És mégis mozog a föld. Mor Jokai

egyik csípejéről a másikra. Ez a görbe diák: humanissime Biróczy Sándor.

      De annál délcegebb alak a másik ifjú; magas termete, komoly, kissé erősen nyúlt arca, szelíd dióbarna szemei, vékony szemöldei, gesztenyeszín fürtjei két csigában kifelé göndörülve ábrándozó jellemet adnak tekintetének; csak összeszorított ajkai képeznek a többi vonások összhangjából kivételt, azokban kemény önakarat, harapós dac van kifejezve; hanem aztán a szép sima domború homlok kiegyezteti az ellentéteket, azon megtisztulva egyesül a két ellentétes kifejezés, s a lágyságból lesz költői emelkedettség, a dacból öntudat.

      Ez humanissime Jenőy Kálmán.

      A tógátusok között három alak válik ki; az egyik szertelenül magas, csontos, szikár termet, kit a hosszú tóga még hosszabbnak mutat, fejét legörbítve tartja, mintha restellné, hogy ilyen nagyra felnőtt, vagy mintha elvesztett tárgyat keresne mindig a földön. Kiülő pofacsontjai, erős álla kemény kitartásról tesznek bizonyságot. – Ennek a neve humanissime Barkó Pál.

      Egy másik ifjú izgékony alakjával tűnik ki. Arca első tekintetre kellemetlen, ragyaverte és veres, de szemei tüzében, arckifejezésében, mikor beszél, van valami elragadó, mely őt egyszerre széppé teszi. Ez humanissime Borcsay Mihály.

      Aztán még egy figyelemreméltó alak van: egy pirospozsgás siheder, kinek izmos karjain megfeszül a tóga, s széles öblös melle inkább papruhába öltözött huszárnak adja ki, mint teológiahallgatónak. Ez pedig Csuka Ferenc humanissime, egyúttal „nagybotos”, hanem az most nincs nála.

      A tizenegy ifjú körülállta az asztalt, mindegyik fogott egy poharat (annak meg „finak” volt a neve), s azzal rázendítette a diákok bordalát, mely elébb búsongó halottkísérő melódiával kezdődik, s azután marsütenyben, végre rohamlépésben megy tovább; egyike a legszebb bordaloknak, amiket valaha mester alkotott:

      Múlik, mint az árnyék, ez az élet:

      Észre sem vesszük, hogy semmivé lett.

      Hej, bizony esztelen,

      Aki búsul, midőn

      Örömök közt mulathat és vigadhat!

      Észre sem is veszi,

      Elsuhan élete;

      Elenyészik, mint az őszi pára, köd,

      Megszaporodik ez az életfonál

      A kotyogó kebelű kancsónál.

      Fogj, nosza, kulacsokat,

      Tölts tele finakokat,

      A fekete bajokat

      Öntözd le!

      S aztán megint vissza az első sorra: „Múlik, mint az árnyék, ez az élet.”

      Hanem az ének kezdetén az történt, hogy az egyik diák a poharával feldöntötte a gyertyát, s sötétben maradtak. Azért csak végigdanolták a nótájukat, s csak azután kezdtek el kiáltozni: „Nagy uram, elaludt a gyertyánk!”

      A korcsmáros jött mindjárt a másik gyertyával, s egészen debreceni szemet csinált a látottakhoz, mikor a diákok szövétnekét meggyújtotta. Tudniillik, hogy „debreceni szem”-nek nevezik azt, mikor valaki nem akar valamit meglátni, amit láthatna.

      A hosszú asztalon ugyanis nem volt többé semmiféle kancsó; a diákok kezében nem volt pohár; ott ültek azok csendesen és komolyan az asztal körül, mindenik előtt egy iratcsomó, az asztalba fúrva ugyanannyi szeges végű kalamáris. S az asztalfőn, hol a kancsó állt elébb, egy vastag, negyedrét alakú könyv.

      A kocsmáros nem kérdett, nem szólt semmit, a fejével bólintott egyet, s aztán kiment.

      Az a nagy könyv volt a Csittvári krónika.

      1665-ben kezdék el azt a könyvet szerezni, ha jól tudom, Sárospatakon, névtelen szerzők.

      Nevezetes gyűjteménye volt az mindazon érdekes apróbb és nagyobb adatoknak, miket a nagymérvű história elfeledett följegyezni lapjaira, vagy amit a hatalom vaskeze kitépett e lapokból, vagy amiket az udvaronc hízelgés meghamisított azokban.

      Ezért a neve Csittvári krónika.

      „Csitt” azt teszi, hogy „legyünk némák!”

      A jezsuiták, akikről ez a krónika sok kedvezőtlen adatot jegyzett fel, azt híresztelték el felőle, hogy ez a válogatott hazugságok és bolond ötletek tárháza, s még a nevét is elferdítették „Csicsvári krónikának”, s ha valaki valami nagy bolondot vagy nagy hazugságot mondott, az volt rá a közmondás, hogy „ez is a Csicsvári krónikába való!” Hanem voltak – kevesen —, akik tudták, hogy mi az; akik pedig nagyon keresték, sohasem tudták még, hogy hol van. Mindig a fiatalság kezén volt az. S a fiatalság rajongó, jó titoktartó és jó szövetkező.

      Ott lehetett találni e krónikában az elfeledett, az eltemetett országos gyászeseményeket; mindig volt itt valami, amire fátyolt kellett vetni, amit az utókorral el kellett felejtetni; amire rá kellett fogni: Álom volt az! Hazugság az!

      Az utolsó Zrínyinek fogsága, ki börtönében elfeledett beszélni.

      A harmincnégy gályarab szenvedése, kik mind magyar prédikátorok voltak.

      Az örök kenderkötél története, amit Pálffy Antal grófnak holta napjáig kellett nyakán viselnie, hogy minden percben megemlékezzék rá, ha netalán ifjúkori rajongása megint elővenné, hogy már egyszer egy ilyen patriotikus botlásért ezt a kötelet szerezte a nyakára, s a kötél vége a hatalom kezében van.

      Mikes Kelemennek, Rákóczi titkárának siralmas levelei Rodostó partjáról.

      Caraffa eperjesi mészárlása.

      Vak Bottyán viselt dolgai; Józsa vezér járása-kelése.

      A pozsonyi diétán elhallgattatott urak titkos története.

      Sok nagy uradalom keletkezésének szomorú adatai.

      És ezekkel vegyest nagy históriai személyeket jellemző adomák. Mária Terézia és magyar udvari bolondjának komoly alapú tréfái.

      A kecskeméti rácpusztítás és az erdélyi pórlázadás leírása.

      A debreceni castellum kísértetes rejtelmeinek felvilágosítása.

      És ezek közt emlékezetes epigrammok, gúnyversek és erős politikai pasquillusok.

      Ott volt feljegyezve Bercsényi verse:

      Bátya, ne higgy a németnek,

      Akármivel hitegetnek;

      Mert ha ád is nagy levelet,

      Mint a kerek köpönyeged,

      Pecsétet üt olyat rája,

      Mint a holdnak karimája,

      Nincsen abban semmi virtus,

      Verje meg a Jézus Krisztus!

      Az országgyűlési gúnyiratok; az emlékezetes „compono, impono” kezdetű, mint a soproni országgyűlésre írtak, a törvénytemetési paródia az 1791-i országgyűlésről.

      A gúnyversek, miket József császárra írtak a jezsuiták, Josefus lutheringusnak csúfolva őt, s a császár válasza rájuk: „Aquila non captat muscas.” (A sas nem kapkod legyek után.)

      S később aztán a berlini gúnydal, melyben egy posta két tarisznyával jön elő, az egyikben viszi a császár kedvező rendeleteit, miket májusban kiadott, a másikban ugyanazoknak júniusi visszavonását.

      A sajátságos tarifa, melyet a török a legutóbbi háborúban a foglyok váltságdíjára megállapított: mely szerint egy német lovas katona 5 forint, egy magyar gyalog 3 forint, egy huszár 10 forint, egy havasalföldi