A Kiràlyok Sorsa . Морган Райс

hogy elkapja Thort. A fiú azonban érezte, hogy csak úgy lángol benne az erő, így amint a börtönőr talpra állt és feléje fordult, Thor nekiiramodott, felugrott, és mellkason rúgta. Még soha nem tapasztalt erő öntötte el, csont ropogását hallotta, ahogy rúgása ismét a levegőbe lökte a férfit, aki a túlsó falhoz csapódott, és a padlóra rogyott, ezúttal tényleg ájultan.

      Merek csak állt ott, döbbenten, ám Thor pontosan tudta, mit kell tennie. Megragadta a fejszét, a fiúhoz sietett, a kiszögelléshez nyomta a bilincset, és lesújtott a fegyverrel. Szikrák röppentek a levegőbe, ahogy a lánc elhasadt. Merek összerezzent, majd felemelte a fejét, látta, hogy a lánc a lábához hullik, és rádöbbent, hogy szabad.

      Tátott szájjal bámulta Thort.

      – Fogalmam sincs, hogy háláljam ezt meg – szólt. – Nem tudom, hogy csináltad, bármi is volt ez, bárki is vagy te… bármi is vagy… de megmentetted az életem. Az adósod vagyok. És én az ilyesmit nagyon komolyan veszem.

      – Nem tartozol nekem semmivel – felelte Thor.

      – Dehogyisnem – vágta rá Merek, majd kinyújtotta a kezét, és megragadta a fiú alkarját. – Most már a fivérem vagy. És le fogom róni a tartozásom. Egy szép napon valahogy még meghálálom ezt neked.

      Azzal sarkon fordult, a nyitott cellaajtó felé sietett, aztán végigrohant a folyosón, miközben a többi fogoly egyre csak kiáltozott.

      Thor az ájult porkolábra majd a cella nyitott ajtajára pillantott, és tudta, hogy neki is cselekednie kell. A foglyok egyre hangosabban kiabáltak.

      A fiú kilépett zárkából, körülnézett, és úgy döntött, hogy az ellenkező irányba szalad, mint Merek. Úgy legalább nem kaphatják el őket egyszerre.

      Harmadik Fejezet

      Thor belerohant az éjszakába, átnyargalt Királyudvarhely háborgó utcáin, megdöbbentette a városban uralkodó felbolydulás. Az utcák zsúfolásig voltak tömve, zaklatott emberek sokasága sietett ide-oda. Többen fáklyát emeltek a magasba, bevilágítva az éjszakát, hátborzongató árnyékokat vetve az arcokra, miközben a kastély harangjai megállás nélkül kongtak. A mély hang percenként egyszer zendült, és Thor tudta, mit jelent ez: halált. A halál harangjai zúgtak. És az egész Királyságban csupán egyetlen személy volt, akiért ezen az éjszakán a harangok szólhattak: a király.

      Thor zakatoló szívvel gondolt a királyra. Lelki szemei előtt felvillant az álma. Hát igaz lett volna?

      Muszáj volt megtudnia. Kinyújtotta a kezét, megragadta az első mellette elmenő személyt, egy fiút, aki az ellenkező irányba szaladt.

      – Hova mész? – faggatta Thor. – Mi ez a felfordulás?

      – Hát nem hallottad? – kiabálta a fiú kétségbeesetten.

      – A királyunk haldoklik! Leszúrták! Királykapu előtt gyülekeznek az emberek, próbálnak friss hírekhez jutni. Ha az uralkodó meghal, mind elveszünk! El tudsz képzelni egy országot király nélkül?

      Ezzel a fiú ellökte magától Thor kezét, megfordult, és továbbrohant az éjszakába.

      Thor csak állt ott, bár dübörgött a szíve, és nem akarta tudomásul venni az őt körülvevő valóságot. Álmai, előérzetei: mindez nem csupán képzelgés volt. Előre látta a jövőt. Már kétszer is. És ez megrémítette. Komolyabb ereje volt, mint hitte, és úgy tűnt, napról napra növekszik. Hová vezethet mindez?

      Földbe gyökerezett a lába, próbálta kitalálni, merre induljon. Elmenekült a börtönből, de most fogalma sem volt, hova menjen. Nem kétséges, hogy perceken belül őt keresi majd a király teljes őrsége – és talán egész Királyudvarhely. A tény, hogy elmenekült, talán csak még inkább a bűnösségét bizonyítja majd. Ugyanakkor az is tény, hogy MacGilt akkor szúrták le, amikor Thor börtönben volt… Ez nem tisztázná a vád alól? Vagy pont emiatt tűnhet az összeesküvés részesének?

      Thor nem kockáztathatta meg, vajon hisznek-e neki. A Királyságban nyilvánvalóan senki sem volt nyitott a józan ész szavára: mintha körülötte mindenki csak véres bosszúra szomjazott volna. És előbb-utóbb valószínűleg maga Thor lenne a bűnbak. Tudta, hogy menedéket kell keresnie, olyan helyet, ahol meghúzhatja magát a botrány alatt, és ahonnan tisztázhatja a nevét. Tudatában volt annak, hogy a biztonság kedvéért jó messzire kéne mennie innen. El kellene menekülnie, meghúznia magát a falujában… vagy még messzebb, olyan távol innen, amennyire csak lehet.

      Thor azonban nem akarta a legbiztonságosabb megoldást választani; az nem rá vallott volna. Itt akart maradni, bizonyítani az ártatlanságát, és megőrizni a légióban elnyert helyét. Nem volt gyáva, nem szokott megfutamodni. Legfőképp pedig látni akarta MacGilt, mielőtt még a király meghal – feltéve persze, hogy még életben volt. Muszáj volt látnia a királyt. Úrrá lett rajta a bűntudat, amiért képtelen volt megakadályozni a merényletet. Miért kárhoztatott arra, hogy előre lássa a király halálát, ha semmit sem tehet ellene? És a látomása miért mérgezésről szólt, ha a királyt végül leszúrták?

      Ahogy Thor ezen tűnődött, hirtelen eszébe jutott Reece. Reece az egyetlen, akiben megbízhat, ő nem adná a hatóságok kezére, sőt, talán még menedéket is nyújthat neki. Érezte, hogy Reece hinne neki. Ő tudta, hogy Thor valóban apjaként szereti a királyt, és ha bárkinek esélye van a fiú ártatlanságának bizonyítására, az Reece. Meg kell őt keresnie.

      Futásnak eredt a sikátorokon át, ide-oda kanyarogva haladt a tömeggel szemben, egyre távolodva a Királykaputól, a kastély felé sietve. Tudta, hol van Reece szobája – a keleti szárnyban, közel a városfalhoz –, és remélte, hogy a barátja épp ott tartózkodik. Ha odabent van, Thornak talán sikerül felhívnia magára a figyelmét, és Reece esetleg segíthet neki bejutni a kastélyba. Thort nyomasztotta a balsejtelem, hogy ha még sokáig időzik itt, az utcán, akkor nemsokára felismerik. És ha ez a tömeg ráismer, darabokra tépi.

      Miután a nyári éjszakán végigrohant az utcákon, megmegcsúszva a sárban, végre elérte a külső bástyafalat. A kőfal tövébe húzódott, annak mentén futott végig, közvetlenül az éberen figyelő őrök alatt, akik pár méterenként álltak a bástyán.

      Ahogy Reece ablakának közelébe ért, lehajolt, és felkapott egy sima felületű kavicsot. Szerencsére az egyetlen fegyver, amelyet elfelejtettek elvenni tőle, a jó öreg, megbízható parittyája volt. Előhúzta a derékszíjából, belehelyezte a kavicsot, majd elhajította.

      Hibátlanul célzott: a kő átrepült a kastély fala fölött, egyenesen be Reece szobájának nyitott ablakán. Thor hallotta, ahogy a kavics a szoba falának koccan, aztán várt, a fal tövébe kuporodva, hogy észre ne vegye az őrség, amelynek tagjai összerezzentek a zaj hallatán.

      Néhány másodpercig nem történt semmi, és Thor szíve elszorult, arra gondolt, hogy Reece talán nincs is a szobájában. Tudta, ha tényleg ez a helyzet, akkor kénytelen lesz elmenekülni a városból; itt nem számíthat más biztos menedékre. Visszatartotta a lélegzetét, dübörgött a szíve, miközben várt, és a nyitott ablakot figyelte.

      Mintha egy örökkévalóság telt volna el, s Thor már éppen elfordulni készült, amikor meglátta, hogy egy alak kidugja a fejét az ablakon, két kézzel a párkányra támaszkodik, és értetlen arckifejezéssel néz körül.

      Thor kihúzta magát, tett előre néhány lépést, és magasra nyújtott karral integetni kezdett.

      Reece lenézett, észrevette. Felismerés villant az arcán, amely a fáklyafényben még odalentről is jól látszott, és Thor megkönnyebbülten nézte, ahogy öröm