Egri csillagok. Gardonyi Geza

– magyarázta Tulipán tiszteletes hangon —, Mohamed és Szelim.

      Azonban csakhamar vállat vont.

      – Vigye el őket az ördög!

      Két barna fiatalember volt a két szultánfi. Nem hasonlítottak egymáshoz, de látszott rajtuk, hogy szeretik egymást.

      – Ni, ott megy jaja Oglu Mohamed! – Az a híres pasa?

      – Az.

      Egy méltóságos tekintetű, szürke szakállú pasa lötyögött a szultánfiak után. Előtte hét lófarkas zászlót vittek. A fején rengeteg fehér turbán.

      – Ez – mondta Tulipán – a Jumurdzsák apja.

      – Lehetetlen!

      – De bizony. Az imént ment el a másik fia is. Arszlán bég.

      – De hát micsoda név ez a Jumurdzsák?

      – Csúfnév – felelte Tulipán.

      S egy fűszálat szakított le. Azt rágogatta unalmában.

      Egy csapat ezüst— és aranybuzogányos, ijesztően magas turbánú csapat következett. A diákot egész testében remegés fogta el. Érezte, hogy a szultán következik.

      – Mindenható Istene a magyaroknak – fohászkodott —, légy velünk!

      A sok arany— és ezüstfegyver, a csillogó köntösök összehullámzottak a szeme előtt. Rá is tapasztotta a két kezét a szemére, és egy percre befogta, hogy jobban lásson.

      Tulipán oldalba bökte.

      – Nézzen hát! – szólt remegő hangon. – Amott jön…

      – Melyik?

      – Aki előtt a dervis kereng.

      Egy magánosan haladó, egyszerű köntösű lovas. Előtte egy dervis kereng gépiesen egyforma sebességgel. A dervis fején másfél könyök magas teveszőr süveg. A két keze széjjel. Egyik tenyere az ég felé, a másik a föld felé. A szoknyája harangként terüldözik a forgástól.

      – Kerengő dervis – magyarázta Tulipán.

      – Hogy bele nem szédül, vagy ő, vagy a ló!

      – Megszokta mind a kettő.

      A lónak csakugyan mindig szabad a menése. Másik hat fehér szoknyás dervis ott lépked kétoldalt, s várja, hogy fölválthassa a kerengőt.

      – Ez a hét dervis így kereng a szultán előtt Konstantinápolytól Budáig – kiáltotta Tulipán a diáknak a fülébe.

      Mert a trombiták, sípok, dobok, réztányérok zajától nem lehetett másképpen érteniük egymást.

      A szultán gyönyörű kis arab pej lovon ült. Mögötte két félmeztelen szerecsen öles hosszú pávatoll árnyékvetővel igyekezett a felséges urat a nap szúró tüzétől megvédeni. A levegő különben is átfűlt volt a völgykanyarulatban, s őfelsége éppúgy szívta a port, mint a legrongyosabb katonája.

      Ahogy a szikla alá ért, lehetett látni, hogy veres atlaszdolmány és ugyanolyan bugyogó van rajta. A turbánja zöld. Az arca sovány és horpadt. Hosszú, vékony, szinte lecsüngő orra alatt keskeny, ősz bajusz. Az állán rövidre nyírt, göndör, ősz szakáll. A szemei kiülő gurgula szemek.

      Ahogy Gergely még jobban megszemlélné, egyszercsak bumm! eget-földet rázó dördülés. A szikla megremeg alattuk.

      A lovak visszatorpannak. A szultán a visszaugrott ló nyakába zökken. A zene eláll. Őrült kavargás. Por és kődarabok, testtagok, fegyverek és vércseppek esőként hullnak az égből. Zavarodás és ordítás a völgy felé a seregben.

      – Végünk! – kiáltja a kezét összecsapva Gergely diák.

      És a völgy felé mereszti rémült két szemét.

      A völgyben sötét füstoszlop emelkedik a fellegek közé. A levegőt elnehezíti a puskaporbüdösség.

      – Mi történt? – kérdi ijedten Tulipán.

      – Az – feleli lekókadó fejjel a diák —, hogy nem a janicsáraga a szultán!

      5

      A robbanást egypercnyi kábult csönd követte. Azután ezernyi ezerek kiáltozása, káromkodása zúdult fel összekeveredve. Mint a hangyazsombékok, mikor megzavarják, olyan volt a sereg kavargása. De mindenki arra tolongott, ahonnan a lángoszlop fölcsapott.

      Az a hely holtakkal és sebesültekkel volt borítva.

      A távolabb levők is megzavarodtak. Nem tudták, hogy valami elrejtett hadsereg öregágyúja szólalt-e meg, vagy hogy puskaporos szekér robbant fel az úton.

      A janicsárság azonban tudta már, hogy aknarobbantást intéztek ellene.

      Szétzúdult az erdőbe, mint a fölvert darázsraj.

      Keresték az ellenséget.

      De nem találtak mást az erdőben, csak a papot, a diákot meg Tulipánt.

      A pap félholt volt. Az ajkán véres hab. A ruhája: mintha korpával hintették volna be. A farétől[11] volt olyan. A robbanás eldöntötte a fát, s kivetette őt az üregből.

      A szultán maga elé vezettette a három elfogottat.

      Leszállt a lováról. A katonák egy nagy rezesdobot tettek székül a földre. Egy főtiszt ráterítette szőnyegül a saját kék selyemkaftánját.

      A szultán azonban nem ült le.

      Tulipánra nézett.

      – Kik vagytok?

      Megismerte az arcáról meg a láncáról, hogy török rab.

      – Én rab vagyok – felelte térden Tulipán —, láthatod, minden igazhívő atyja: itt a lánc a lábamon. Janicsár volnék különben. A nevem Tulipán.

      – Hát ez a kölyök?

      A diák csak állt, és a helyzetbe belezavarodottan nézett a diószemű, kifestett arcú, birkaorrú emberre, a népmilliók urára, akinek fel kellett volna az imént röpülnie a török mennyországba.

      – Fogadott fia Török Bálintnak – felelte Tulipán.

      – Az enyingi ebnek?

      – Annak, felség.

      – És ez az ember? – kérdezte a szultán a papra mutatva.

      A papot két janicsár tartotta. A feje lelógott. A vér végigcsurgott a szájából a mellén. Nem lehetett tudni, hogy ájult-e, vagy hogy meg van halva.

      Tulipán ránézett a papra.

      Egy főtiszt belemarkolt hátulról a pap hajába, és felvonta a fejét, hogy Tulipán jobban láthassa.

      A vér csepegett a félholtnak az álláról. A melle zihált.

      – Nem ismerem – felelte Tulipán.

      – A diák se ismeri?

      Gergely a fejét rázta.

      A szultán a fiúra pillantott, aztán ismét Tulipánhoz fordult.

      – Micsoda robbanás volt ez? – kérdezte tovább. – Engem akartak megölni?

      – Felséges uram – felelte Tulipán —, mink a diákkal gombát szedtünk erre. Meghallottuk a zenét. Idesiettünk. Én a te lábad méltatlan pora, csak azt vártam, hogy elhaladj, azután kiáltottam volna, hogy szabadítsanak meg.

      – Eszerint nem tudsz semmit.

      – Úgy üdvözüljek az igazak paradicsomában!

      – Oldjátok

11

A fa korhadt, pudvás, morzsalékos belső része.