És mégis mozog a föld. Mor Jokai

botot, ugye? Kérem alássan. Ó, köszönöm alássan.

      – No, az egyezség szerint. Hanem hát én azt abszurdumnak találom kiszolgáltatni, s elégnek tartom: ha kend nyugtatványozza előttem, hogy megkapta.

      – Hogy megkaptam a nehéz botokat? Értem, igenis. És hát nem kell megkapnom? Ó, milyen kegyes a nemzetes patvarista úr.

      – No, hát itt a kész nyugtatvány! Tud kend írni?

      – Valami keveset.

      – Hát csak firkantsa alá frissen. Mert ha haza talál jőni a főnököm, az nem fogja ilyen simán elereszteni.

      – Ejnye, hát ugyan siessünk vele.

      A kopott ember odament az íróasztalhoz, s igen szép gömbölyű betűkkel aláírta a nevét annak a nyugtatványnak, melyben elismeri, hogy mai napon az egyezményes mogyorósújtásokat fogyatkozás nélkül a szó minden értelmében felvette.

      – No, ezen átesett kend. Mármost csak fizesse kend még le azt a kis pénzt; aztán elmehet isten hírével.

      A kopott ember csak ravaszul mosolygott az állát simogatva.

      – De már azzal a kis pénzzel majd csak megvárom a fiskális urat.

      Kálmán mérgesen csapta le a tollat kezéből, amivel éppen nyugtatványt akart írni a húsz forintról. Ez mégis nagy parasztság. Húsz forintot nem merni az ő kezébe letenni.

      – No, hát ha meg akarja kend várni a fiskális urat, akkor menjen ki, a hajdú be fogja zárni a fakamrába, míg a fiskális úr hazajön; ez a parancsolat. Ott várhat kend délig.

      – Köszönöm kegyes jóakaratát.

      Kálmán csengetett a hajdúnak; az elvezette a kopott embert a kapott utasítás szerint. Mármost hadd izzadjon ott a fakamrában délig, ha olyan pimasz.

      Hanem Korcza úr jóval hamarább hazajött délnél, valami szükséges iratokért.

      Kálmán jelenté neki, hogy itt volt a Tóth; megkapta, ami neki dukált, itt a nyugtatvány róla.

      Korcza úr bele sem nézett az írásba, azt mondta: jól van.

      – Hanem a pénzt nem akarta másnak lefizetni, mint a fiskális úrnak. Annálfogva becsukattam addig a fakamrába, míg haza tetszik jönni.

      – Nagyon jól tette. Hát csak hozassa elő a hajdúval frissen, mert még vissza kell sietnem. Várnak őméltóságaik. Azokat egy rossz paraszt miatt nem várakoztathatom.

      A hajdú nagy hirtelen előtermett a kopott emberrel, ki ismét csak oly mosolyogva és alázatosan lépett be a szobába; de akinek láttára Korcza úr ijedtében felrúgta a háta mögött őgyelgő karszéket.

      – Ezt csapatta meg, domine frater! Tyűh! Kutya-kutyánszki! Hisz ez nem Tóth, a molnár, hanem Tóth, a hódmezővásárhelyi compossessor!

      Korcza úr az üstökéhez kapkodott, s fél lábon táncolt dühében, ijedtében.

      – Kutya-kutyánszki! Lába-labánszki!

      S végre kiterjesztett karokkal rohant Tóth nyakába, azt kérlelgetve ölelvén összevissza: „Ne haragudjék, kedves, édes Tóth uram. Lássa! (szólt szörnyű megvetéssel mutatva Kálmánra.) – Ilyen a poéta.”

      Tóth uram csak mosolygott. Kálmán pedig igen okosan képzelte magát védelmezni, ha fölfedezi, hogy hiszen nem csapatta ő meg Tóth uramat, csak éppen nyugtatványt vett az „elvben” kiszolgáltatott botokról.

      – Micsoda? – kiálta Korcza úr, mérgesen csapva a botnyugtatványra. – Hisz ez a védelem rosszabb a vádnál! Eszerint ez a nyugtatvány egy falsum! Domine frater eszerint bevallja, hogy egyhuzomban hamisított, csempészett, és egy kézre játszott az ellenféllel.

      Kálmánnak csak nyitva maradt szeme-szája; ennyi kriminális bűnt fedezve fel magában.

      Hanem akkor már közbelépett Tóth uram.

      – Ne tessék zsörtölődni – mondta, Korcza úr kezét megfogva. A nyugtatvány igazat mond. Itt a bizonyság; szóljon a hajdú. Megkaptam-e a huszonötöt?

      – Igenis meg – bizonyítá a hajdú. – Mikor kijött nemzetes Tóth uram, azt mondá nekem: „Jöjjön kend velem a fakamrába, János, s hozza a pálcáját. Én most odabenn aláírtam egy nyugtatványt huszonöt botról; ha én azt meg nem kapom, vagy nekem lesz miatta bajom, vagy annak a becsületes patvarista úrnak. Hát csak adja kend ki; de ne üssön kend nagyon, mert ha felkelek, olyan olvasatlan huszonötöt verek kendre a saját botjával, hogy ötvenről adhat quietánciát.” Ekképpen történt.

      Korcza úr elkezdett kínjában fütyülni, s a tarkóját meg a tomporát ütögette a tenyereivel.

      – Jajajajajajajaj! S még becsukatja a fakamrába! Tóth Máté uramat Tóth Mátyás helyett! Tudja-e, domine frater, hogy ez a leggazdagabb úr egész Csongrád vármegyében?

      Kálmán meg akarta mutatni, hogy a szóbeli perlekedésre is készült, s előadá védelmét.

      – Én kérdeztem az illustrissimétől, mikor bejött, hogy gróf Decséryvel való ügyben jött-e. Azt mondta: „igen”. Fizetni jött-e? Azt mondta: „igen”. Kapnia kell-e valamit? Azt mondta: „igen”. Kérdeztem, huszonötöt kell-e kapnia. Azt mondta: „köszöni szépen”.

      Erre mind a hárman nevetni kezdtek: kliens, principális és hajdú.

      Tökéletes igaza volt a poétának.

      Korcza úr diákra fordította a szidást; úgy tett, mintha Kálmánt szidná.

      – Sed bene ipsi contigit. Quare portat tales braccas cucuricinas? Vellem, quod accepisset quinquaginta solidos!

      Ami magyarul annyit tesz, hogy: úgy kell neki, bár ötvenet kapott volna keményül, minek jár kukorica nadrágban!

      Aztán folytatta magyarul.

      – Persze hogy a gróf Decséry-féle ügyben jött Tóth uram; persze hogy fizetni jött; persze hogy kapni jött valamit. Üljön le, domine frater, az asztalhoz, s segítsen a pénzt megszámlálni. Tessék, Tóth uram.

      Tóth uram tehát előbbre lépett, s mosolygó hunyorgással vont elő a szeredásából egy szatyinggal átkötött nagy csomagot, odahelyezve azt Kálmán elé.

      – Ennek kétezer darab ötforintosnak kell lenni.

      – Számlálja meg, domine frater.

      Kálmán sorba rakogatta a bankókat egymás hátára. Milyen nagy határ pénz. Megvan! A principális átvette, s ő is megszámlálta újra.

      Ekkor Tóth uram egy másik csomagot vett elő a posztószél tarisznyából.

      – Ennek meg ezer darab tízforintosnak kell lenni.

      Az is hasonló mustrán ment keresztül.

      Aztán még egy harmadik meg egy negyedik, megint ötödik és így tovább következő csomag került elő a zsíros iszákból, megannyi tízezer forintok egy felmarkolásra. Mikor már a tizedik csomót számlálta Kálmán, aggódva tekintett a bűvös szeredásra, vajon adja-e még. – De már lappadni kezd.

      A következő csomagot ezzel a szóval kotorászta elő a kopott ember:

      – Itt van pedig ötszáz darab százas.

      Ötvenezer forint.

      Kálmán izzadt a pénzszámlálásban. Újonc embernek nagy hőséget okoz az, mikor nagy bankjegyek futnak végig az ujja hegyén.

      Ez is megvolt. No, az excellenciás urak ugyan várhattak Korcza úr visszatértére.

      – No, még ez a kevés. Ez már az utolsó csomó. Harminc darab ezeres.

      Attól izzadt még