A halottak élén. Ady Endre

kutyák, hadak, vadak.

      De erdők, éjek megmaradtak,

      Nagy riadások megmaradtak,

      S a kisértetek megmaradtak.

      Tegnapi tegnap siratása

      Kezem szomorú áldását hinti:

      Óh, tegnapi halott mozdulatok,

      Óh, érintések halott kéje,

      Óh, tegnapi kis bánataink, ti,

      Óh, tegnapi bizakodásaink,

      Óh, tegnapi-tegnap igéje:

      Noli tangere.

      Néztük: az Ember

      Különbje magas szivárvány-hidon

      Istenülésnek amint neki-vág

      És gazdagodik, mind-gazdagodó

      Kényességekkel, új ingerekkel

      S hogy mégis-mégis szép e hivalgó

      Jószág, az Ember: maga a világ.

      Ön-imádatunk kelyhe kicsordult

      S mindenkiket megitatni akart

      Nehéz kedvéből, e drága borbul.

      S a ma: didergő; gyászos büszkeség:

      „Ne félj!“„Ne osztozz!“ – kis biztatások

      Lemészárolt, dicső tervek felett,

      Kik élet voltak és többek voltak,

      Mint dobott, hulló, apró emberek.

      Óh, tegnapi cirkulusok, halott,

      Szent ábrák, gyilkos árkokba fultak.

      Kezem szomorú áldását hinti:

      Óh, tegnapi halott mozdulatok,

      Óh, érintések halott kéje,

      Óh, tegnapi kis bánataink, ti,

      Óh, tegnapi bizakodásaink

      Óh, tegnapi-tegnap igéje:

      Noli tangere.

      Óh, hóhér Idő,

      Óh, tegnapi-tegnap igéje,

      Megrontásoddal megszépült varázs.

      E nagy tivornyán

      Terítve a Föld: lakni tessék,

      Tombolj, Világ, most szabadult el

      Pokloknak minden pokla rajtad,

      Ha akartad vagy nem akartad,

      Hollókkal és kóbor kutyákkal

      Kész a lakoma, kész az egység.

      Véres bor koponya-pohárban,

      Hajtsd föl, Világ, idd ki fenékig,

      Idd ki hősiesen és bátran:

      Most már mindegy, most rohanj végig,

      Végig a Téboly zöld-vér-útján.

      S Téboly, most már ne szemérmeskedj,

      Szakadnak a vásznak, szakadnak,

      Eljött az álmodt minden-mindegy,

      Esküdjünk a mindent-szabadnak,

      Bőrünk úgyis ördögök bőre:

      Lakomázzunk s aztán – előre.

      Ha tivornya, legyen tivornya,

      Olyan mindegy, élni, nem élni

      S gyáva-e az ember vagy hérosz,

      Olyan mindegy: van-e tán még rossz

      S van-e még tán megbecsülendő?

      Herold-csizmám egy kicsit sáros,

      De jövök vígság-hirdetéssel:

      Ordíts, kapu és kiálts, város,

      Kárhozzatok, most van a napja

      S akinek van még virradatja,

      Ne haljon meg kárhozás nélkül.

      Egész világ szőttje kibomlott,

      S én egy nyomorék fonál hurkán

      Még mindig csak bénán zsibongok?

      Mit törődjünk elmultak voltján?

      Terítve a Föld, lakni tessék:

      Éljünk dögig e nagy tivornyán.

      Mai próféta átka

      …A föld rakva vérnek itéletivel és a város rakva álnoksággal… Békességet keresnek, de nem lészen. Egy romlás a másikra jő…

(Ezékiel próféta 7.)

      Alázottnál jobban alázva

      Vizsgálom szívem, izmom, kedvem:

      Hol a próféta őrült láza,

      Mely fölőrjöng, tombol az Égre?

      Hát már az átkoknak is vége?

      Úgy szakadtunk be a Pokolba,

      Mintha korbácsra s térítésre

      Dühünk, hangunk sohse lett volna?

      Öldöklő angyalai az Úrnak

      Soha így meg nem öltek Múltat.

      Már nem tudjuk, mit veszítettünk,

      Nem gyilkol új vesztések gondja,

      Dermedett álom minden tettünk

      S minden álmunk egy dermedett tett:

      S vagyunk ördögnél esettebbek.

      Már csúfja minden állatoknak

      Isten híres sarja, az Ember

      S a próféták is csak makognak.

      Még mélyebb Pokol, még több Nincsen: –

      Ezt add, Híres, ezt add, Te Isten.

      MAG HÓ ALATT

      A sirató siralma

      (Mit adhatnék?) Porlandó szégyen

      Vagyok már csak, ki idejében

      Érzi szégyenes voltát.

      Kivert bikának sorsa biz ez,

      Ki elveszti a csordát.

      (Mit tehetnék?) Egy kis halállal,

      Kit lelkem oly örömmel vállal,

      Csúnyákat letörölnék?

      Borzasztóan sok a csúnyaság

      S mindegy: halnék vagy ölnék.

      (Mit futhatnék?) Egy-két határt tán,

      S aztán csalódottan megállván

      Szídnék föl az egekre

      S mégis torpannék hasztalanul,

      Őrjöngve és nevetve.

      (Mit sírhatnék?) Amit szabad volt,

      Már elsírtam, ekkor és akkor

      S ne is beszéljünk róla:

      Én vagyok a magyar bánatok

      Legvertebb siratója.

      Intés az őrzőkhöz

      Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

      Csillag-szórók