A Kiràlyok Sorsa . Морган Райс

észre. Csakis a szerencsén múlott. Firth nagyobb teher volt, mint valaha.

      – Ezt csak egyszer mondom el – mordult rá Gareth. – Azonnal menj vissza a szobádba, öltözz át, és égesd el a ruháidat! Szabadulj meg a vér minden nyomától! Aztán tűnj el a kastélyból! Ma éjjel maradj távol tőlem! Megértetted?

      Ellökte magától Firtht, aztán megfordult, és elrohant. Végigfutott a folyosón, lesietett a kőből kifaragott csigalépcsőn, a kastély legalsó szintje, a szolgák helye felé tartott.

      Végre leért az alagsorba, berontott a szolgák közé, többen feléje kapták a fejüket. A szolgák épp hatalmas bödönöket sikáltak, nagy lábasokban forralták a vizet. A téglakemencékben óriási tüzek lobogtak, és a piszkos kötényt viselő szolgák verejtékben úsztak.

      A helyiség túlsó végében Gareth megpillantotta a hatalmas szennyvízgyűjtőt, amelybe egy aknából percenként zubogott a mocsok.

      A királyfi a legközelebbi szolgához sietett, és kétségbeesetten megragadta a karját.

      – Mikor ürítettétek utoljára a szennygyűjtőt? – kérdezte.

      – Csupán percekkel ezelőtt vitték ki a folyóhoz, fenség.

      Gareth sarkon fordult, kivágtatott a helyiségből, végigrohant a kastély folyosóin, felszaladt a csigalépcsőn, és kisietett a hűvös éjszakába.

      Átrohant a gyepen, zihálva nyargalt a folyó felé.

      A part közelébe érve búvóhelyet keresett, elrejtőzött egy nagy fa mögé. Figyelte, ahogy két szolga felemeli a nagy vasedényt, és a sebes sodrású folyóba ürítik.

      Nem vette le róluk a szemét, végignézte, ahogy fejjel lefelé fordították az edényt, és miután mindent kiürítettek belőle, elindultak vele vissza a kastély felé.

      Gareth csak ekkor nyugodott meg végre. Senki sem vette észre a kést. Most már a folyó sodrára volt bízva, a víz elmosta a semmibe. Ha az apja ma éjjel meghal, nem ma-rad nyom, ami a gyilkoshoz vezethetne.

      Vagy talán mégis?

      Ötödik Fejezet

      Thor szorosan követte Reece-t, Khron a sarkában loholt, ahogy az eldugott átjárón kanyarogva a király szobája felé siettek. Reece a kőfalba rejtett, titkos ajtón át vezette őket a folyosóra, és most fáklyával a kezében mutatta az utat. Libasorban haladtak a szűk folyosón, amely szédítően kígyózott-kanyargott a kastély termei közt. Felmentek egy szűk kőlépcsőn, amely egy újabb folyosóra vezetett. Megfordultak, és ismét lépcsővel találták szembe magukat. Thor csak ámult, hogy milyen tekervényes az útvonal.

      – Ezt az átjárót évszázadokkal ezelőtt alakították ki a kastélyban – magyarázta Reece menet közben suttogva, a lépcsőn zihálva. – Apám dédapja csináltatta, a harmadik MacGil uralkodó. Egy ostrom után építtette: menekülő útvonal. A sors fintora, hogy azóta egyszer sem voltunk ostrom alatt, és ezeket a folyosókat évszázadok óta nem használják. A bejáratokat be is deszkázták, én fedeztem fel őket, még gyerekként. Időnként szeretek úgy járkálni a kastélyban, hogy senki sem tudja, hol vagyok. Amikor kisebbek voltunk, Gwen, Godfrey meg én sokat bújócskáztunk itt. Kendrick már túl nagy volt hozzá, Gareth pedig nem szeretett velünk játszani. Nem hoztunk magunkkal fáklyát, ez volt a szabály. Vaksötétben maradtunk. Irtó félelmetes volt.

      Thor igyekezett nem lemaradni, miközben Reece döbbenetes virtuozitással haladt előre a folyosón, nyilvánvalóan fejben tartotta az útvonal minden egyes lépését.

      – Hogy vagy képes észben tartani ezt a kacskaringós utat? – ámult Thor.

      – Magányos gyerekkora van egy fiúnak ebben a kastélyban – folytatta a magyarázatot Reece –, főleg, ha minden testvére idősebb nála, és nincs semmi elfoglaltsága, amíg elég nagy nem lesz, hogy beálljon a légióba. Így hát már kisfiúként elszántam magam, hogy felfedezem a kastély minden zegét-zugát.

      Ismét elfordultak, lementek három lépcsőfokon, át a falba vágott szűk nyíláson, majd ismét le egy hosszú lépcsőn. Végül Reece megállt egy vastag tölgyfa ajtó előtt, amelyet vastagon belepett a por. Az ajtóhoz nyomta a fülét, hallgatózott. Thor melléje húzódott.

      – Milyen ajtó ez? – kérdezte.

      – Pszt! – felelte Reece.

      Thor csöndben maradt, maga is az ajtóhoz simult, hegyezte a fülét. Khron mögöttük ácsorgott, felnézett a két fiúra.

      – Apám szobájának hátsó ajtaja – suttogta Reece. – Hallani akarom, ki van vele. Thor fülelt, dübörgő szívvel hallgatta az ajtó mögül tompán kiszűrődő hangokat.

      – Úgy hallom, tele a szoba – mondta Reece. Thor felé fordult, komoly tekintetet vetett barátjára. – Kész tűzfészekbe lépsz be. Biztos, hogy odabent van apám minden tábornoka, az egész tanácsa, az összes bizalmasa, a családja… egy szóval mindenki. És biztos, hogy mindegyikük el akar fogatni téged, az állítólagos gyilkosát. Egy vérszomjas csürhe közé lépsz. Ha az apám még mindig azt hiszi, hogy te próbáltad meggyilkolni, neked véged. Biztos, hogy ezt akarod tenni?

      Thor nagyot nyelt. Most vagy soha. Kiszáradt a torka, ahogy rádöbbent: ez most élete egyik fordulópontja. Könnyű lenne most rögtön sarkon fordulni, és elmenekülni. Biztonságban élhetne valahol messze, távol Királyudvarhelytől. Vagy beléphet azon az ajtón, és akkor talán egész hátralévő életét a kastély börtönében kell tengetnie, az ottani csőcselékkel… vagy akár ki is végezhetik.

      Mély levegőt vett, és meghozta a döntést. Szembe kell néznie a félelmeivel. Nem hátrálhat meg.

      Bólintott. Félt kinyitni a száját, attól tartott, hogy ha megszólal, talán meggondolja magát.

      Reece viszonozta a biccentést, helyeslő arckifejezéssel, majd lenyomta a vaskilincset, és vállával betolta az ajtót.

      Thor hunyorgott az éles fáklyafényben, ahogy kinyílt az ajtó. Egyszeriben a király hálószobájának közepén találta magát, Khron és Reece az oldalán álltak.

      Legalább két tucat ember tolongott a király körül, aki az ágyában feküdt; egyesek fölé hajoltak, mások térdeltek. Az uralkodót tanácsadói és tábornokai vették körbe, s jelen volt még Argon, a királyné, Kendrick, Godfrey… még Gwendolyn is. Virrasztás volt ez, Thor egy család magánügyébe tolakodott be éppen.

      A helyiségben komor hangulat uralkodott, az arcokon zord kifejezés ült. MacGil párnákra támaszkodott, Thor megkönnyebbülten látta, hogy él – legalábbis még.

      Mindenki egyszerre fordult feléjük, megdöbbenve Thor és Reece váratlan felbukkanásán. Thor realizálta, mennyire sokkolhatta a jelenlévőket, hogy ők egyszeriben megjelentek itt a szoba közepén, betoppanva a kőfalba vágott titkos ajtón.

      – Ez az a fiú! – kiabálta valaki a sokadalomból, felállt, és gyűlölködve mutatott Thorra. – Ő az, aki próbálta megmérgezni a királyt!

      Őrök siettek feléje a szoba minden sarkából. Thornak fogalma sem volt, mit tegyen. Legszívesebben sarkon fordult volna, hogy menekülőre fogja, de tudta: szembe kell néznie a dühös tömeggel, muszáj kibékülnie a királlyal. Így hát összeszedte minden bátorságát, miközben az őrök egyre közeledtek. A mellette álló Khron vicsorgott, óva intve a támadókat.

      Thor egyszeriben érezte, hogy elönti a hőség, erő áramlik át rajta; önkéntelenül felemelte fél karját, az őrök felé tartotta a tenyerét, és feléjük irányította az energiát.

      Döbbenten