Grimm testvérek összegyüjtött meséi. Grimm Jacob

csak úgy hányta a szikrát. Annyian voltak, hogy a fiú már nem tudta, merre húzódjék.

      – Ej, ilyen-olyan adta, gondolta magában, elég volt már a tréfából, hadd vetek véget ennek. Fogta a bárdját, közéjök csapott s a melyik idejében félre nem ugrott, azt mind agyoncsapta s kidobta az ablakon. Aztán megint felélesztette a tüzet s nagy nyugodtan tovább üldögélt, melegedett mellette. Egyszerre csak laposokat kezdett pislantani, szeretett volna lefeküdni s aludni. Néz erre, néz arra, vajjon van-e ágy. Az ám, az egyik szegletben volt egy nagy ágy.

      – No, ez éppen jó lesz, ebbe belefekszem, mormogta magában s lefeküdt. De mikor éppen be akarta hunyni a szemét, megmozdult az ágy, elindult s körüljárt az egész várban.

      – Hát csak eredj, mondta az ágynak, ha nincs jobb dolgod.

      Hiszen ment is az ágy, nem kellett annak bíztatás, úgy szaladt, mintha hat ló lett volna elébe fogva, lépcsőkön fel, lépcsőkön le, aztán egyszerre csak felborult.

      – De már így nem alkudtunk, mondta a fiú. Nekivetette a vállát, félrebillentette az ágyat, felkászolódott, visszament a tűz mellé, ott feküdt le s reggelig aludt mint a bunda.

      Jő reggel a király, látja, hogy ott fekszik a földön.

      – Na, ezt bizonyosan megölték a kísértetek, mondja magában. Kár, igazán kár ezért a szép fiúért.

      De már erre megmozdult a fiú, fölnézett a királyra s mondta:

      – Egyet se búsuljon, felséges királyom, kutya bajom sincsen!

      Ámult, bámult a király, nem akart hinni sem a szemének, sem a fülének.

      – Ugyan bizony, hogy tudtál életben maradni? kérdezte a fiut.

      – Hát, felséges királyom, úgy maradtam, ahogy maradtam. Elég az, hogy egy éjszaka eltelt, majd eltelik valahogy a másik kettő is.

      Aztán ment a korcsmároshoz. De bezzeg hogy szeme-szája táltva maradt ennek is.

      – Na, mondta, nem gondoltam volna, hogy még életben lássalak. Hát megtanultad-e, mi a félelem?

      – Dehogy tanultam, dehogy tanultam, felelt a fiú szomorúan. Talán nem is tanulom meg soha.

      Este megint felment a várba, leült a tűz mellé s elkezdett sóhajtozni: Hej, ha megtanulhatnám a félelmet! Éjfél felé egyszerre csak nagy lármát, kiabálást hall, néz erre, néz arra, nem lát semmit s amint erre-arra forgatja a fejét, hát csak leesik szörnyű nagy kiáltással elébe egy félember.

      – Hé! Hé! – kiáltott a fiú – még egy félember hibádzik innét – ez így kevés.

      Erre újra nagy lárma, sivalkodás, sikoltozás, ordítás kerekedett s leesett elébe a másik félember is.

      – Várj csak egy kicsit, szólt a fiú, elébb egy kicsit megpiszkálom a tüzet.

      A míg a tüzet piszkálta, fujta, azalatt a két félember összeragadt s lett belőle egy szörnyű nagy ember s leült a fiú helyére.

      – Hé, atyafi, hé! kiáltott a fiú, ez az én padom!

      Hanem az a szörnyű nagy ember azt sem mondta: befellegzett, csak ült tovább a padon. Na, megmérgelődött a fiú, megfogta az embert Isten igazában s félre lökte, mintha ott sem lett volna. Alighogy félre lökte, még több ember esett le a szobába, azok az emberek hoztak magukkal két koponyát, egy sereg embercsontot s elkezdtek azokkal játszani.

      A fiúnak is kedve kerekedett a játékra s kérdezte:

      – Hé, halljátok-e? Játszhatok-e én is veletek?

      – Igen, ha van pénzed.

      – A pénz a legkevesebb, mondta a fiú, de a golyótok nem elég kerek.

      Azzal fogta a halálfejeket s az esztergapadon jó kerekre esztergázta.

      – Így la! Most már jobban fognak gurulni. Hát hadd kezdődjék a játék.

      Játékba fogtak, csak úgy döngött a padló, hanem amint éjfélt ütött az óra, minden eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Mit volt, mit nem tenni, lefeküdt s aludt reggelig, mint a bunda.

      Jött a király jókor reggel, csudálkozott, de nagyon s kérdezte, hogy mit csinált az éjen.

      – Én bizony, felelt a fiú, egy kicsit kugliztam, egy pár fillért el is vesztettem, de se baj, maradt még elég pénzem.

      – S nem féltél?

      – Dehogy féltem, dehogy féltem. Sohasem mulattam még ilyen jól. Hej, csak megtanulnám, mi az a félelem!

      Harmadik éjjel ismét leült a padjára s sóhajtozott: hej, ha megtanulhatnám a félelmet! Éjfél felé lefeküdt s amint ott feküdt a tűz mellett, bejött hat magas ember, akik egy koporsót hoztak magukkal. Megszólalt a fiú: Na, ez bizonyosan az én bácsikám, aki pár nap előtt halt meg. Jere, bátyám, jere! – intett feléje. Az emberek letették a koporsót a földre, ő meg oda ment, felnyitotta a koporsó födelét: egy halott ember feküdött abban. Lehajolt, megtapogatta az arcát, de az nagyon hideg volt.

      – Várj csak, mondá, majd megmelegítlek én.

      Visszafordult a tűzhöz, a kezét megmelegítette s aztán úgy tapogatta meg a halott arcát. De bizony az akkor is csak hideg volt. Akkor kiemelte a koporsóból, a tűz mellé vitte, a karjai közt ringatta, hátha megmozdul a vére. Mikor aztán látta, hogy ez nem használ, azt mondta: – Talán ha együtt feküdnénk az ágyba, felmelegednék, – vitte az ágyba, belefektette s maga is lefeküdt melléje.

      Hát csakugyan egy kevés idő mulva melegedni kezdett a halott teste s megmozdult.

      – Na látod, bácsikám, hogy megmelegedtél! – örvendezett a fiú!

      A halott azonban felkelt s nagyot kiáltott:

      – No, most megfojtlak téged!

      – Mit!? pattant fel a fiú, – ez a hála s köszönet? Mars vissza a koporsóba!

      Fölkapta, vitte, beledobta a koporsóba, rácsapta a födelet. Erre odajött ismét a hat ember, a koporsót felemelték s elvitték. A fiú pedig nagyot sóhajtott: hej, haj, ettől sem ijedtem meg! Sohasem tanulom meg a félelmet!

      Ekkor egy ember lépett be, aki nagyobb volt valamennyinél, szörnyű volt ránézni is. Öreg, nagyon öreg ember volt már, s hosszú fehér szakálla a földet verte.

      – Na, te fickó, most megtanulhatod a félelmet, mert meg kell halnod.

      – Csak lassan a testtel, szólt a fiú. Ott is ott leszek én, ha meg kell halnom.

      – Már viszlek is, szólt az öreg.

      – Csak lassan, lassan, ne olyan sebesen; vagyok én olyan erős mint te, még erősebb is.

      – Mindjárt meglátjuk, mondta az öreg, – melyik az erősebb. Gyerünk, birkózzunk.

      Kimentek a vár udvarára, vár udvarán az ólomszérűre, ott az öreg felkapta a fiút, s úgy levágta, hogy hónaljáig süppedt a földbe. Hopp! abban a szempillantásban kiugrott a fiú, megragadta az öreget, megkerengette a levegőben s úgy lecsapta, hogy éppen nyakig süppedt a földbe. Hiába erőlködött, nem tudott kimászni.

      – No, most kezemben az életed, mondotta a fiú!

      – Ne ölj meg, könyörgött az öreg. Ha kiszabadítasz innét, egész életedre gazdaggá teszlek.

      A fiú megkegyelmezett az öregnek, ez pedig visszavezette a várba, le a pincébe. Ott volt három hordó, tele mind a három arannyal.

      Mondta az öreg:

      – Ebből egy rész a szegényeké, egy a királyé, a harmadik rész a tied.

      Ebben