A halottak élén. Ady Endre

őket a próba-mezőkön.

      Magyarok, öregek, nótásak,

      Bakák, búsak: dacosan, hősön.

      Puskaport még alig szagoltak,

      De hősök már, mint hősön-holtak.

      Így járnak a Végezés ormán

      Ezer és ezer évek óta,

      Mindig a Halálba loholtak

      S el nem hagyta őket a nóta.

      Miért? kiért? mikor?: erősön

      Állták, mert így rendelteték el

      S be szép ilyen végzetes néppel

      Ugyanaznak tudni magunkat.

      Ez a regéknek ősi népe

      S hősi népe túl minden hősön,

      Rosszkor jőve s rossz helyre téve

      Átugrik Sorsot, Jelent, Voltat.

      Fátum és dal népe, ha voltak

      Sirok: te megbirtál a véggel,

      Busultál, ütöttél, nótáztál

      S halsz és élsz: így rendelteték el.

      Ember az embertelenségben

      Szivemet a puska-tus zúzta,

      Szememet ezer rémség nyúzta,

      Néma dzsin ült büszke torkomon

      S agyamat a Téboly ütötte.

      És most mégis, indulj föl, erőm,

      Indulj föl megintlen a Földről!

      Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?

      Mindegy, indulj csak vakmerőn,

      Mint régen-régen cselekedted.

      Ékes magyarnak soha szebbet

      Száz menny és pokol sem adhatott:

      Ember az embertelenségben,

      Magyar az űzött magyarságban,

      Újból-élő és makacs halott.

      Borzalmak tiport országútján,

      Tetőn, ahogy mindég akartam,

      Révedtem által a szörnyüket:

      Milyen baj esett a magyarban

      S az Isten néha milyen gyenge.

      És élni kell ma oly halottnak,

      Olyan igazán szenvedőnek,

      Ki beteg szivvel tengve-lengve,

      Nagy kincseket, akiket lopnak,

      Bekvártélyoz béna szivébe

      S vél őrizni egy szebb tegnapot.

      Óh minden gyászok, be értelek,

      Óh minden Jövő, be féltelek,

      S hogy szánom menekülő fajtám.

      Aztán rossz szivemből szakajtván

      Eszembe jut és eszembe jut:

      Szivemet a puska-tus zúzta,

      Szememet ezer rémség nyúzta,

      Néma dzsin ült büszke torkomon

      S agyamat a Téboly ütötte.

      S megint élek, kiáltok másért:

      Ember az embertelenségben.

(1916. szeptember.)

      A Föld ébresztése

      Nyujtozz meg és riadj föl,

      Szegény, vonagló álmú gyermek:

      Alvó, vén, emberes Föld.

      Valami rontó csoda vert meg,

      Valami álom-babona

      S arcodon gyilkosan tepernek

      Révületeknek katonái,

      Rémületeknek gyilkát

      Fájatni a szivedben s fájni.

      Csak nyújtózz és riadj föl,

      Homlokod hideg verejtékét

      Töröld le néma-hökkenőn

      S aztán szemeid nézve-nézzék

      Az Istent s egyéb találásid

      En-szépséged s a boldog békék

      Csodálatos és tarka útját

      S ha majd emlékezned kell:

      Ne emlékezz, mert vonaglásod

      Csak álmaid hazudták.

      Véresre zúzott homlokkal

      A Mában élni a Jövőért,

      Az Újnak tenni hitet:

      Valamikor csináltam én ezt?

      Mintha valami baj ért volna,

      Dobása valakinek,

      Homlokomon éles, nagy kő ért.

      Harcos valómból kiszakadtam?

      Véres-e a homlokom?

      Igaz-e csúf menekülésem

      Vagy csak véres ésszel, homlokkal

      Álmodom és gondolom?

      Jaj, be szörnyűen megriadtam.

      S mégis most már váltott a kedvem:

      Régieket keresek.

      Pedig ugy-e nem történt nagy baj?

      Tán egy kicsit megzavarodtam

      És a szavam kevesebb

      S csak még hitből van kevesebbem.

      Ugy-e azért tartnak a harcok

      S nem változott a világ?

      Csak az én vén homlokom vérzik?

      A Jövőt is el csak én dobtam

      S tagadom a mai Mát?

      Én, jaj, a régiekkel tartok.

      Drága Tegnap, sebetlen homlok,

      Hajh, nagyon szeressetek,

      Nagyon szeress éltem leéltje,

      Hátha mégis baj van a Földön

      És igazak a sebek

      S minden Leendő összeomlott.

      A rémnek hangja

      Bús gőzösök nyínak s kutyáim

      Üvöltnek: ez az éjjel rendje,

      Sokasodott hadak és vadak

      Hozzák őket gerjedelembe:

      Mert a hadak megsokasodtak,

      Mert a vadak elsokasodtak.

      Ritkított, vén erdők jajjongnak,

      Mindörökre hantolt emlékek

      Cincognak föl megsüketítőn

      S száz kába, rossz szava az éjnek,

      Mert az éjnek megnőtt a hangja,

      Mert a Rémnek ezer a hangja.

      Óh, éjszakák, kutyák és élet,

      Hadak, vadak és mai sorsunk:

      Akkor voltunk mi derekak,

      Mikor még így együtt