És mégis mozog a föld. Mor Jokai

mint a lép,

      Szegény magyar nép.

      Lám a német mily kövér,

      Bőribe se fér.

      Mégis mindig többet kér.

      Szegény magyar vér!

      Biz ez együgyű versecske: hanem mikor az a tárogató magyarázni kezdi a fiatal diák kezében, mennyi emlékezet van abban! Aki hallja, azt képzeli, hogy élt már akkor, mikor ennek a versnek a történetét játszották, maga is részt vett benne, aztán meghalt, megint újraszületett, a két élet között elfeledte az elébb történteket: hanem ezeknek a láthatatlan lényeknek az érintésére, ezekre a hangokra megint megzendült a lelkében a megelőző élet minden emléke.

      Még kevesebb jelentőségű a harci riadója:

      Hejh! Rákóczi, Bercsényi!

      Vitéz magyarok vezéri:

      Hová lettél, Bezerédi?

      Nemzetünknek fényes csillagai!

      Ocskay?

      De ennek a nótája már a kétségbeesés rivallása. Az utolsó erőfeszítés halottébresztő felhívása. Tűz van a hideg fában!

      Lám, azok a fiatal diákok hogy hevülnek, hogy ég az arcuk a kürtriadóra.

      Pedig hát mit nekik Rákóczi? Bercsényi? Bezerédy?

      Ki volt az az Ocskay?

      Tanítja azt valaki? Tudja azt valaki?

      A harmadik nótának a verse pedig éppen igénytelen. Pedig az volt legjobban eltiltva, megüldözve; sok ember megheverte miatta a börtönök reves szalmáját!

      Pedig hát mi van azon, hogy

      Őszi harmat után

      Fujdogál a téli szél,

      Fujdogál a téli szél.

      Zöld erdő árnyékát,

      Piros csizmám nyomát

      Hóval födi el a tél,

      Hóval födi el a tél.

      Hanem ez volt az a dal, amellyel a kiűzött fejedelem utolsó csapatjai búcsút vettek a hazai hegyektől.

      Az ő piros csizmáik nyomát födte el hóval a tél! S olyan jól elfödte, hogy soha nem is tértek e nyomok többé vissza.

      És még most sem tudja senki, aki e búsongó búcsúdalt hallja, hogy mi van abban, amitől a könny a szemeket eltölti, s a keblet elnyomja valami nehézség.

      Egyik lehajtá fejét az asztalra, úgy sírt rajta, a másik félrefordult; az orientalista hátraszegte fejét, mintha távolba nézne; magának a tárogatót fúvónak is két kövér csepp víz gördült végig duzzadó orcáján.

      A sötét tógás alakok csendesen zengték a tárogató után:

      Zöld erdő árnyékát,

      Piros csizmám nyomát

      Hóval födi el a tél,

      Hóval födi el a tél.

      …Perduellio volt e dalt énekelni!

      Egyszerre a pincegádorból, mint a behemót kiáltása, hangzik Nagy uram jelszava:

      „Ad cantum!” (Fel dalra!)

      A diákok egyszerre fellökik az asztalon lobogó gyertyát, s a következő percben a sötétben felzendül a leglármásabb bordal:

      Hejh, hajh! Igyunk rája!

      Úgyis elnyel a sír szája,

      Ott lesz fáradt testünk

      Csendes hazája.

      – Ez a bortól undorodik; —

      – Ez, mint szapu, sajtár iszik: —

      Ez nem iszik; – ez nem józan; —

      Itt is, ott is, nagy hiba van.

      Ejh, hajh! Igyunk rája!

      Mire a világosság kívülről megjelent a pincében, a Csittvári krónikának híre sem volt sehol; kalamáris, íróeszköz eltűnt az asztalról, helyette ott állt a tíziccés órros az asztalon, s minden diák kezében magasra volt emelve a bádogpohár.

      „Bacche! Éván! Evoe!”

      A pincének egy oldalbenyílója volt az, ahol a krónikások gyülekezetüket tarták, s odáig egy hosszú boltüregen kellett végigmenniök a behatolóknak két sor hordó között.

      A szűk Thermopülai szoroson feltartóztatni a maguk perzsáit vállalkozott Borcsay egyes-egyedül, amíg társai a krónikát eltüntetik.

      E leónidaszi vállalat abból állt, hogy Borcsay holtrészegnek tettetve magát, eléje ment az invasionalis hadnak, s gáncsot vetett az egész tábornak.

      Állt pedig e tábor clarissime domine professor Muskotályiból, kit két esküdt diák kísért lámpásokkal, mely lámpások méltánylandó elővigyázatból sodronnyal voltak betörésmentesítve, és azonkívül két iskolaszolgából.

      Érdemes lesz megjegyeznünk, hogy éppen ez a clarissime domine Muskotályi volt azon nevezetes egyéniség, akit a Dungó gúnydala egy évtizedre halhatatlanná tett, s aki már egy év óta eszi a mérget amiatt, hogy éjszaka a csúfondáros dalokat impertinens nebulók az ablaka alatt éneklik, s e méregevéstől úgy meghízott, hogy már imádkozni sem tud; mivelhogy a két keze ujjait nem tudja egymásba tenni a kövérségtől.

      Alacsony, köpcös termetét rókatorkos panyóka-mente fedi, mely alól folytatásképp jön elő a kapcsos reverenda, akkori idők tisztes viseleteképpen.

      Az a gonosz paniperda Borcsay tehát azt a hadi fortélyt találta ki, hogy ő teljesen elázottnak tettetve magát, nagy tántorogva jött az eloltott gyertyával, rekedt hangon rikácsolva hozzá a megfelelő nótát: „Hol eloltja, hol meggyújtja, csak a szívem, csak a szívem szomorítja”, amely nóta közben aztán oly veszedelmes összeütközésbe hozta az előrelódult fejét a clarissime domine orrával, hogy szinte betörte azt.

      Akkor aztán megijedt; hátrahőkölt, s merev szemekkel bámult a szemközt jövőkre.

      „Hát maguk kicsodák?”

      Olyan élethíven tudta adni a kábult részeget, aki már senkit sem ismer; azzal az üvegtekintetű szemmeredéssel, azzal az elejtett szájjal, azzal a háromfelé esni akaró termettel, hogy első tekintetre szinte elhitte neki a clarissime a komédiát, s mérgesen rivallt rá:

      – Kend otromba részeg. Már engem sem ismer. Én physices professora vagyok.

      Erre a szóra a nagy gaukler bölcs képet öltött, ahogy részeg ember szokott, mikor okosat akar mondani.

      – Az nem lehet! Az én professzorom nem jár ilyen késő éjszaka kocsmázni. Az otthon van már, és alszik. Ha pedig kegyelmed a physices professor, mondja meg nekem: miért csavarodik a paszuly a karó körül balra, a komló pedig jobbra?

      Ezt persze Buffontól kezdve Diószegiig még eddig senki sem tudta megfejteni; amiért is a clarissime nagyon megharagudott a kapcáskodó diákra, s rárivallt keményen:

      – Menjen kend az utamból, kend részeg nebuló! Én inquirálni jöttem ide.

      Erre a szóra a megrettenő részeget adta elő Borcsay. Elkezdett sírni, ordítani, hogy ő most van itt legelőször; térdre esett, esküdött, hogy sohasem iszik többet; bocsássanak meg neki, irgalmazzanak a fejének! Megkapta a clarissime kezét, kebléhez szorongatta; s mikor az nagyon mérgelődött már, mikor a két jurátus és két dárdás is segélyére sietett, hogy a feltartóztatástól megszabadítsa termetét, akkor meg éppen ahhoz folyamodott