És mégis mozog a föld. Mor Jokai

is olyan jó volt, hogy búcsúdalt énekelt nekik: Isten hozzád, te csendes ház!

      A dal végén mindenkinek a szeme könnyes volt. Cilike úgy énekelt, mintha ő érezné azt legjobban, amiről az a dal emlékezik.

      Azután búcsút vettek és elmentek.

      Kálmán egész lakásáig kísérte barátját, Bányaváryt, s Cilike és a nagyasszony az utcaajtóból utánuk néztek, amíg láthatták őket. Béni bácsi pedig egy tükröt tett az ablakba, abból leskelődött a távozók után.

      És azután minden úgy történt, ahogy ő kicsinálta.

      A zsebkendő-otthonfeledés, az orozva hazatérés, az orgyilkos viráglevagdalás, a bűnnyomok eltakarása s a rablott virágcsokor orgazdai elhelyezése az imádat tárgyánál, ki azt forró szavakban köszönte meg, s egy meleg kézszorítással jutalmazá.

      Jaj, de még ha csak a forró szavaknál és a meleg kézszorításnál maradt volna!

      De annál többet is tett. Amit már Béni bácsi sem kívánt tőle.

      Azt tette, hogy mikor a színpadra kilépett, a szép sárga violacsokor oda volt tűzve a keblére.

      „Hüh, lelkem ifjasszony! – mondá magában Béni bácsi. – Mit csinált! Nem azért adtam én magának a sárga violabukétot, hogy kihozza ide a pikétre! A mama meglátja, s menten ráismer, hogy az az ő violáiból való, mert másnak az egész városban nincs olyan. Már szemügyre vette! Jaj, csak közel ne lépne a lámpáshoz, hogy észre ne vehetné! Bárcsak letenné már azt a bukétot.”

      Hanem az bizony végigjátszotta a sárga violabukéttal az egész felvonást. Nem is értett abból a felvonásból semmit Béni bácsi; mert mind a nagy veszedelmen járt az esze, mely most mindjárt ki fog tudódni, s hogy miként vágja ki abból magát.

      Aminthogy az első felvonás után oda is furakodott a mamája mellé kémlelődni, hogy sejt-e az valamit; s miután mindenki elmondaná a maga észrevételeit az eddig tapasztaltak felől, ő is közrebocsátá a magáét:

      – De milyen természetes formájú csinált virágbukétokat viselnek ezek a színésznők!

      S nagy szíve könnyebbségére szolgált látnia az elbámulást mamája arcán, ki sehogy sem bírta felfogni, hogy ilyen kritikát is lehessen mondani egy új darabról.

      Nem vett észre a mama semmit!

      Az utolsó felvonás is véget ért azonban, mely után az összes színtársulat dalkart képezve eléneklé búcsúdal gyanánt a Jer, vidám csónakost, ami a közönségnek olyan kedvenc dala volt már, hogy a vége felé az egész publikum együtt éneklé velük a „Fidelim, Lillám!” refrénjét. Végül pedig az igazgató, teljes magyar vitézi ornátusban, tartott egy beszédet a távozni készülő közönséghez, melyben megköszöné az eddigi szíves pártolást, szívébe eltemetni vállalkozott minden jelenlevőt, s mely kétségtelenül igen szép beszéd volt, csakhogy kissé hosszú volt; úgyhogy a közönség szépen hazatakarodott, s a szónok még mindig beszélt; a színészek is Ievetkőztek már, az igazgató egyedül maradt a színpadon, de az epilógnak mégsem volt vége; míg a művészi önkívületből Rák bácsinak ily prózai szava nem rántá le a földre: „Aztán direktor úr, ha elvégezte, itt lesz a kulcs, zárja be a szálát; mert már én is hazamegyek.”

      Ily fényes diadallal végződött a játékkör K* városában abbonnement suspenduvel.

      Az utcán minden ember „Fidelim, Lillám”-at énekelte. Béni bácsi olyan furcsát érzett a szíve körül. Boldog volt! Az ő bukétja a végdalnál ismét szerepelt, s a mama nem látszott ráismerni a violákra; „Fidelim, Lillám!” – csengett a fülébe az egész vacsora alatt. Még a szolgálók is azt énekelték odakinn a konyhában. Sőt mikor már lefeküdt, akkor is felébreszté egy-egy kocsmából hazatérő polgártárs éneke: „Fidelim, Lillám!” Már azt várta, hogy a bakter is azt fogja az éneke végén a „dicsértessék a Jézus Krisztus!” helyett fohászkodni, hogy „Fidelim, Lillám!” S aztán igen szépeket álmodott. És igen későre ébredett fel.

      Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha a nagyasszony hangját nem hallotta volna.

      Hanem ez már nem a „Fidelim, Lillám”-at énekelte! De nem ám.

      – Isten átkozta nyomorult komédiásai! Veszett volna el a mélységes poklokra az egész rongyhad!

      No! Most rájöttek a sárgaviola-tolvajlásra. Gondolá Béni bácsi, s bebújt dunnája alá, mint valami erősségbe.

      A nagyasszony jött nagy fúriával a szobába, messze kicsapva maga előtt az ajtót.

      De nagy meglepetéssel vevé észre Béni bácsi, hogy a félelmesen dobogó léptek nem az ő ágyához közelítenek, hanem Kálmán öcsém íróasztalához, ki ott már reggel óta studérozik, kockáztatva, hogy csont nő az agyvelejében.

      S amint aztán Béni bácsi félve kikukkantott az ágyfő felett, úgy látta, hogy a mama nem egy virágcserepet tart a kezében, hanem egy felbontott levelet. A nagyasszony arca, mely rendesen piros volt, most szederjes színt váltott a haragtól.

      – Olvasd! Olvasd ezt! – rivallt Kálmánra, eléje vetve a nyitott levelet.

      Kálmán elolvasta azt, s szomorúan csüggeszté le fejét.

      Búcsúlevél volt az – Cilikétől.

      A kedvenc leány elment a teátristákkal, színpadi princesznek, színész mátkájának, művészet mártírjának, családja száműzöttének. Azt írta meg nagynénjének abban a levélben.

      Senkinek sem szólt. Semmit sem vitt el magával, mint a rajta való ruháját, úgy szökött el a háztól.

      Ha utánagondolt a nagyasszony, lehetetlen volt, hogy sírva ne fakadjon, hogy zokogva ne vesse magát a bőrpamlagra.

      – Meg vagyok gyalázva! Világ csúfjává téve. Meg vagyok ölve, el vagyok temetve!

      Béni bácsi erre megijedt nagyon; felugrott az ágyból, hosszú fehér alsóruhában, mint egy napvilágra kiszorult kísértet, odarohant mamájához.

      – Mama! Édesz mama! Az isztenért. Ne haljon meg! Cilike! Hozza frisszen az opodeldokot!

      – Eredj a gutába az opodeldokoddal! – kiált rá a nagyasszony, a nagy sírásból még nagyobb méregbe hozva. – Ne ordíts a Cili után. Nem tudod még, hogy megszökött a komédiásokkal.

      Ettől a szótól megint úgy megijedt aztán Béni bácsi, hogy rögtön elkezdett öltözködni, s mindent visszájáról szedett fel magára.

      Kálmán elmélázott mélyen. Olyan nagyon fájt neki valami, még maga sem tudta, mi. Az-e, hogy az a leány, ki gyermekjátszótársa volt, kit úgy szeretett látni, ily szótlanul itt hagyta a házat? Az-e, hogy a jó barát csábította őt el? Az-e, hogy minő viharteljes élet fog várni a leányra most? Vagy talán az, hogy amire bátorsága volt a gyönge teremtésnek: odavetni magát a nemzeti művészet első égő áldozatai közé; ahhoz neki, a költőnek még elég szíve nincsen? Az már választott; ő pedig még habozik, és készül magas állású úrnak!

      A nagyasszony ráütött kezével az asztalon kiterített törvénykönyvre.

      – Hallod-e te! Van-e ebben a könyvben valami paragrafus, mely az ilyen megsértésért bosszút áll, igazságot szolgáltat?

      – Nincs – felelt Kálmán.

      – No, hát a mennydörgő mennykő csapjon az ilyen törvénykönyvbe.

      S minthogy a mennydörgő mennykő nem volt elég serény e feladat teljesítésében, felkapá a nagyasszony maga azt a könyvet, s úgy vágta a földhöz, hogy a fenn tisztelt magas úr sem tette volna különben.

      Kálmán