A Hősök Küldetése . Морган Райс

börtönben fogsz elrohadni! Szerencsés leszel, ha még egyszer meglátod a napot!

      Elővett egy láncot, amelynek a végén bilincs himbálózott. Bosszúvágytól égő arccal közeledett Thorhoz.

      A fiú sebesen gondolkozott. Nem engedheti, hogy vasra verjék, de nem is akarta bántani a király egyik őrét. Ki kell találnia valamit, méghozzá gyorsan.

      Eszébe jutott a parittya. Attól fogva csak ösztönből dolgozott, miközben előkapta, egy követ helyezett bele, célzott és lőtt.

      A kő kiverte a bilincset a meglepett őr markából, egyszersmind eltalálta az ujjait. Az őr hátrahőkölt, fájdalmában ordítva rázta a kezét, a béklyó csörömpölve hullott a földre.

      A katona öldöklően nézett a fiúra, és kardot rántott, azzal a jellegzetes szisszenéssel, amelyet csak az acél tud adni.

      – Ez volt az utolsó hibád – közölte komoran, és támadott.

      Thornak nem volt választása: ez az ember csak nem akarta békén hagyni. Újabb követ helyezett a parittyába, és kilőtte. Óvatosan célzott: nem akarta megölni az őrt, de meg kellett állítania. Így ahelyett, hogy a szívét, orrát, szemét, vagy a fejét vette volna célba, az egyetlen pontot szemelte ki, amelyről tudta, hogy megállítja a strázsát, de nem öli meg.

      A lába közét. Kilőtte a követ, de nem teljes erővel, csak annyira, hogy ledöntse a katonát.

      Telibe találta.

      A strázsa összerogyott, elejtette a kardját, és az ágyékát markolászta, miközben görcsösen összehúzódott a földön.

      – Ezért lógni fogsz! – hörögte. – Őrség! Őrség! Thor felnézett. Egy csomó őrt látott a távolban, akik felé

      rohantak.

      Most vagy soha!

      Percet sem vesztegetve rohant az ablakpárkányhoz. Be kell ugrania az arénába, fel kell hívnia magára a figyelmet, és szembeszáll mindenkivel, aki ezt meg akarja akadályozni!

      Ötödik Fejezet

      MacGil a kastély emeleti tanácstermében tartózkodott, ahol a személyes ügyeit intézte, és a fából faragott, kedvenc trónszékéből nézte a négy gyermekét, akik sorban álltak előtte. Itt volt legidősebb fia, a huszonöt éves Kendrick, kiváló harcos és igazi úriember. A gyerekek közül ő hasonlított a legjobban az apjára – ami azért a sors fintora, mert fattyú volt, MacGil egyetlen sarja, aki nem a törvényes feleségtől született, hanem egy olyan nőtől, akit a király rég elfelejtett. MacGil a királyné kezdeti tiltakozása ellenére ugyanúgy nevelte, mint törvényes utódait, azzal az egyetlen kikötéssel, hogy nem kerülhet trónra. MacGil ezt most őszintén fájlalta, mert Kendrick volt a legkülönb férfi, akit valaha ismert, olyan fiú, akire csak büszke lehetett. Nála kiválóbb örököst nem találhatna.

      Kendricknek a szöges ellentéte volt a mellette álló második fiú, aki viszont elsőszülöttnek számított a törvény szerint. A huszonhárom éves, sovány, horpadt arcú Gareth nagy barna szeme örökké járt ide-oda, a jelleme pedig nem is különbözhetett volna jobban a bátyjáétól. Természetében mindaz megvolt, ami hiányzott Kendrickből: az őszinte volt, Gareth titkolózó; az büszke és nemes, Gareth becstelen és álnok. MacGil, akit bántott, hogy nem szereti eléggé a saját fiát, többször igyekezett javítani a természetén, de valamikor Gareth kamaszkorában tudomásul vette, hogy javíthatatlan: ármánykodó, hataloméhes és a szó legrosszabb értelmében nagyravágyó.

      Gareth mellett állt MacGil másodszülött lánya, Gwendolyn. Nemrég töltötte be a tizenhatot, és a legszebb lány volt, akit az apja valaha is látott, a természete pedig még a külsejét is felülmúlta. Jószívű volt, nagylelkű, őszinte, egyszóval a legremekebb leányzó, akit a király ismert. E tekintetben Kendrickre hajazott. Gyermeki szeretettel tekintett apjára, aki a lány minden pillantásában érezhette hűségét. Büszkébb volt rá, mint a fiaira.

      Gwendolyn mellett állt MacGil legfiatalabb fia, a tizennégy éves, önérzetes, bátor Reece, aki még csak most serdült férfivá. MacGil örült, amikor fölvették a légióba, és máris látta rajta, milyen férfi lesz belőle. Nem kételkedett benne, hogy egyszer majd Reece lesz a legkiválóbb fia, akiből nagyszerű uralkodó válik. De az a nap nem most van. Még túl fiatal és túl sokat kell tanulnia.

      Vegyes érzelmekkel nézett végig négy gyerekén, a három fiún és az egy lányon. Büszkeségébe csalódottság keveredett. Ugyanakkor haragudott és bosszankodott, mert ketten nem voltak itt. Luanda lánya, a legidősebb természetesen az esküvőjére készül, és mivel egy másik királyságba megy férjhez, nem kell részt vennie az örökösök kiválasztásában. De a második törvényes fiú, a tizennyolc éves Godfrey sem jött ide, és MacGil dühös volt ettől a hányaveti magatartástól.

      Godfrey kölyök kora óta olyan tiszteletlenséget tanúsított a királyság intézménye iránt, amiből látszott, hogy fütyül rá, és nem akar uralkodni.

      Végül kivágódott a súlyos tölgyfa ajtó. Bevonultak a királyi testőrök, magukkal vonszolva Godfrey-t. Hátba lökték, és amikor a királyfi betántorodott a terembe, a testőrök becsapták mögötte az ajtót.

      Testvérei csak bámulták. Godfrey ápolatlan, borotválatlan, öltözetlen volt, és bűzlött a sörtől. Visszamosolygott rájuk. Pimaszul. Mint mindig.

      – Halihó, apus! – rikkantotta. – Lemaradtam a muriról?

      – Beállsz a testvéreid közé, és megvárod, amíg megszólítalak! Ha nem így teszel, istenemre, odaláncoltatlak a börtönbe a közönséges rabok mellé, és teljes három napig nem kapsz ételt, még kevésbé sört!

      Godfrey kihívóan meredt az apjára. Pillantásában MacGil megérzett valami mélyen rejtőző erőt, valamit önmagából, egy szikrát, amely egy napon még jól jöhet Godfrey-nek. Abban az esetben, ha valaha is legyőzi önmagát.

      Godfrey, mindhalálig dacolva kivárt jó tíz másodpercet, mi-előtt engedelmeskedett, és odacammogott a többiekhez.

      Amikor mindnyájan ott álltak előtte MacGil végignézett öt gyermekén: a fattyún, a hitványon, a korhelyen, a lányán és a legfiatalabb fián. Különös keverék volt, szinte el sem hitte, hogy mindnyájan tőle származnak. Most, idősebb lánya esküvőjén az a feladat vár rá, hogy ebből a társaságból válassza ki örökösét. Hogyan lesz képes?

      És olyan fölösleges. Végtére is élete virágjában van, még legalább harminc évig uralkodhat. Akármelyiket választja, lehet, hogy az évtizedekig nem lép trónra. Bőszítő ez az egész hagyomány. Apái idejében talán megfelelő volt, de most már nincs helye.

      Megköszörülte a torkát.

      – A hagyomány parancsára gyűltünk ma itt össze. Mint tudjátok, ezen a napon, legidősebb gyermekem esküvőjén, az a feladatom, hogy megnevezzem örökösömet. A trónörököst. Ha most meghalnék, nem lenne alkalmasabb uralkodó anyátoknál. De országunk törvényei azt parancsolják, hogy a királyt valamelyik ivadékának kell követnie. Így most választanom kell.

      Elhallgatott, töprengett. Nyomasztó csönd volt, a király érezte a várakozás súlyát. A szemükbe nézett, és mindegyikében mást látott. A fattyú rezignált volt, mert tudta, hogy nem őt választják. Az elfajzott szemében izzott a becsvágy, mintha természetesnek tartaná, hogy őrá esik a választás. A korhely kibámult az ablakon; őt nem érdekelte a dolog. A lánya szeretettel nézett rá, tudva, hogy ő itt nem számít, de akkor is szereti az apját; a legfiatalabb szintúgy.

      – Kendrick, mindig igazi fiamnak tekintettelek. De országunk törvényei lehetetlenné teszik, hogy olyasvalakinek adjam tovább a hatalmat, aki nem a hitvesi ágyból ered.

      Kendrick