulta. Majd olyan gyorsan, hogy azt mások elképzelni sem tudták, előrelendült mint egy kígyó és két ujjával egy bizonyos ponton a hónalj alatt lecsapott.

      Támadója szeme a fájdalomtól és meglepettségtől teljesen kidülledt és azon nyomban elejtette a kardot.

      Merk közelebb lépett és megragadta a férfi karját és a háta mögé csavarta. Majd megragadta a férfi fejét hátul és megperdítette a tengelye körül, egyfajta pajzsként használva őt. Merk nem aggódott most már miatta, sokkal inkább a mögötte lévő ember zavarta, az amelyiknek a számszeríja volt. Azért támadta meg ezt a mamlaszt, hogy pajzsként tudja őt használni később.

      Megfordult az íjász férfi felé, aki már célba vette őt. A következő pillanatban Merk már halotta a nyíl suhanását és látta is maga felé közeledni a nyílvesszőt, így szorosan tartotta maga előtt az emberi pajzsot.

      A férfi érezte, hogy a kezében lévő fickó megpróbál hátrálni. A vezér felüvöltött fájdalmában, majd Merk is fájdalmat érzett, mintha egy kést döftek volna a hasába. Először értetlenül állt, de aztán lenézve látta, hogy pajzsa hasát átfúrta a nyíl és annak feje az ő hasát is megsebezte pár centi mélyen. Nem volt komoly a seb, de ahhoz elég mély volt, hogy pokoli fájdalmat okozzon.

      Gyorsan felmérte, mennyi ideig tart újratölteni a számszeríjat, majd eldobta az élettelen testet, kiragadta a kardot a kezéből és eldobta az íjász felé. A kard pörögve repült a sokkolt tágra nyílt szemű ember irányába és csapódott annak mellkasába. Íját elejtve, holtan terült el a földön a következő pillanatban.

      A férfi körbenézett a többi martalócon, akik döbbenten álltak, miután a két legjobb emberük holtan terült el. Kínos csendben néztek farkasszemet.

      - Ki vagy te? - kérdezte egyikük idegesen.

      Merk széles mosollyal, újait ropogtatva készült a harcra.

      - Én vagyok – kezdte -, az, aki miatt nem tudtok éjjel aludni.

      ÖTÖDIK FEJEZET

      Duncan seregével dél felé tartott több száz ló dobogása visszhangzott a fülében, keresztül az éjszaka csöndjén. Ahogy távolodtak Argostól kipróbált parancsnokai lovagoltak mellette Anvin az egyik, míg Arthfael a másik oldalán, Vidar pedig visszatért Volisba, őrizni a várat. Több száz ember mellettük lovagolt. A többi hadúrral ellentétben Duncan szerette, ha az emberei egymás mellett lovagolnak, nem tárgyként tekintett rájuk, hanem sokkal inkább bajtársként.

      Ahogy az éjszakában ügettek a hideg szél az arcukba vágott. Jó volt érezni, hogy végre mozognak, csatába tartanak és nem rejtőzködnek többé Volis falai mögött, mint ahogy Duncan tette élete több mint felében. A hadúr oldalra nézve megpillantotta két fiát Brandont és Braxtont, ahogy katonái mellett lovagolnak és miközben büszke volt rájuk, hogy itt vannak vele nem aggódott annyira értük, mint ahogy a lányáért tette. Annak ellenére, hogy óráról órára mondogatta magának, hogy ne aggódjon, Duncan gondolatai egész éjszaka Kyra körül forogtak.

      Azon gondolkodott hol is lehet most a lány. Arra gondolt, hogy csak Dierdre, Andor és Leo van mellette és a szíve majd megszakadt. Tudta, hogy milyen útra küldte a lányt, olyanra, amellyel a legkeményebb harcosok is csak nehezen néztek volna szembe. Ha túléli Ő lesz a legnagyobb harcos, aki visszatér, sokkal nagyobb, mint bármelyikül, akik most itt lovagolnak mellette. Ha mégse térne vissza, abba Ő bele fog pusztulni. A különleges idők azonban különleges lépéseket követelnek és neki szüksége volt rá, hogy a lány sikerrel járjon.

      Dombokra kapaszkodtak fel, s majd süllyedtek alá a következő völgybe, miközben Duncan az előttük elterülő síkságot figyelte a holdfényben, és közben úti céljukra Esephusba gondolt. Az erőd a tenger mellett épült, a kikötő mellé, ahol a keletre vezető út és a fő hajózási útvonal találkozott. A várost egyik oldalról a Könnyek Tengere határolta, míg a másik oldalt a kikötő terült el, és úgy tartotta a mondás, hogy aki Esephust birtokolja, az kormányozza Escalon nagy részét. Argoshoz legközelebbi erőd Esephus erődítménye volt. Duncan tudta, hogy csak itt van esélye győzelemre vezetni a forradalmat. Az egyszer volt fővárost fel kell szabadítani. Kikötője egykor tele volt büszkén dagadó vitorlájú hajókkal, amelyeken escaloni zászlók lobogtak, most viszont csak pandesiai hajók állomásoztak benne, alig emlékeztetve egykori nagyságára.

      Duncan és Seavig, Esephus ura, egyszer jó barátok voltak. Régen egymás mellett lovagoltak a csatában, bajtársként küzdöttek számtalan alkalommal és Duncan nem egyszer hajózott vele a tengeren. Az invázió óta azonban elvesztették a kapcsolatot. Seavig, az egykor büszke hadúr, most megtört katonaként élt, képtelenül arra, hogy hajózzon, vezesse városát, vagy ellátogasson más erődbe, mint ahogy a többi hadúr tette. Sokan olyan címkékkel illették, mint ami igazából is volt: egy fogoly, mint ahogy Escalon többi hadura is.

      Duncan katonái által tartott fáklyák fényében lovagolt délnek. Útjuk során a hó egyre vastagabb lett, a szél egyre erősebben fújt, és fáklyáik egyre kevésbé