.

mégis azt választottad, hogy sörházakban vesztegeted el a napjaidat a söpredék társaságában. Minden kiváltságot megkaptál ebben az életben, de valamennyit elutasítottad. Ha van nagy csalódás az életemben, az te vagy.

      Godfrey pofát vágott, és kényszeredetten toporgott.

      – Akkor gondolom, velem végeztél is. Visszamehetek a sörházba, apa?

      Gyorsan, pimaszul meghajolt, azután sarkon fordult, és keresztültrappolt a szobán.

      – Gyere vissza! – ordította MacGil. – AZONNAL! Godfrey rá se hederített. Továbbment, kinyitotta az ajtót, amely előtt két őr állt.

      MacGil tajtékzott dühében. Az őrök kérdőn néztek rá.

      De Godfrey nem várt, hanem kitolakodott közöttük a fo lyosóra.

      – Tartsátok vissza! – bömbölte MacGil. – Ne engedjétek a királyné szeme elé! Nem akarom az anyját még ezzel is elkeseríteni azon a napon, amelyen a lánya férjhez megy!

      – Igenis, felség! – Az őrök becsukták az ajtót, és Godfrey után siettek.

      MacGil vörös arccal, zihálva próbált lecsillapodni. Ezredszer töprengett azon, hogy milyen vétkével érdemelt ki egy ilyen gyereket.

      Végignézett a többi négyen, akik a sűrű csendben várakoztak. MacGil mély lélegzetet vett, összpontosítani próbált.

      – Akkor csak ketten maradtok – folytatta. – Kettőtök közül

      választom ki utódomat. A lányára nézett.

      – Te leszel az, Gwendolyn. A szobában halk sóhaj hallatszott; minden gyerek megdöbbent, de leginkább Gwendolyn.

      – Valóban ezt akartad mondani, apám? – kérdezte Gareth. – Gwendolynt akartál mondani?

      – Apám, nagyon megtisztelsz – mondta Gwendolyn. – De nem fogadhatom el. Nő vagyok.

      – Az igaz, hogy nő még sosem ült a MacGilek trónján. De elhatároztam, hogy ez alkalommal megváltoztatom a hagyományt. Gwendolyn, te vagy a legokosabb és legbátrabb nő, akivel valaha is találkoztam. Fiatal vagy, de ha Isten segedelmével nem egyhamar halok meg, és ha eljön az időd, elég bölcs leszel az uralkodáshoz. A királyság a tiéd.

      – De apám! – kiáltotta Gareth hamuszürke arccal. – Én vagyok a legidősebb törvényes fiad! A MacGilek történetében a királyság mindig a legidősebb fiúra szállt!

      – Én vagyok a király – felelte sötéten MacGil –, én diktálom a hagyományt.

      – De ez nem tisztességes! – érvelt nyafogó hangon Gareth.

      – Nekem kell királynak lennem. Nem a húgomnak. Nem egy nőnek!

      – Fékezd a nyelved, fiam! – harsogta MacGil. Reszketett dühében. – Meg merészeled kérdőjelezni az ítélőképességemet?

      – Nem érek annyit, mint egy nő? Ezt gondolod rólam?

      – Döntöttem – felelte MacGil. – Tisztelni fogod a döntésemet, és engedelmeskedsz neki, mint a királyságom összes többi alattvalója. Most pedig távozhattok!

      Gyerekei gyorsan meghajoltak, és kisiettek a szobából. Gareth azonban megállt az ajtónál, mert nem tudta rávenni

      magát a távozásra. Ott maradt, és magányosan nézett szembe az apjával. MacGil látta a csalódottságot a fia arcán. Nyilvánvalóan arra

      számított, hogy ma a nevét fogja hallani. Mi több: ezt akarta. Minden áron. Ami a legkevésbé sem lepte meg MacGilt. Épp ezért nem őt választotta.

      – Miért gyűlölsz, apám? – kérdezte a fiú.

      – Nem gyűlöllek. Csak nem talállak alkalmasnak a királyságom kormányzására.

      – Miért? – erősködött Gareth.

      – Azért, mert annyira akarod.

      Gareth arca bíborba borult. MacGil láthatólag tükröt tartott elébe. A király a fia tekintetét figyelte, és olyan lángoló gyűlöletet látott benne, amelyet sohasem tartott lehetségesnek.

      Gareth egyetlen további szó nélkül kiviharzott a teremből, és bevágta maga mögött az ajtót.

      MacGil megborzongott a dörgő visszhangtól. A fia szemére gondolt, arra a veszett gyűlöletre, amilyet még az ellenségeinél sem tapasztalt. Ebben a pillanatban eszébe jutott Argon kijelentése, hogy a veszély közel van.

      Lehetséges, hogy ennyire?

      Hatodik Fejezet

      Hor minden erejét beleadva rohant keresztült a hatalmas arénán. Mögötte, szinte a sarkában, az őrök léptei dobogtak. Káromkodva kergették a fiút a forró, poros téren. Előtte ott voltak a légió tagjai és újoncai, több tucat fiú, éppen olyanok, mint ő, csak idősebbek és erősebbek. Kiképzésen vettek részt, gyakorolták a különböző alakzatokat, néhányan dárdát hajítottak, mások gerelyt vetettek, ismét mások a lándzsafogást gyakorolták. Távoli célpontokkal dolgoztak, és ritkán hibáztak. Ezek voltak Thor versenytársai, és félelmetesnek tűntek.

      Több tucat igazi lovag is volt a gyakorlótéren, az Ezüstcsapat tagjai: széles félkörben állva figyelték az edzést, felmérték az utánpótlást, eldöntötték, ki marad, kit küldenek haza.

      Thor tudta, hogy bizonyítania kell, kedvező benyomást kell tennie ezekre az emberekre. De hogyan? Száguldás közben vadul törte a fejét. Semmiképpen nem hátrál meg!

      Mások is észrevették, ahogy rohan a téren. Néhány újonc abbahagyta, amit csinált, és a rohanó alakot bámulta. Egyes lovagok is követték a példájukat. Alig pár perc alatt Thor lett a figyelem középpontja. Értetlenül nézték, alighanem azon kellett gondolkozniuk, ki rohan itt az ő gyakorlóterükön, nyomában három őrrel. Thor nem így képzelte el a hatáskeltést. Egész életében arról álmodott, hogy belép a légióba, de azt nem gondolta, hogy ez így fog megtörténni.

      Még nem jött rá, mit tegyen, amikor valaki más eldöntötte helyette. Egy nagydarab újonc meg akarta állítani, hogy ezzel szerezzen jó pontokat. A magas, vaskos izmú legény majdnem kétszer szélesebb volt Thornál. Fölemelte a fakardját. Thor látta, hogy azzal akarja leütni. Ezzel csúfot űz belőle az egész aréna előtt, ugyanakkor előnyre tesz szert a többi újonccal szemben.

      Ettől méregbe gurult. Semmi baja ezzel a fiúval, az mégis beleártja magát az ő dolgába, csak hogy kiemelkedhessen.

      Ahogy közelebb ért hozzá, egyszerűen lenyűgözte a fiú nagysága: toronyként magasodott föléje, szeme fenyegetően villogott elő a homlokába hulló, kócos, fekete fürtök közül, és mindehhez olyan széles és szögletes álla volt, hogy az már hihetetlen. Thor nem tudta, hogyan juthatna át ezen az akadályon.

      A fiú rárohant a fakarddal, és Thor tudta, hogy ha nem cselekszik villámgyorsan, mindjárt leütik.

      Ösztönei átvették az irányítást. Gondolkodás nélkül kapta elő a parittyát, és egy kővel megcélozta a fiú kezét. Eltalálta, és éppen akkor verte ki a kardot a kezéből, amikor lecsapott volna. A fegyver a levegőbe repült, a fiú üvöltve markolászta a kezét.

      Thor nem pocsékolta az időt. A pillanatot kihasználva támadásba lendült, a levegőbe pattant, és szegycsonton rúgta ellenfelét. Ez a legény azonban olyan izmos volt, hogy úgy érezte, mintha egy tölgyfába rúgott volna. Mindössze néhány ujjnyit dőlt hátra, viszont Thor lendülete kifogyott, és elesett, épp a fiú előtt. Ennek rossz vége lesz, gondolta, miközben nagyot puffant a földön. A füle csengeni kezdett.

      Igyekezett feltápászkodni, de a fiú megelőzte. Belemarkolt az inge hátába, és elhajította. Thor