És mégis mozog a föld. Mor Jokai

Héj, Béni!

      Hallotta ezt Béni bácsi; de olyan jól eltette magát a méhesben, hogy élve nem lehetett kézhez kapni. A szolgálók pedig kitagadták magukat belőle, hogy látták volna mai nap. Szegénynek olyan nagyon pártját fogták a cselédek a nagyasszony ellenében, mikor valami háború volt.

      Béni bizony csak nem került elő. Hanem ott fülelt, míg a kiabálás el nem csillapult.

      Csak amidőn a delet harangozták, akkor került elő a biztos menedékből; azon erős meggyőződése levén, hogyha tálaláskor ott nem tartja a fejét a terített asztalnál, bizony ebéd nélkül marad. Ennél tovább nem állta ki a blokádot.

      Az ebédlőbe felsompolyogván, csakugyan ott találta már édesanyját, Kálmánt és Cilikét. A leves is ki volt merve.

      Béni bácsi olyan semmiről sem tudó képet csinált beléptekor, mintha most jönne a szomszéd faluból.

      – Ugyan hol a félpokolban jársz már, mikor annyit kereslek!

      – Kereszett, édesz asszonyanyám? (Mikor az anyjával beszélt, olyankor selypített is Béni bácsi; olyan jól illett neki.) Ott voltam a méheszben.

      – Hát nem hallottad, hogy kiabáltalak?

      – A méhek nagyon dönögtek.

      – Mit? Te? Az én hangomat nem hallottad a méhdöngésen keresztül? Aranyba foglalni való ritka fülek! No hát üljetek le, egyetek.

      Béni bácsi, szokás szerint, elébb elmondá az asztaláldást, két kezét a szék támláján összetéve: „Jövel, Jézus, légy vendégünk, amit adtál, áldd meg, kérünk!”, de alig fogott hozzá fennhangon, midőn a nagyasszony haragosan az asztalra ütött a tenyerével, s rárivallt:

      – Imádkozzál magadban!

      Már ez mégis nagy pogányság, valakit az imádsága közepett félbeszakítani!

      Béni bácsi aztán szépen behunyta a szemeit, mert úgy szükség az, ha az ember magában imádkozik, s így tett eleget a kegyes megszokásnak.

      Azzal mindenki helyet foglalt, s nagy templomi csendességgel hozzákezdtek az evéshez – hárman. A nagyasszony hozzá sem nyúlt az ételhez.

      Béni bácsi gyermeteg szerény törleszkedéssel kérdezé:

      – Asszonyanyám nem eszik?

      – Már én jóllaktam.

      Kis idő múlva megint nem állhatá, hogy meg ne kérdezze.

      – Valami baja van?

      – Van.

      A csuszpájznál ismét megkísérlé tisztába hozni a feszült helyzetet.

      – Haragszik asszonyanyám?

      – Haragszom hát!

      – Kire haragszik asszonyanyám?

      – Minden emberre!

      No ez mégis egy kis vigasztalás volt. Így abból őrá kevés jut.

      Rettenetes dolog az: egy asszony mellett ebédelni, aki semmiből nem eszik, és nem szól semmit.

      Béni bácsi olyan arcot mélázott, mint aki el nem bírja találni, mi baja lehet asszonyanyjának.

      Talányos is volt a helyzet.

      A főbűnös, Kálmán uramöcsém ott ül mellette túlfelől: nem látszik az arcán semmi levertség, nem lehet kivenni a képéből, hogy ő úszott volna keresztül azon a viharon, melynek Béni bácsi még csak látója, hallója is rettegett lenni. Sőt még az is megtörténik, hogy poszpásznak barátfület hoznak fel (amit csörögének, herőcének, forgácsfánknak, borkorcsolyának s nem tudom, még mi mindenfélének is neveznek szerteszét az országban), ami napkeleti virágnyelven azt jelenti, hogy szívesen látott vendég van a háznál. Ezt a tésztaneműt mindenki fölöttébb szeretvén. Szerette azt Béni bácsi is nagyon; s mikor az első tányérral bepakolt belőle: nagyon nagy ösztöne lett volna megkérdeni asszonyanyjátul, hogy „szabad még egyszer ebből vennem?” – de mikor rátekintett, elment tőle minden bátorsága, inkább nem kért barátfülét. Sőt inkább nagyon igyekezett mentül hamarább megtörülni a száját, kedves egészségére kívánni sorba mindenkinek s megköszönni a mamának a vacsorát. (Ezt rendesen összetéveszté, ebédnél vacsorát, vacsoránál ebédet köszöntött.) Majd odakinn elmondja az asztaláldást. S azzal tolta hátrafelé a székét, s iparkodott kiosonni.

      De el lett vágva visszavonulási útja.

      – Ti, többiek, menjetek ki! – parancsolá a nagyasszony. – Te, Béni, jössz velem az írószobába.

      Hej, rosszul érezte Béni bácsi e szóra magát nagyon.

      Gyerekkorától fogva ki nem állhatta ezt a fertelmes szót, hogy írószoba!

      Megfoghatatlan dolog is az, hogy vannak emberek, akik még akkor is, mikor már nem járnak iskolába, mikor már nem kényszerű kötelesség a körmüket koptatni, még akkor is tartanak tintát és kalamust a háznál, s ha valami eszükbe jut, azt leírják! Milyen jó dolga van az olyan ember öt körmének, akinek semmi sem jut az eszébe!

      Az írószobába érve, a nagyasszony odahúzta a széket az asztalhoz Béni fia számára, ahol az íróeszközök álltak.

      – Ülj le és írj.

      Jaj, de sehogy sem vette a nyaka Béni bácsinak ezt a mulatságot.

      – Mit írjak, édesz mama?

      – Levelet tiszteletes tudós Járai Ézsaiás uramnak Debrecenbe.

      – Levelet? – sóhajta keservesen Béni bácsi. – Hosszút?

      – Elég rövid lesz. Megírod a tisztes úrnak, hogy minekutána Kálmán unokámat olyan irgalom nélkül kitaszították a kollégiumból, én is jónak látom a kollégium javára tett hatvanezer forintnyi alapítványomat megvonni és áthelyezni a pataki kollégium számára.

      De ettől meg éppen borsózott a háta Béni bácsinak. Arra gondolt, hogy amint azt a levelet elolvassa az a főtisztes professzor, rögtön felgyűri az övébe a reverendája szárnyát, idefut, kapja a léniát, s olyan „körmöst” ád az írójának az öt körmére, amilyent csak valaha kalligráfiáért osztogattak.

      Bátorkodott alázatosan remonstrálni.

      – Nem írhatná meg ezt inkább a Kálmán öcéckém?

      – Ugyan legyen eszed! Neki ezt nem lehet írni. Sőt nem is szabad neki erről semmit megtudni. Érted-e már?

      – Értem, igenisz. (Nem értette biz azt.) Hát azt írjam ugye Járai Jeremiász…

      – Ézsaiás!

      – Ezsaiász uramnak, hogy vagy adjanak jó testimoniumot a Kálmán öcémnek, vagy elveszi tőlük asszonyanyám a fundatiot!

      – Írod a mennydörgős mennykőt! Nem mondtam én, hogy alkudjál vele. Az alapítványt visszaveszem. Punktum!

      – De hátha még helyrehozzák a tiszteletes professzor urak a hibájukat.

      – Én nem hozom helyre a magamét. Deliberatum est! Akinek nem kell a barátságom, ne kelljen. Sohasem imádkoztam ember előtt.

      („Az bizony nagy hiba!” – gondolá magában Béni bácsi.)

      Azonban csak mindenképpen szerette volna kikerülni az írásbeli kínszenvedést. Arra a gondolatra vetemedett, hogy kiengesztelje asszonyanyját.

      – Ne haragudjék, édesz asszonyanyám. Tudja, hogy mit mond a kisz káté: „ne menjen le a nap a te haragoddal”.

      – Azt ugyan nem a kis káté mondja. Azután mindjárt nem haragszom én, csak ez a levél egyszer a posta kezében legyen. Te