És mégis mozog a föld. Mor Jokai

együtt, nagyasszony és cselédek, míg megvirrad. De reggel nem mesélnek, hanem a kisasszony olvas fel az „áhítatosság óráiból”.

      Emiatt is alhatik Béni bácsi bizony békével.

      Két hétre azután, hogy amaz emlékezetes levelet elküldé Jenőyné a nagytiszteletű úrnak, meg is kapta rá a választ. Este későn jött vele a trezőmbl-szervitőrös posta; de azért a félhomályban is el tudta azt olvasni a nagyasszony.

      Ez a levél nagyon borongóssá tette tekintetét.

      Járai uram megfelelt a nagyasszonynak. Nem találta rendkívüli esetnek, hogy Jenőyné Kálmán kitiltatása után alapítványát a főiskolától visszavonta. Azt is helyeslé, hogy azt a pataki kollégiumnak kívánta általadni. Tanácsban sem volt szűk, hogy Kálmán úrfi ott tegye majd le a vizsgákat. Ő is sajnálta az ifjút. Hanem egyúttal felvilágosítá a nagyasszonyt a kitiltás igazi okai felől, s kérte nagyon, hogy őrizze meg az unokáját e veszélyes ösvényre való visszatévedéstől.

      Hajh, ez a levél nagyon felháborította Jenőyné kedélyét.

      Hanem föltette magában, hogy ma nem szól róla senkinek.

      Aludni fog rá egyet.

      Tegnap este egy mesét kezdett el a fonó lyányoknak, aminek a végére ma este kíváncsiak lesznek. Azt el kell nekik mondani. Senki se sejtse, hogy őneki ma milyen rossz kedve van. Majd holnap.

      Rettenetes erő kell ahhoz, hogy így a nehéz indulatait el tudja valaki tenni holnapra!

      Az est tehát megint csak olyan kedélyesen folyt le, mint máskor. Ha a mesemondás folytán valami szerelmes história kezdett előfordulni, az öregasszony közbevágott: „Cilike, Julis te! Valami zörög odakinn a konyhában, nézzétek meg, mi az. „ – A többiek tapasztalt fehérnép voltak már, azok meghallhatták.

      Kárpótlásul aztán megtanította ő maga Cilikét egy bohókás szerelmi dalra, ami az öregasszonynak is meg a kisleánynak is olyan jól illett.

      Azt szokták szememre vetni,

      Kicsiny vagyok még szeretni.

      De tudom őket nevetni!

      Hiszen a kis csupor

      Még hamarább felforr,

      Nem csoda hát,

      Ha a kis lányt

      Szintúgy tüzeli Ámor!

      Hiszen nevetni való tréfa volt az csak.

      Azután szokás szerint aludni mentek. Hanem a nagyasszony a szemeit sem hunyta le az éjjel. Az a végzetes levél ott feküdt a vánkosa alatt. És őneki úgy tetszett, mintha a keblén feküdnék nehéz hegy súlyával.

      A reggeli munka is a maga rendén lefolyt; a reggeli után benn marasztá magánál unokáját a nagyasszony.

      – Ide hallgass, édes fiam, mondok neked valamit. Tegnap kaptam Járai uramtól választ azon levelemre, melyben felmondtam a kollégiumnak alapítványomat. Miattad történt. Azt hittem, hogy igazságtalanság történt veled. A nagytiszteletű úr felvilágosított az igazi okokról, amiért te és társaid az iskolából kitiltattatok. Ne szólj közbe! Tudom, te nem hazudtál egy szóval sem előttem. Ítéletedben más ok volt adva, s Cilike volt az, ki mindig megakadályozott, hogy előtte az igazi okot elmondd. Örökre háladatos légy ez iránt a gyermek iránt, mert amit ez tett érted azóta, hogy itthon vagy, ahogy állt közöttem és közötted, azt még az őrizőangyalod sem lett volna képes helyetted tenni. El ne felejtsd, hogy ez a leány mindennap hazudott nekem; először életében hazudott: és temiattad tette! Én, meglehet, hogy azért nem fogom őt többé szeretni. De te el ne felejtsd neki soha, hogy teérted veszítette el a hozzá való szeretetemet. Ha azt tudom, amit most tudok, nem fogadtalak volna úgy, ahogy fogadtalak. Én tudom azt, hogy mi az a te vétséged: én! Nagyapád, szegény, boldogult kedvesem, éppen ilyen délceg, büszke eszes ifjú volt, mint te, mikor megismerkedtünk. Rajongása belevitte egy olyan munkába, amilyenbe te keveredtél most. Azon elátkozott könyvben az ő írására is ráismerhettél volna, ha írását később el nem változtatta volna: hátrafelé döntve a betűket, hogy rá ne ismerjenek. Mert eljöttek az üldözés napjai, és a kínzó hosszú idő alatt nagyapádból, a bátor, délceg férfiból lett egy reszkető nyomorék, egy világkerülő szerencsétlen. Nézd meg Béni bátyádat, ez annak a szerencsétlen kornak a szülötte. Te is ilyen fogsz lenni, ha továbbmégy ezen az úton. Most még senkid sincs, még egyedül vagy; de ha egyszer lesz, akit szeretsz, nyomorékká bénulsz az alatt az éjjeli-nappali kínzó tudat alatt, hogy üldözve vagy, hogy fejed, vagyonod egy hajszálon áll csak; hogy csak bele kell botlani valakinek egy általad leírt sorba, és el vagy veszve. Ezt a kínt csak asszony bírja kiállni megháborodás nélkül, Férfi nem. Én nem adok neked tanácsot, hogy mit tégy. Te tudod azt magad legjobban. Fényes pálya áll még előtted: az lehetsz, ami akarsz. Utánam gazdag fogsz lenni. Ősi vagyonomat megtízszereztem. De amilyen bizonyos vagyok arról, hogy te semmi kényszerítésnek nem engedsz, olyan bizonyos légy te afelől, hogy én semmi szülői gyöngeségnek nem fogok engedni irányodban, ha te a neked szánt pályáról letérsz. Én nem akarom, hogy ország bolondja légy, egy csavargó Csokonai, egy kigúnyolt Kölcsey, egy ábrándozó Kazinczy. Én azt akarom, hogy okos és tekintélyes ember légy, aki családjának becsületére válik. Mentül magasabbra fogsz hágni, annál magasabbra foglak segíteni. Van hozzá erőm, tehetségem, vagyonom. Ha pedig leszállsz a porba: otthagylak, s egy ujjamat sem nyújtom a felemelésedre. – Most tedd, amit akarsz, de rá emlékezzél, amit mondtam.

      Kálmán úgy érzé a lecke után magát, mint aki a földhöz hozzá van szegezve. Az álló, mozdulatlan földhöz.

      „Eppur si muove!”

      És mégis megmozdul ez a föld!

      A TEÁTRISTÁK

      Őszi megyegyűlésekre szállingóztak be a székvárosba a tekintetes rendek, s erre az utcák kezdtek megelevenülni. Béni bácsi is felkötötte az ezüstös kardját, kiviaszkolta a bajuszát, s örült neki, hogy a cselédek kezet csókolnak őtáblabíróságának, mikor végigmegy a konyhán. Ilyenkor nagy úr is volt, mert két-három óráig tartván a gyűlések, amik nála nélkül meg nem történhettek volna, csak akkor ült ebédhez. A család ugyan nem várt rá idáig, hanem félretették számára az ebédet, s ehetett egyedül egymagában. Ezt tartotta Béni bácsi a legnagyobb uraságnak a világon. „Ha valaha nagy úr leszek, mindig egyedül fogok ebédelni!”

      Hát egyszer nagy csörömpölve jön haza Béni bácsi, még mikor a többiek is az asztalnál ültek; szinte keresztülesett a lába alatt kalimpázó ezüstös kardjában. Mi történhetett vele? Ritka eset volt az, hogy őt valaki sietni látta. Mikor már ő a szokott csámpás őgyelgését szaladásra fogta, nagy dolognak kellett akkor történni.

      – Itt vannak! Megjöttek! – kiálta izzadságtól ragyogó arccal.

      – Kik vannak itt? – kérdé a nagyasszony.

      – A teátristák! Megérkeztek a teátristák! Most osztották ki a cédulát a generális gyűlésben. Az aztán a direktor! Jaj, de szép ember. Akár egy vicispán. Kardosan, mentésen jött fel a gyűlésbe, s ott publikáltatta a nemesi levelét. Igazi nemes ember! Én is olvastam az armalisát. Aztán cédulát is kaptam. Itt van ni: „Ma felsőbbek engedelmével adatik Béla futása, énekes vitézi színjáték 5 felvonásban; írta Kocze Bue, fordította Napkeleti, muzsikáját szerzette Ruzsicska.”

      És addig még a kardját sem tette le az oldaláról Béni bácsi, míg végig nem olvasta a cédulát, minden személyzetével együtt, egész a „vége tíz óra után”-ig.

      Kálmán figyelemmel hallgatott oda mindaddig, míg a személyzet neveit olvasá; de miután a sok – „úr” – „ifjasszony” – „leányasszony” sorozata